Állok a metróállomáson.
Jön a szerelvény.
Lefagyok. Nincs vezetőfülke, csak eleje a szerelvénynek.
Nem vezeti senki.
Körbe nézek.
Egy pár hevesen csókolózik, a hajléktalan a földön ülve szunyókál, a posztos rendőrök beszélgetnek, többen a telefonjukat bújják, a batyus cigány hátára veszi a batyut, és készül beszállni.
Összeszedem magam és beszállok.
Minden a szokásos.
Kérem vigyázzanak az ajtók záródnak! – hallom.
DE KI VEZETI A SZERELVÉNYT?
Leülök.
– Jól van uram? – kérdezi egy ázsiai fiatalember, tökéletes magyarsággal.
– Elnézést kérek, de kicsit furcsán érzem magam. – válaszolom.
– Miért? – kérdi.
– Látta Ön, hogy ki vezeti ezt a szerelvényt? Mert én nem!
Felnevet.
– Ez önjáró! Nem ült még ilyenen?
– Nem. De remélem nem jönnek a dementorok.
– Azok nem. A Kossuth tér jön. Én leszállok. Egyen csokit! Az segít. Az a legjobb gyógyszer.
Leszáll.
Később én is.
Ettem csokit.
Megnyugodtam.
Ennyi….
Szóljon hozzá!