A temetés lefolyása utáni következmények – 13. rész
Ahogy 1914. július közepe felé közeledünk sorozatomban, a trónörökös pár haláláról egyre inkább átkerült a súlypont a helyi sajtóban is a gyilkos merénylet kivizsgálására, és a „forrósodó” belgrádi-szerbiai-balkáni helyzet ismertetésére.
(Forrás: MTA BTK Történettudományi Intézet)
Ebben a részben elsőként a liberális „Pécsi Napló” (1892-1944) július 12.-i vezércikkét ismertetem, amely a trónörökös pár elleni gyilkos merénylet nyomán próbált átfogó képet adni az elmúlt idők történelmi tanulságairól a magyarság és a nemzetiség viszonyának tekintetében, a kívülről jövő pánszlávizmus, a dákoromán és egyéb nemzetiségi hatások viszonylatában, valamint a monarchia jövőképéről, a sokat sejtető „Nagy idők küszöbén” címmel, Hekinger István (1849-1915) pécsi gimnáziumi tanár, polgári fiúiskolai igazgató-tulajdonos tollából.
„Nagy idők küszöbén állunk. Négyszáz év előtti viharok előszele csapdossa arcunkat. Mikor a trónörökös sirhantjánál gondolatban találkozunk, ugyanott mondhatjuk egymásnak, amit a karthauzi barátok: memento mori (emlékezz a halálra). A német és az olasz egység után a szláv és oláh egység szállta meg szomszédaink nagyravágyó kedélyvilágát. Szerintük mi állunk útjukban. Azért úgy akarnak velünk tenni, mint Madách eszkimója a szomszédjával. Agyon akarnak verni. Munkájuk most még könnyebb lehet, mint négyszáz év előtt, mert akkor csak kétfelé, most tízfelé húzunk. Plató(n), (Niccoló) Machiavelli, Montesquieu népüknek általános érvényű államszabályokat írhattak elő.
Az elsőnek mind görög, a másodiknak olasz, a harmadiknak mind francia vala a népe. De teremtsen valaki számunkra általános érvényű állami törvényeket, hol legalább tízféle nemzetiség él együtt azon a földön, melyet Osztrák-Magyar monarchiának (sic!) és társországainak neveznek. Ez különböző népek törmelékéből áll. De míg a jó konglomerátum részeit valami életrevaló kötőanyag ragasztja össze, a mi néptörmelékeinket kölcsönös fajgyűlölet választja szét. Egyben azonban: a magyarság gyűlöletében mindannyian megegyeznek.
A jobbágyság eltörlése után a föld népe a nemzetiségekkel együtt felszabadult. Nem volt különbség magyar és nem magyar között. A magyarságnak általános volt a törekvése a nemzetiségekkel bensőbb állami életet élni. Rövidebb ideig hajlandóságot is mutattak arra, a vége mégis mindig az volt, hogy az irántunk lappangó gyűlölet utat tört magának. Nem csoda. Csaknem évszázadok óta kívülről gyújtogatják ellenünk a nemzetiségek gyűlöletét. Oroszország amint Nagy Katalin alatt korrumpálni törekedett a török közszellemet, hogy az országot később könnyebben meghódíthassa, és azt a rendszert alkalmazta ellenünk is.
Már a múlt század elejétől külön kolóniát alapít a monarchiából kivándorolt, vagy nálunk letört nemzetiségekből, kiket nemcsak belső dolgaiban, hanem főleg ellenünk gyümölcsözően használt fel. Az orosz hivatalos világ jobban ismeri országunk belsejét, mint az orosz sivatagokat, és népünk közszelleméről alaposabban van informálva, mint muzsikjainak nyomorúságáról.
Különböző vezetők, köztük a hírhedt (Nyikolaj Pavlovics) Ignatiev (Ignatyev) alatt a pánszlávizmus országunkban lankadatlan kitartással, és századokra kiható szerves munkát végez egy nagy eszme: a szláv egység szolgálatában. Ebben a törekvésben a birodalom művelt osztálya egy emberként vesz részt, folytonosan gyújtogatja a ruthéneket, a kis oroszokat, a szerbeket, dalmátokat és azt hirdeti nekik, hogy nem hozzánk, hanem a nagy szláv testhez tartoznak.
Ez a munkája annál könnyebb volt minden tettében, mert Ausztria is, valahányszor nemzeti fejlődésünkhöz valamit követeltünk, törekvéseinkben mindig a nemzetiségek felpiszkálásával iparkodott erőtleníteni (sic!). De pórul járt vele. Szelet vetett és vihart aratott azzal a sajnálatos balvégzettel, hogy az a vihar nemcsak őt, hanem bennünket is folyton csapdos.
A kiegyezés idején a szerbiai szerbség magyargyűlöletről még mit sem tud. Gazdasági dolgai és a maga fölszabadulása annyi gondot okoz neki, hogy se ideje, se oka nincs arra, hogy nálunk gyújtogasson. Most, hogy újabb területeket nyert, megvagyonosodott és műveltebb lett, és több rubel vándorolt be, ő is a külső gyújtogatók közé áll.
A nagy szláv eszmét előbb nem értette meg. Ami hajótörött, orosz izgatástól inficiált kivándorolt szerbjeink hintik el köztük a gyűlölet kovászát. Mikor a nagy Tisza Kálmán alatt (Szvetozár) Miletics riadóját, a „Sta csuti” -ját (Mit hallgatsz?) közreadja, nem ó szerbiai szerbek, hanem a mi szerbjeink értik meg, nem azok, hanem a mieink ujjonganak. Szent Endrétől (sic!) Zimonyig ez volt a szerbség nemzeti dala, útmutató politikai kátéja. Közülök (sic!) sokan csak annak az eszmének élnek, anyagi ügyeiket elhanyagolják, és nagy arányokban kezdődik a belföldi intelligens szerbség vándorlása. Kezdik Szent Endrén, végzik Belgrádban. Ezek a hajótörött politikai fanatikusok tajtékzó dühvel (sic!) lázítják ellenünk a Dráva-Marica népét.
Ezek hitetik el velők, hogy a török után mi vagyunk legnagyobb akadályai Dusán cár birodalma visszaállításának, és hitetik velök (sic!), hogy a mi hulláinkon kell keresztül gázolniok (sic!), hogy Nagy-Szerbia, lázas álmaik netovábbja valóra váljon. A magyar nyelvű tanfolyamra berendelt délszláv néptanítóknak eszükbe sem jut magyar nyelvű ismereteiket bővíteni. Éjjel, nappal Miletics riadóját, a hajdani szerb célokat dicsőítő szerb balladákat guzlica mellett kóricálják. Magyar pénzen csak a magyarságot szidalmazzák. Nem volt mód, hogy a magyarságot, megszerethessék vagy legalább vad fanatizmusukat enyhíthették volna.
De vigasztalhat az a tudat, hogy a szerb papsággal sem voltunk különben soha. Míg kisebb állásban voltak, mímelték a magyar szeretetet. Előkelőbb állásban érzelmeik természetes folyást nyernek. Előkelő szerb főpapi méltóságra a magyar kormány magyarbarát szerb egyház fiakat szokott kinevezni. Ezen állítólagos tulajdonsága szerezte meg évekkel előbb egyik csaknem a legtekintélyesebb szerb főpapi méltóságot. S ez a magyarbarát szerb férfiú Miletics Omladinajának egyik fiókegyesületében élte át ifjúságának éveit.
De bármelyiket favorizálta volna, a magyar hatóság csak árnyalati különbséget tehet köztük. Így volt a magyarság mindig az oláh főpapsággal, Sajuna, Ivácskovics, Roman Miron és követőivel is. Míg magasabb álláshoz nem jutottak, adták a magyarbarátot, mihelyt a főpapi székben ültek, népüknek nemcsak a vallási, hanem dákoromán vezetői is lettek.
Atzél Péter, Arad megye egykori főispánja, az öreg Tisza leghíresebb alispánjával, Tabajdy Sándorral csaknem egész vagyonát feláldozta a románsággal való küzdelmében. Nem kíméltek időt, pénzt, fáradtságot. Minden évben iskoláról iskolára jártak, a magyar nyelv és irodalomban jártasabb oláh tanulók között vagyont osztottak szét, hogy azokat a magyar állameszmének megnyerjék. Hiába volt minden. Azok a fiúk a mi pénzünkön megtanultak magyarul, a mi kultúránkból magasabb intelligenciát nyertek, de nem azért, hogy magyarbarátok, hanem azért, hogy a Mocsnyiak, Bobes Vincék vezetése mellett dákoromán Cornyák, Szucsiak, Lukácsiak legyenek.
Nem (Lev) Tolsztoj álmodorú (sic!) evangélistáit, sem a nyugateurópai műveltségben tisztelően bízó humánus (Ivan Szergejevics) Turgenyevet, hanem a kaján irigységtől, az ideges nyugtalanságtól és az eszelősségig fokozott nagyzási hóborttól teleitatott (Fjodor Mihajlovics) Dosztojevszkyeket nyerjük bennük. Nem vádolni akarunk, bár erre sok okunk lehetne. Csupán a nemzetiségek lelki terápiájára akarunk rávilágítani. Aki még ma is azt a hitet akarja akár magára, akár másra erőszakolni, hogy ezeket az embereket meg lehet változtatni, az eleven nemzetiségit sohasem látott, azok benső nemzetiségi életét nem ismeri, ámít mindenkit, még önmagát is.
A nemzetiségeknek megadhatunk a mienkénél is nagyobb szabadságot, adhatunk nekik mannát, mézet, sőt azt is megtehetjük barátságukért, hogy mint a Hervey-szigetek menyasszonya kövezet helyett testeinken sétálhassanak, a felelet mindig csak álnokság és gyűlölet lesz. Most ismét az egyetemes élet sodrába kerültünk. Azelőtt az izlam (sic!), most a szláv áramlat sodrába vagyunk, melynek az oláh áramlat csak egy mellékfolyója, hogy majdan a szláv özön ezt is magába fulassza (sic!).
Monarchiánk támogatásával elnyerte a törökországi, most a szlávság segítségével tőlünk akarja az oláh lakta területeket elhódítani. Nem látja be, hogyha az sikerülne neki, csak vendég lenne saját hazájában, mert a szlávság rohanó sodra rövidesen elsöpörné nemzeti önállóságát. Románia önállósága csak addig biztos, míg a miénk, míg a velünk sorsazonosságban élő népek kardja a pánszlávizmust céltudatos hódításaiban feltartóztathatja. A nemzetiségiekkel továbbra is a lehető legbékésebb életet éljük. Adjunk meg nekik, mit eddig is megadtunk, mindent, ami a magyar állameszme keretén belül megadható, de bízni csak magunkban és azonos sorsú társainkban bízhatunk.
A közös veszély érzetében legyünk oly magyarok, mint a múlt század ötvenes éveiben voltunk. Minél jobban nyomtak, annál több hazafiságot váltottak ki belőlünk. Nekünk nemcsak egy életrevaló védelmi politikát kell csinálnunk, hanem erős nemzetpolitikai együttérzést is kell népünkbe nevelni, testileg, lelkileg, vagyonilag (sic!) annyira fejleszteni, hogy mire a cézári nagyzolás beteges őrjöngői ránk törnek, magunkat megvédhessük, mert nagy idők küszöbén állunk. A debreceni és szerajevói (sic!) tragédiák sora még nincs befejezve.”
Most pedig a „Pécsi Napló” július 15.-i, ide vonatkozó politikai és katonai-személyi híreit közlöm. „— A trónörökös — ezredesi kinevezése. Bécsből táviratozzák. Beavatott körökben elterjedt hír szerint Károly Ferenc József főherceget, akit csak május elsején neveztek ki alezredessé, szokásos szabadságának leteltével, amelyet a(z) (Inns)brucki táborból való viszszatérése (sic!) után vesz ki, fölmentik a 39. gyalogezredben viselt zászlóalj-parancsnokságtól. Normálisan az új trónörökös csak 1915. novemberében, vagy 1916. májusában lett volna ezredes, most azonban már sokkal korábban fog ezredessé előlépni, és ezredtulajdonossá is kinevezik.
József főherceg — a honvédség főparancsnoka. Bécs, július14. (Eredeti távirat.) A király József főherceget legközelebb a honvédség főparancsnokává fogja kinevezni.
A miniszterelnök Bécsben. Bécs, július14. (Eredeti távirat.) Tisza István gróf miniszterelnök titkára, Latinovich Endre dr. kíséretében ma reggel ideérkezett, és a Magyar házban (sic!) szállt meg. A miniszterelnök meglátogatta Burián István bárót, majd (Leopold von) Berchtold gróf külügyminiszterrel folytatott hosszabb tanácskozást. A tanácskozás a szerajevói és szerbiai események tárgyában bejegyzett interpellációkra adandó válaszra vonatkozott. A válasz azonban, tekintettel arra, hogy a szerajevói vizsgálat még nem nyert befejezést, most sem terjed ki a részletekre.”
Most „ugorjunk” a július 16.-i szám egyik hírére. „Távirataink. A vezérkari főnök szabadságon. Bécs, július 15. (Eredeti távirat.) Hötzendorfi Conrád (Franz Conrad von Hötzendorf) — ahogy a Magyar Távirati Iroda jelenti — megkezdte szabadságát. A vezérkari főnök Tirolba utazik.” Utána pedig „ugorjunk” vissza, július 12.-re. „Apollo és Winkler Mozi, hétfőn, július 13-án, kedden, július 14-én Világsláger! Gettysburgi csata, és a teljes kiegészítő műsor. Elsőrangú vonószenekari kíséret! Rendes helyárak! Kedvezményes jegyek nem érvényesek! Előadások nem folytatólagosak! Kezdete pontosan 8 és 10 órakor.”
(Forrás: Arcanum)
És ez a két, látszólag össze nem tartozó hír mégis miért tartozik össze? Mint köztudott, az 1863. július 1.-3. közti gettysburgi csata volt az amerikai polgárháború egyik legvéresebb csatája. A monarchia vezérkari főnöke szabadsága pedig nem sokáig tartott: 12 nappal később, július 28.-án kitört az első világháború, amely mind hosszában, mind pusztításában messze nagyobb volt, mind a filmvásznon látott 1863-as csata! …
Ide illik a lap július 12.-i, „Hírrovatunk” -ban, „Strófák” címmel közölt Farkas Gábor vers. „Valahol zokogva búg a harang… Temetnek, sírnak, átkot szórnak És imádkoznak… Valahol babonás síri csend van… Imbolygó fátylas árnyak járnak És várnak, várnak… Valahol titkos halk zene csendül… Nimfák táncolnak holdas éjben, Mámorban kéjben… Valahol éjfélt üt az óra… Két könnycsepp gördül egy papírra. — És egy toll serceg… … Én írok verset…”
A szerző akkor még nem tudhatta, hogy poémájának első képe valósul meg nemsokára, mégpedig több, mint 4 évig, hatalmas emberveszteséget okozva az egész világon…
Szóljon hozzá!