Joaninha

 

Joaninha volt Rocinha legszebb virágszála.

Erről beszélgetett két középkorú férfi Rio de Janeiro legnagyobb nyomornegyedének egyik italkimérő viskójában. Mindketten kiríttak a környezetükből. Az egyik azért, mert vak, a másik azért, mert feltűnően jólöltözött volt.

– Mesélj nekem Joaninháról! – kérte a vak látó társát.

– Miért meséljek, hisz ismerted jól? Miért meséljek róla most, amikor már nincs közöttünk, amikor elhagyott bennünket?

– Mert újra át akarom élni, milyen volt, amikor még itt ragyogott a közelünkben, amikor éreztük megrészegítő jelenlétét. És szeretnék arról is tudni, miként alakult a sorsa, amikor elkerült innen.

– Jól van, teljesítem a kérésedet, mesélek róla – sóhajtott a látó és közel hajolt vak társához, hogy amit mesélni fog, azt csak ő hallja.

– Hogy milyen volt Rocinha legszebb virágszála? – kezdett bele a látó a történetbe. – Királynői jelenség. Nyúlánk alakja homokórát formázott. Turcsi orra az eget kémlelte, mert a fejét felszegve járt. Ajka telt volt és érzéki, ám szinte sosem nevetett. A hangja kellemesen mélyen szólt, akár a tuba. Formás keble ritmusosan emelkedett és süllyedt. Barna szemében buja vágy lángolt – hitték sokan, pedig csak a gyűlölet tüze lobogott benne. Dús haja gesztenyeszínben pompázott. Mivel pardónak született, ezért a bőre tejeskávé színt öltött; selymes tapintású volt és hibátlan. Fenséges illatot árasztott magából: a golgotavirág meg a jázmin bódító illata keveredett rajta egy csöppnyi kakaóbab-aromával. És persze körüllengte a favela kesernyés, füstös szaga, de épphogy csak, finoman jelezve, hova is született. Joaninha minden pórusából Brazília esszenciája áradt, lágyan körülölelve azt, akit közel engedett magához. Márpedig sokakat engedett közel. Muszáj erről beszélnünk?

– Igen, muszáj! Ez is hozzá tartozott. Ez volt ő – győzködte a vak a látót.

– Rendben van – bólintott a másik. – Neked nem kell mondanom, hogy csukd be a szemed és képzeld magad elé.

– Nem, nekem nem kell…

– Igazság szerint senki sem gondolta volna, hogy a vézna, testileg-lelkileg meggyötört kislányból olyan fenséges ifjú hölgy lesz. Csak az anyja. Alig bújt ki a lábai közül, már tudta, hogy az ő lányából lesz a legszebb, és így a leggazdagabb ügyfelekkel megáldott prostituált Rocinhában, de lehet, hogy még azon is túl. Mert azt akarta, hogy így legyen. Az első perctől kezdve arra nevelte, hogy miként kell a férfiak kedvére tenni úgy, hogy közben semmit ne érezzen irántuk, vagy ha mégis, az kizárólag a gyűlölet és a megvetés legyen. Azt tanította a lányának, hogy a férfiak csak használják a nőket: ágyba viszik, megalázzák őket, kegyetlenkednek velük, s mindezt szexnek nevezik. A férfiak nem szeretik a nőket. Ha szépeket mondanak nekik, vagy fizetnek egy italt, esetleg egy vacsorát, azt csakis azért teszik, hogy ágyba vihessék őket, uralkodhassanak felettük, és elmondhassák, hogy egy jót szexeltek – ismételte unos-untalan. A lusta férfiak megnősülnek, hogy ne kelljen nők után futkosniuk és otthon kapják meg azt, amit addig az utcán szereztek meg. Az ételért is fizetni kell, a villanyért és a vízért is, fizessen a férfi férjként is a szexért, így gondolta Joaninha anyja.

Joaninha nyolcévesen már tudta, hogyan működik a női test és hogyan a férfié. Elérkezett az idő, hogy első vendégeit fogadja. Mivel olyan kicsi és vékonyka volt, az édesanyja megelégedett azzal, hogy egyelőre orálisan elégítse ki a pedofil kuncsaftokat. A kislány állandóan rosszul volt, hányt, de nem volt pardon. Apja csak alkalmi munkákhoz jutott, öccsei még túl kicsik voltak ahhoz, hogy dolgozni tudjanak. Ő lépett elő családfenntartónak.

Tizenkét éves volt, amikor egy negyvenes éveiben járó rossz szagú férfi megerőszakolta. Az anyja ezt üzletnek hívta, méghozzá jó üzletnek, mert a férfi – rocinhai viszonylatban – sokat fizetett a szüzessége elvételéért. Joaninha sikoltozott, tekergőzött, rugdalózott a nehéz test alatt, de a férfi legyűrte, betapasztotta a száját és kegyelmet nem ismerve beléhatolt. Az iszonyattól kitágultak a kislány pupillái, aztán a fájdalomtól elájult.

– Állj meg! – köszörülte meg a vak a torkát.

– Rosszul vagy? – kérdezte együttérzőn a partnere.

– Igen.

– Jól van, pihenjünk egy kicsit. Rendelek még egy jeges limonádét, jó?

– Köszönöm, az jól fog esni.

A két férfira teljes súlyával nehezedett rá a múlt fájdalma és mocska. Szétfeszítette lelküket az irtózat és a szégyen. Nagy kortyokban itták az üdítőt.

– Nem muszáj folytatnom – szólalt meg a látó.

– De, kérlek, folytasd! Akármilyen fájdalmas is, szeretném, ha megidéznéd őt.

– Ahogy kívánod – bólintott a látó férfi és újra közelebb hajolt a vakhoz.

– Aki nem hallotta Joaninha sikolyait, az is tudta, hogy megtörtént az, amire az anyja által eleve elrendeltetett, mert a kislány szeméből az a kis ragyogás is eltűnt, ami még volt benne. Pengevékonyságúra húzta csöppnyi száját és hagyta, hadd peregjenek a patakká duzzadt könnycseppek kihunyt fényű szeméből.

Az iszonyat napjától kezdve már nemcsak utálta, hanem gyűlölte is az apját és a többi férfit. Igazat adott az anyjának: dögök azok. Egyszerűen csak dögök.

Édesanyja szabta meg a lánya árát, amit egyre magasabbra srófolt, akkora érdeklődés övezte Joaninhát. Ugyanis ez a meggyötört kis lélek sivár környezete és kegyetlen élete ellenére, mint egy virág, bimbózni kezdett, napról napra szebb lett. Már sejteni lehetett, milyen tündöklő nővé fog érni.

Megkeresett pénze egy részén anyja csinos ruhákat, divatos cipőket, finom, tápláló ételeket vett, hogy a lánya még kívánatosabb legyen és még több pénzt keressen. Azért volt szüksége az anyjának a sok-sok reálra, mert el akart szökni a gyerekeivel a férjétől, s az útiköltség nagyon sokba került. Joaninha gyanította anyja szándékát, habár erről sosem beszéltek.  Bármennyire utálta az életét, ezért nem akarta eldobni, pedig sokszor gondolt arra, hogy egy doboz altató megoldaná a gondjait. Kimondhatatlanul vágyott egy tiszta élet után, vagy ha az nem lehetséges, akkor örök nyugalomra. De nagyon szerette a kistestvéreit. Őket nem hagyhatta cserben. Különösen legidősebb öccsét kedvelte, aki szorgosan járt iskolába. Ha épp nem volt vendége és Rodrigo is otthon sertepertélt, kiültek a kunyhójuk elé. Joaninha becsukta a szemét, úgy hallgatta öccse történeteit. A fiú előbb elmesélte, mi történt vele aznap az iskolában, aztán arról beszélt, hogy mit olvas éppen, mert nagyon szeretett olvasni. A kalandregények voltak a kedvencei. Nővérét magával ragadta, ahogy Rodrigo szinte eljátszotta a történeteket. Nagyon izgatott lett, amikor öccse egy napon Robinson Crusoe kalandjainak elmesélésébe fogott. Joaninha teste beleremegett az izgalomba, teljes átéléssel hallgatta a testvérét.

Nem fért a fejébe, hogy ha valaki olyan szerencsés, hogy egy lakatlan szigetre vetődik és meg tud ott élni, miért vágyik vissza az emberek közé? Ő szívesen élne egyedül, sosem vágyna el onnan. Főleg nem Rocinhába. Hirtelen megvilágosodott, miként tehetné elviselhetővé a mindennapok borzalmait: gondolatban meg kell teremtenie a saját szigetét. Ahol úgy él, ahogy akar, ahol nem függ senkitől, azt csinálhat, amit akar, és ahol teljesen, tökéletesen szabad. Ez az! Erre a képzeletbeli szigetre bármikor elmenekülhet.

– Én is mindig erről álmodoztam – vetette közbe a vak.

– Hogy egy lakatlan szigeten élj?

– Igen.

– És hogy látnád el magad?

– Sehogy.

– Hááát, hiszen akkor hamar meghalnál!

– Nem bánnám… Kérlek, mesélj tovább!

– Addig megélt tizenöt éve alatt Joaninha akkor érezte először, hogy tud tenni valamit magáért. Más alkoholba vagy drogokba fojtja bánatát, a lány elképzelt szigetére menekült, amit mindig csinosított, paradicsomi állapotokat teremtve rajta. – Téged azért magammal vinnélek – simogatta meg testvére buksiját. Így aztán együtt tervezgették tovább szigeti életüket. Gondolatban megélt boldogsága kihatott való életére is. Elhatározta, hogy ötnél több dögöt nem fogad egy nap. Az anyja órákig ordítozott vele, de Joaninha nem engedett. Sőt, azt is megmondta, hogy a kuncsaftok ezután neki fognak fizetni, és csak a pénz kétharmadát adja oda, a többit megtartja magának. – Rodrigo, meg kell tanítanod írni, olvasni és számolni! – szólította fel öccsét, aminek az szíves-örömest eleget is tett. Kiderült, hogy a lány nem csupán szép, hanem okos is. Fél év múlva már maga olvasta a könyveket. Rodrigo nem győzte a közkönyvtárból kikölcsönözni a regényeket, és sok időt töltött azzal is, hogy Rio gazdagabb környékein szétnézzen a kukákban, kidobott könyvek után kutatva.

Mivel már pontosan ismerte a pénz értékét, Joaninha alaposan felemelte a tarifáját. Részben azért, mert már nem akarta a helybeli, alkoholtól bűzlő, undorító idősebb férfiak kívánságait teljesíteni. Úgy gondolta, az emeltebb ár elegánsabb vendégeket fog vonzani. Így is lett. A nyomornegyedben élő férfiak irigykedve nézték szövetnadrágos, tiszta, vasalt inget viselő vetélytársaikat. Úgy gondolták, nem igazságos, hogy Rocinha legszebb virágszála ezentúl hanyagolja őket, hiszen saját tulajdonuknak tekintették, aki itt és nekik született. Jogot formáltak rá. De ezzel a kívánalommal a szexuális tárgy, akit annyira kívántak, és akire annyira nehezteltek, nem törődött. Igaz, hogy jobban öltözött, jobb illatú vendégei lettek, de azok sem akartak mást, csak azt, amit büdösebb társaik. Kedvesebbek és finomabbak sem voltak az ágyban. De legalább jól megfizették. Utálta mindahányat.

Egy napon a Rodrigóval tett szokásos sétája során Joaninha megpillantott egy fiatal férfit, aki egymagában, lehajtott fejjel ült összetákolt kunyhója előtt. Joaninha megtorpant. Nem tudta mi, de valami odavonzotta ehhez a hosszú hajú fiatalemberhez. Talán a mély szomorúság, mely ugyanolyan hömpölygő folyamként áradt belőle, mint saját magából. Ellenállhatatlan vágyat érzett ahhoz, hogy megérintse. Letelepedett mellé. Joaninha azonnal látta, hogy a viseltes ruha magas, arányos testet takar. Ehhez jó szeme volt, és persze kellő tapasztalata is. Olyan szép kezet meg még nem is látott: nem mutatták fizikai munka jelét. A férfi olajbarna, hosszú ujjai türelmetlenül doboltak egymáson. Nem nézett a lányra, mintha az ott sem lenne. De érezni lehetett, ahogy a teste megfeszül, várva, mi fog történni. Joaninha nem ismert még ennél kiszolgáltatottabb férfit. Lágyan felemelte a férfi fejét. A szemeit kutatta, s amikor belenézett azokba, mindent megértett. A szürke szemek mindent elmeséltek a barna bánatról, mely átjárta a férfi lelkét. Végre Joaninha felé mozdultak az olajosbarna kezek, végigsimítottak rajta, aztán megállapodtak az arcán. A lány átszellemült arca belesimult a férfi tenyerébe. Joaninha lehunyta szemét, úgy élvezte a pillanatot. Rodrigo megbűvölten nézte őket. Életében először figyelhette meg két tiszta lélek találkozását.

A szerelem olyan váratlanul és egyszerűen toppant be a két szerencsétlen életébe, mint amilyen megdöbbentő a bölcsőhalál: váratlan, tragikus és végleges.

– Kár, hogy nem láthattam a pillanatot – suttogta elszorult szívvel a vak. – Rendkívüli lehetett. Miért hagyta el mégis a lány a szerelmét?

– Haladjunk sorjában! Joaninha többé senki mással nem akart lefeküdni. A fiú gitározott – ez volt a magyarázat a finom kezére –, azzal próbált bevételre szert tenni. Ám hiába volt a gitár virtuóza, a hallgatóság, mely ugyanolyan szegény volt, mint ő maga, nem adakozott annyit, hogy abból megélhettek volna. Ezért Joaninha folytatta azt, amihez a legjobban értett. Mégis boldog volt, mert a szigete várta gondolatban és a szerelme a valóságban. Sokszor csak ültek, bámulták a csillagokat és beszélgettek.

Amikor a lány már teljesen a bizalmába fogadta, elvezette a férfit az általa teremtett szigetre és megkérte, hogy költözzön oda gondolatban. Elmondta, milyen életet szeretne élni: utazni vágyott, elmenni azokba az országokba, megnézni azokat a tájakat és embereket, amikről olvasott. Pironkodva vallotta be, hogy tanulni akar a világról, de ezt a kívánságát sem kellett szégyellnie: szerelme is áhítozott erre. Néhanapján elmentek a törzshelyükké váló Esperanza italkimérésbe egy limonádét felhajtani. Ez volt az összes luxus az életükben.

Meg az, hogy átélhették az igaz szerelemből fakadó szeretkezés semmihez sem fogható gyönyörűségét. A férfi, ha Joaninha az ölébe ült, belefúrta az arcát a lapockájába és mélyet szippantott az illatából. Lágyan megérintette a haját és megkérdezte, mi az a selymes zuhatag a kezében. A nyaka és a kulcscsontja közötti íven fel-alá siklott a kézfeje. Amikor pedig a vállára lehelt csókot, örömében, hogy ezt megteheti, reszelős lett a hangja és azt suttogta, hogy a bőre olyan, mint a legfinomabb bársony. Valahányszor Joaninha megszólalt, szerelme a szájára tette a mutatóujját, hogy elfogja minden egyes szavát, melyek pillangóként rebbentek ki szerelme ajkai közül.

Joaninha királynőnek érezte magát, mert királynőként bántak vele. Talán ki is egyezett volna ezzel az áldatlan, mégis mámorító állapottal élete végéig, ám egy nyári estén a viskójuk előtt megjelent egy hatalmas amerikai kocsi. A sofőr felőle érdeklődött. Ám ő már végzett aznapra, és szaladni akart a szerelméhez. Hiába kérlelte az anyja, hiába mondta, hogy talán sosem jön vissza ez a láthatóan nagyon gazdag férfi, ez őt egyáltalán nem érdekelte. Az anyja tudta jól, hogy hiába minden, el kell küldenie ezt a kivételes kuncsaftot. Joaninha futott, ahogy a lába bírta, hátra sem nézett. Ha megtette volna, láthatta volna, amint a sofőr leplezetlen csodálattal, hosszasan néz utána. Valamit megérezhetett a jövőből, mert aznap este olyan kétségbeesetten ölelte magához szerelmesét, hogy majd’ megfulladtak.

Joaninha hiába reménykedett az ellenkezőjében, az autó másnap is megjelent. Kiderült, az autóvezető csak üzenetközvetítő. Gazdája kérését tolmácsolta: keresse fel a lány a házában. Joaninha kötötte az ebet a karóhoz, miszerint ismeretlennel ismeretlen helyre nem megy. Ha akar valamit az uraság, jöjjön el a favelába. Egy hét is eltelt az üzenetváltás óta; az anyja kétségbeesetten, Joaninha örömmel tett le arról, hogy valaha is látni fogják az autó tulajdonosát. Legnagyobb meglepetésükre egy nap, Joaninha fogadóidejében megjelent a hatalmas kocsi, hátsó ülésen José Manuel Alberto de Almeida nyugalmazott ezredessel. Joaninha családja azt sem tudta, hová legyen a megtiszteltetéstől, de Joaninha csak arra gondolt, hogy az ezredes sem akar tőle mást, mint a többi férfi. Ráadásul sokkal öregebb náluk. Vén kecske, húzta el a száját undorodva. Az egykori katona finoman odaintette magához. A lány az autó lehúzott ablakához hajolt.

– Elnézést kérek, kisasszony, hogy nem szállok ki köszönteni önt, de harminc évvel ezelőtt ellőtték a jobb lábamat – biccentett mosolyogva. – Pablo! Kérlek, add át a virágokat a kisasszonynak! – utasította a sofőrt. Pablo már ugrott is a hatalmas rózsacsokorral.

– A virág szépsége nem ér fel az ön gyönyörűségével – bókolt az éltes férfi. Mert bizony az idő és a szerelem káprázatos nővé érlelte Joaninhát, pont úgy, ahogy kislánykora óta várta a favela népe. Valóban ő lett Rocinha legszebb virágszála.

– Nekem nem kell virágot hoznia. Elég, ha kifizeti a numerát és a viszontlátásra! –Joaninha szándékosan viselkedett faragatlanul. Nem akarta, hogy többször is ott lássa azt az embert. Megint előjött a balsejtelme: ez a férfi bajt hoz rá.

– Tévedésben van, kisasszony. Nem óhajtok a vendége lenni. Az édesanyjával szeretnék beszélni – mosolygott még mindig az ezredes.

– Az anyám már nem dolgozik prostiként – közölte Joaninha.

– Nem, nem erről van szó – nevetett az ezredes. – Kihívná, kérem?

Joaninhát rettenetesen idegesítette Almeida úr nevetgélése. Bekiabált az anyjáért, aki már szaladt is kifelé, vizes kezét a ruhájába törülgetve. Háromszor is meghajolt az ezredes előtt, aki intett, hogy üljön be mellé az autóba. Joaninhát egy intéssel beküldte a házba. A lány nem ellenkezett, bement a viskójukba és azon töprengett Rodrigóval, mit akarhat a férfi, ha nem akarja lefektetni? Miért hozott virágot neki? Vajon mit mondhatott az anyjuknak? Hamarosan megtudták. Az anyjuk nem azonnal ment vissza a házba. Kezét a szeme elé emelte és úgy bámulta a porfelleget, amit az eltávozó, hatalmas kocsi kavart. Amikor leülepedett a por és már nyoma sem volt az előkelő utast szállító autónak, vett egy mély lélegzetet, és csak azután lépett be az összetákolt viskóba. Remegett a hangja, midőn megszólalt.

– Kislányom, hatalmas megtiszteltetés és szerencse ért téged. Ilyen még senkivel sem fordult elő ezen az átkozott nyomortelepen. Az ezredes azt akarja, hogy menj vele, élj a házában. Mindent megad neked, csak egy kikötése van: ide többé nem jöhetsz vissza – tördelte a kezét Joaninha édesanyja, várva Joaninha dühkitörését, ami nem is maradt el.

– Anyám, te eladtál engem? – húzta fel a szemöldökét Joaninha. – Te eladtál engem? Ugye eladtál!!!??? – kiabált.

– Drága kislányom, jó dolgod lesz mellette, hidd el!

– Mennyiért adtál el? – üvöltötte Joaninha.

– Vesz nekünk egy házat a palotája közelében. És minden hónapban rengeteg pénzzel fog támogatni bennünket. Ilyen sokat érsz neki.

– Nem érdekel! Nem megyek! – Joaninha már hisztérikusan sikított. – Nincs az az isten, aki miatt elmennék innen!

– Kislányom! – esett térdre az anyja. – Könyörögve kérlek, egyezz bele, hogy végre elmehessünk innen! Hogy többet ne verhessen meg az apád se engem, se a testvéreidet. Hogy legyen mindig elegendő ennivalónk és szép ruhánk. Rodrigo! Ugye szeretnél továbbtanulni!? – fordult a fia felé, de a lányának címezve a kérdést. Tudta, hogy ezzel Joaninha elevenébe talált. A lány rémülten nézett az öccsére, de az nem mozdult, lesütött szemmel állt. Joaninha anyja kétségbeesetten ölelte át a lánya lábát. – Kislányom, gyönyörűségem! Légy a megmentőnk! – zokogta.

Joaninha megsemmisülve rogyott a földre az anyja mellé. Úgy érezte, menten megőrül.

– Szegény, szegény Joaninha – törölte meg könnyben úszó szemét a vak.

– Hat ember élete volt a tét – mondta csendesen a látó.

– A két szerelmesé nem számított?

– A hat több, mint a kettő.

– Több, sokkal több… Igaz.

– Ezt az egész nyomortelep tudta, de csak később derült ki, hogy a következményeket egyedül Joaninha volt képes felmérni, s még ő sem teljesen. Mesélem tovább a történetét.

Rodrigo leült a nővére mellé a mocsokba.

– Rodrigo, nem bírok nélküle élni, nem élhetek nélküle – zokogott Joaninha.

– Miért szereted olyan nagyon azt a fiút? – kérdezte Rodrigo, holott tudta a választ.

– Mert ő olyannak lát engem, amilyen valójában vagyok. Mert ő nem a szemével, hanem a szívével lát. Tisztának és gyönyörűnek. Királynőnek!

– Mások is gyönyörűnek látnak!

– Dehogy, dehogy látnak gyönyörűnek! Csak kiélik a mocskos vágyaikat, csak birtokolni akarnak pár percre. Sosem kedvesek, mindig durvák. De ő nem ilyen! Soha nem uralkodik felettem. Hagyja, hogy én irányítsak. Amíg a többiek röhögnek, ő mosolyog rám, vagy velem együtt nevet, nem rajtam. Neki beszélhetek az érzelmeimről. Együtt álmodozunk a szigetünkről. Szeret, Rodrigo! Érted? Szeret! Belehalok, ha nem láthatom többé. És ő is bele fog halni, ha nem láthat többé.

– Akkor fuss hozzá! Rohanj! – kiáltott rá az öccse.

Joaninha reménykedve nézett a testvérére. Hátha megkapja a felmentést tőle és élhet a maga akarata szerint. De csak iszonyú félelem sütött Rodrigo tekintetéből. Joaninha felugrott, hogy elfusson, hogy maga mögött hagyja az anyját, a testvéreit.  Végignézett rajtuk, azután visszazuhant a porba. Megsemmisülten feküdt a földön. Hosszú percek teltek el, mire összeszedte magát. Mint egy holdkóros, vánszorgott ki a látogatóhoz.

– Van egy feltételem – szólt be az autó ablakán.

– Bármi legyen is az, teljesítem – ígérte az ezredes.

– Intézzen egy állandó helyet egy jobb étteremben a szerelmemnek, ahol minden este gitározhat és tisztességesen megfizetik. És keressen neki egy egyszerű, könnyen megközelíthető és az igényeinek megfelelő albérletet. Amint mindez meglesz, elmegyek magával.

– Ó… – nyögött fel a vak. – És miért nem búcsúzott el a szerelmétől?

– Nem tudott, abba beleszakadt volna a szíve – ingatta a fejét a látó. – Micsoda szomorú, szomorú történet! Lesz valami jó is a további életükben? Szerette az új életét a lány? – kérdezte a vak.

– Amennyire lehet egy szerelem nélküli életet szeretni.  De ítéld meg magad az alapján, amit mesélek még.

– Mesélj hát!

– Legyőzték Rocinha legszebb virágszálát. Az ezredes megtalálta a gyenge pontját, azt, amiről szerelmét és Rodrigót kivéve mindenki azt hitte, kőből van: a szívét.

Nem sokkal később, amikor a családfő valahol részegen fetrengett, elindult a család egy reménybeli jobb élet felé. A meglepett férj és apa mindenfelé érdeklődött utánuk, de sosem akadt a nyomukra. Egy különösen részeg éjszakán megbotlott a hazafelé vezető úton, orra bukott és belefulladt egy alig húsz centi mély tócsába. Kevesen mentek el a temetésére; felesége és gyermekei közül senki nem volt jelen.

Senor De Almeida tartotta a szavát. Házat és havi apanázst adott Joaninha anyjának. Annyit, amennyiből jutott a fiúk taníttatására is. Hárman tanultak szakmát, s csak ketten végeztek egyetemet. Rodrigóból mérnök lett.

Hosszú idő telt el, mire Joaninha kijött az apátiájából és elfogadta helyzetét. Nem szűnt meg szerelmére gondolni és aggódni érte. Megkönnyebbült, amikor megbizonyosodott felőle, hogy a férfi életben maradt, nem halt bele az elvesztésébe. Ő úgy élte túl, hogy egyszerűen hagyta, hadd teljenek a napok, egyik a másik után. Remélte, hogy lélekben is el tud távolodni Rocinhától és szerelmétől. A könyvek immár korlátlan számban álltak rendelkezésére, azokat bújta, ahányszor csak módjában állt. És ott volt a szigete, ahová bármikor visszahúzódhatott.

De ezt egyre ritkábban tette meg, mert a szigetén ott várta a szerelme és a fájdalom.

Az ezredes igyekezett kedves lenni vele, de persze megkövetelte tőle azt, amiért megvásárolta. Nyíltan felvállalta kapcsolatukat, színházba, bálokba, partikra, kiállítás-megnyitókra, koncertekre vitte magával. Joaninha az úgynevezett jobb körök tagjait is elbűvölte ragyogó szépségével és azzal a mélabúval, mely örökkön körüllengte. Titokzatos mosolyával őrületbe kergette a férfiakat, akik, mert abban a társadalmi közegben úgy illett, diszkréten, de kitartóan üldözték érdeklődésükkel. A lány megvetette őket és egy darabig nem viszonozta közeledésüket. Csak miután titokban visszatért Rocinhába, s meggyőződött róla, hogy szerelme micsoda örömmel gitározik esténként a jó nevű bárban, látszólag elfeledve őt.

A két férfi közé súlyos csend telepedett. A vak nem szólt semmit, így hát a látó folytatta Joaninha történetét.

– Nincs mit szépíteni: ahogy mondani szokták, Joaninha nagykanállal falta az életet és a férfiakat. Az ezredes csupán annyit kért, hogy legyen rá tekintettel, és diszkréten intézze a liezonjait. De az egykori virágszálon, akin a golgotavirág meg a jázmin bódító illata keveredett egy csöppnyi kakaóbab-aromával, kitört a visszafojtott düh, melyet megvásárlója iránt érzett. Egyenesen kérkedett a hódításaival, melyeket leginkább a tisztek között aratott. De még a fiatal katonákban is volt annyi becsület, hogy egy határon túl nem akarták szégyenbe hozni az ezredest, s elutasították Joaninhát. Ő pedig egyre megalázóbb helyzetekbe keveredett. Már sehol sem csodálták és nem rajongtak érte. Ugyanazt érezték iránta, amit ő irántuk: megvetést és undort. Egy idő után a meghívások kizárólag az ezredes személyére korlátozódtak.

A vulkánként előtörő gyűlölet lassan hömpölygő, ám masszív lávává szelídült.

Egy este Joaninha bekopogtatott az ezredes lakosztályába és kérte, hallgassa meg őt. Almeida úr akkor már régóta nem használta, s még a találkozást is igyekezett kerülni vele. Valamiért mégis ott tartotta a rezidenciáján. Senki nem látott a férfi szívébe.

Az idős ezredes hellyel kínálta a lányt, rágyújtott egy szivarra és a felszálló füstfelhőbe burkolózott. Joaninha leült a felkínált fotel szélére és kihunyt fényű, szomorú szemét az ezredesre szegezve, fakó hangon elmesélte az életét, benne szüzessége máig ható iszonyú elvesztését. Joaninha látta, miként jelenik meg a férfi szemében a szánalom. Felállt, fogta az ezredes szánalmát meg az ő reménytelenségét, és a hálószobájába vonult.

Megkönnyebbült, hogy letette terhét, bár bánata mély maradt. Hogy vigaszra leljen, kinyitotta kulcsra zárt íróasztalfiókját, s elővette legféltettebb kincseit: az egyetlen képet szerelméről, valamint öccsétől, Rodrigótól kapott leveleit. Elmosolyodott. Igaz, mindig fájdalom nyilallt a szívébe, ahányszor a fotóra és a kézírásokra pillantott, ugyanakkor boldogság töltötte el, ha végigsimíthatott a fényképen és belelapozhatott a levelekbe. Ilyenkor nem érezte magát magányosnak; ha csak így, de maga mellett tudhatta azokat, akiket mindenkinél jobban szeretett. Elgondolkozva nézte a kis halmot. Maga sem tudta, az örömtől vagy a reményvesztettségtől eredtek-e meg a könnyei.

Másnap Juan, az inas törte rá az ajtót. Nem számolták össze, hány altatót vett be.

A temetése egyszerű volt, de méltóságteljes, erről az ezredes gondoskodott.

Utolsó kívánsága az volt, hogy Rodrigo adja át szerelmének az egyetlen fényképet, mely róluk készült, és amit mindig magánál tartott. A kép hátulján kedves költőjével, Cecilia Meirellesszel üzent.

Az Arról, aki egyszer eljön című vers első két versszaka apró, fekete gyöngybetűkkel tündökölt a sárgulásnak indult papíron:

 

Oly későn jön majd, hogyha eljön egyszer
Olyan későn és oly magánosan,
Hogy ráismerni még az este sem mer
És az út se, amelyen átoson…
Oly későn jön majd és magánosan.

A lámpát én addigra már eloltom
És míg elborít búsan a setét,
Magányom mélyén az álomba fojtom
A várakozás keserű hevét,
Amíg elborít búsan a setét.

 

A látó fejezte be a költeményt:

 

S mikor szememben már kérdés se rebben
És minden emlék fénye kialudt,
Tán éppen akkor gondol rám a csendben,
Kit lassan-lassan hoz felém az út…
Mikor már minden emlék kialudt.

Talán az ajtómon is bekopogtat,
Nevét nem mondja, szótlanul belép,
A bánat addig már félholtra koptat
S már nem várom senki jövetelét,
Mikor az ajtón szótlanul belép.

Ugy jön a csendes esti pillanatban,
Mint elkésett, régvárt illúzió,
A szerelemről mond majd gondolatban
Bűvös szókat, miket hallgatni jó,
Mint elkésett, régvárt illúzió.

Lehet, hogy majd felébreszt a sötétben
Szava, mely lágyabb lesz, mint a homály,
És ott maradnánk halkan, szótlan, tétlen,
Hogy kik is voltunk, azt se tudva már
Körülöttünk hallgatna a homály… 

 

– Hát elhoztam – adta a kezébe a látó a vaknak a fotót.

A vak az ujjbegyével többször végigsimította a fényképet.

– Köszönöm, Rodrigo! – mondta elfúló hangon, és egy pillanatra gyémántként ragyogott fel opálos, szürke szempárja, mintha odafentről életet csókolt volna belé szerelme, Joaninha, Rocinha valaha volt legszebb virágszála.

 

___________________

 

Megjelent a szerző Tizenkettő című kötetében