Városunk halhatatlan alakja, Zsolnay Vilmos (1828-1900) emlékére mecsekalji városunk tekintélyes polgárainak sora évről évre serleg ünnepélyt rendezett. Ez történt 1931-ben is, amelyről a liberális „Pécsi Napló” (1892-1944) június 10.-i számában így számolt be hosszú cikkben „Zsolnay Vilmos halhatatlan emlékének áldozott ma este Pécs város társadalma” címmel, „A serleg ünnepély szónoka Szinkovics Károly nyugalmazott vármegyei főjegyző volt” alcímmel – előző napi dátummal.
„Pécs, június 9. Ma este 8 órai kezdettel megtartott társas vacsora keretében áldozott a Polgári Casino néhai Zsolnay Vilmos, a teremtő zsenivel megáldott legnagyobb magyar iparos emlékének. A vacsorán megjelentek: vitéz Keresztes-Fischer Ferenc dr. főispán, Nendtvich Andor dr. királyi tanácsos, polgármester, Igaz Béla dr. prelátus kanonok, felsőházi tag, Entz Béla dr. rector magnificus, Hodinka Antal, Faluhelyi Ferenc dr., Reuter Camillo dr. egyetemi tanárok, Ángyán János dr. orvosprofesszor, klinikai igazgató, Makay István helyettes polgármester, Eötvös Jenő, Tóth Zoltán pénzintézeti igazgatók, Tausz Gyula bankár, Róth Sándor vezérigazgató, Bolgár Tivadar pénzintézeti vezérigazgató, Piacsek Zoltán dr. ügyvéd, az Ügyvédi Kamara alelnöke, Kelemen Andor dr. plébános, vitéz Felszeghy János dr. ügyészségi elnök, Krigl Nádor táblabíró, Boros Miklós, az Általános Hitelbank pécsi fiókjának igazgatója, Eiser János nagybirtokos, Angyal Béla dr. királyi közjegyző, Kalenda Loránd műszaki főtanácsos, Török Lajos és Soós Nándor rendőrfőtanácsosok, Márovits Andor vállalkozó, Vétek János dr. és Orbán István dr. kamarai titkárok, Hamerli József kereskedelmi tanácsos, Kőszeghy Gyula műépítész stb., szellemi, pénzügyi, kereskedelmi és ipari életünk számos kiválósága.
A vacsora keretében Szinkovich (sic!) Károly ny. vármegyei főjegyző, a következő, nagyhatású beszédben emlékezett meg Zsolnay Vilmos emberi nagyságáról, ipari téren teremtő zsenijéről, s azokról a mérhetetlen előnyökről, melyek magyar voltánál fogva az országra és e városra leáramlottak. Az élők világában, az eszes lények sorából — minden időkben — kimagasulnak (sic) a Teremtés koronájának koronái: a nagy emberek, vagy — ahogy őket az angolok tudós történetírója, Carlyle Tamás (sic!) nevezi — a hősök, akik, amint ő igen helyesen mondja, ’a legértékesebb ajándék, amit az Ég a Földnek adhat.’
Rendkívül érdekes megfigyelni, miként jelennek meg a világ folyásában; hogyan alakulnak a világtörténelemben; micsoda munkát végeznek, és az emberek micsoda képzetet alkotnak róluk maguknak. A nagy emberek, a hősök koronként más-más formában, de mindig egyazon lényegben — isteni küldetéssel — vezérei, tanítómesterei, nevelői, jótevői az embereknek, ők alakítják, ők mintázzák, ők teremtik mindazt, amit az embernek létrehozni, vagy elérni akar. Ők, a nagyok, a hősök – ki-ki a maga isteni küldetése szerint — intézik népek, nemzetek sorsát. Ebből folyik az az isteni viszony, amely minden korban összeköti a nagy embereket a többi emberekkel. Megörökíti őket írásban, képben, szoborban.
Utcákat, tereket, épületeket, falvakat, városokat stb. nevez el róluk, időnként elzarándokol a sírhoz, amelyben nyugosznak, emlékünnepeket rendez és rendszeresít a tiszteletükre. És ez a tiszteletadás, ez a hódolat, amelyet Carlyle Tamás találóan hősimádásnak nevez, nagyon rendjén van, mert minden igaz ember szereti a nagy embereket, és alázattal meghajol előttük, mert ’kicsiny voltának szomorúbb bizonyítékát senki se adhatja, mintha nem hisz a nagy emberekben, ellenben, ön maga emelkedik magasabbra, ha meghajol az előtt, aki valóban fölötte áll.’
(Forrás: Wikipédia)
Carlyle Tamás a hősökről tartott előadássorozatában a nagy embereknek öt típusát ismerteti: a hőst, mint prófétát, mint költőt, mint papot, mint írót, és a hőst, mint királyt. Ez a fölsorolás természetesen nem teljes. És ezért bizonyára találkoznám az ő helyeslésével, amikor az öt típus mellé odasorakoztatom — mégpedig egyenlő rangsorozással — a hatodik fajta hőst, a hőst, mint iparost: Zsolnay Vilmost. Teszem ezt annak a biztos fölismerésével, hogy Zsolnay Vilmosban is maradéktalanul megtaláljuk mindazokat a tulajdonságokat, amelyek a nagy embernek, a hősnek velejáró sajátosságai, és amelyeknek az együttese adja azt az időt múló szellemit, amely nemzedékek végeláthatatlan hosszú során át él, lüktet és munkálkodik.
A nagy embernek van hite. Hisz abban, amire rendeltetve van, hisz az ő különös elhivatottságában. Biztos a dolgában, mert csalhatatlan szemmel, tisztán lát bele a tények velejébe. A nagy embernek van akarata. Akarja és mindig is igaz után akarja azt, aminek megvalósítására hivatottságot érez magában. És van benne szeretet az anyag iránt, amelylyel (sic!) dolgozik.
Zsolnay Vilmos is hitt abban a hivatásában, amelyet egész életén át fényesen betöltött, ő is jól megnézte, és fátyol nélkül a maga tökéletes mivoltában látta meg a valót. Benne is élt és feszült az akarat, hogy teljes komolysággal fogjon a dologhoz, és ekként eleven valósággá tegye azt, amiben hitt, amire elhivatottnak érezte magát. És aki gyára kemencéjében égett, de valójában lelke forró ihletéből termeli ki csodálatos remekeit — őt is átsütötte a szeretet az anyag iránt, amellyel dolgozott.
Hit, akarat, szeretet, ez a három első, — minden nagy ember lelkének szentháromsága — ez tette őt is naggyá, ez avatta őt is hőssé. Zsolnay Vilmosból, az emberi szellemnek ebből a remekbe formált képviselőjéből, az ő lángeszével, a nagy ember egyetemes rátermettségével, lehetett volna próféta, lehetett volna költő, pap, író, lehetett volna király is. De Isten rendelése más szerepet szánt neki. Az ő isteni küldetése az volt, hogy mint iparos váljon hőssé.
Zsolnay Vilmost méltán megilleti az a szobor, amely a Rákóczi-úton megállásra készteti az embert. Méltán megilleti a legszebb nemeslevél, a díszpolgári oklevél, amellyel Szülővárosának, Pécs városnak törvényhatósága tisztelte meg. Méltó hozzá, hogy nevét viselje az az ucca (sic!), amelyben alapítása, a világhírű keramikai gyár, egykor az ő büszke vára áll.
És mindenképpen méltó hozzá, az évről évre, újra meg újra visszatérő ez a szép serlegünnep, amelyen egymást követő nemzedékek hódolnak az e korokat túlélő nagy szellemének — időtlen időkig, ’amig magyar lakik a parton és a Hazának egy romlatlan gyermeke leszen.’ Hálával tartozunk a jóságos Istennek, hogy a világnak egy Zsolnay Vilmost adott, és hogy éppen nekünk adta őt.
De hálával tartozunk Zsolnay Vilmosnak is azért, amit az emberiségnek, nekünk, magyaroknak, és különösen nekünk pécsieknek tett. És jól esik megállapítanom, hogy a hálának adóját egymással vetekedő lelkesedéssé rendesen és becsületesen le is rójjuk. Mert csak az agavenak van szüksége ötven-hatvan évre, hogy egyszer: — életében egyetlen egyszer — bimbója hasadjon, virágja fakadjon; de Zsolnay Vilmos babérfája ezen az ünnepnapon minden esztendőben virágdíszbe öltözik.
Amidőn szívből mondok forró köszönetet a ’Pécsi Polgári Kaszinó’ érdemes elnökének azért a megtisztelő kitüntetésért, hogy a mai serlegünnep szónokának engem szemelt ki, a megbecsülés, a hódolat túláradó érzésével ráköszöntöm ezt a billikomot a nagy Zsolnay Vilmosnak, a hősnek, mint iparosnak, áldva áldott emlékére.
A nagy tetszéssel fogadott szónoki remek után Baumann Emil vezérigazgató, a Polgári Casino (sic!) elnöke meleg szavakkal mondott köszöntetet a szónoknak, hangsúlyozva, hogy a társadalmi egyesületnek a Zsolnay serlegünnepéllyel nem csupán a nagy halott emlékének megbecsülése volt a célja, hanem az is, hogy az utókor őt követendő példának tekintse, és nemes emberi elvei szerint munkának áldozott életet éljen.
A vacsorát, melyen a Zsolnay családot Mattyasovszky Zsolnay Tibor és Zsolt, és Szikorszky Zsolnay Miklós képviselték, a Polgári Daloskör néhány nagyon szépen előadott énekszámmal kedveskedett. Vacsora után Jónás Bandi zenekara szórakoztatta a soká együtt maradt társaságot.”
Szóljon hozzá!