Havasi Csingacsguk, az utolsó erdélyi mohikán

 

_____Havasi Csingacsguk már egy hete bolyongott hegynek föl, völgynek le, míg végre egy kis kunyhóra lelt.

István szívta odabent a békepipát. A dohányt hozzá felesége, Rózsika adta, a békülési hajlandóság legcsekélyebb jele nélkül. István az indiánhoz hasonlóan nagy vadászként élte az életét, és még a színükben is megegyeztek: a szabad ég alatt eltöltött esztendők rézszínűre cserzették az élete delelőjén épp túljutott székely bőrét. Ezt a bőrt Rózsika napjában többször is szívesen megnyúzta volna, ugyanis István a legnagyobb és legédesebb vadra vadászott: a nőre. A góbé nagyon veszélyesnek ítélte az életét, s nem az elejteni való prédától rettegett, hanem a ház tüzét őrző, már megszelídítettnek gondolt asszonytól. Azon sosem mélázott el, hogy vajon a tengerentúli mokaszint hordóknál milyen is lehet a házasélet, ahogy azon sem, mi lenne, ha hűséges lenne a feleségéhez. Felesleges gondolatokat nem hagyott nyargalászni a fejében. Így is épp elég adatot, információt kellett megjegyeznie – kivel, mikor, hol lesz találkája; kivel hol tart épp a viszonyuk, kell-e ajándékot vinnie, ha igen, milyen értékben; melyik nőnél milyen figurát alakít, kinek mit hazudott. Egyszóval Istvánt gyötörte az élet rendesen, ám ezt a felesége nem értette meg – ilyenek a nők, ha férjezettek.

István úgy gondolta, Rózsika már nem az az angyali teremtés, mint aki a házasságuk elején volt. Állandóan zsémbeskedik, minden fillért elvesz tőle és alig ad vissza valamit. Fodrászhoz és kozmetikushoz nem jár, az a borzalmas barátnője festi be a haját, miközben mindenkit kipletykálnak. Nem szerette István Ilont, mert sejtette, hogy az asszony sokkal többet tud a félrelépéseiről, mint amennyit Rózsikának elmond. Ez pedig azt jelentette, hogy Ilon akar tőle valamit, valami nagy dolgot, és ez félelemmel töltötte el. Ahányszor meglátta, annyiszor rándult görcsbe a gyomra. De Ilon egyelőre csak mosolygott és kacagott a hiénák elbűvölő nevetésével, de nem nyilatkozott.

Amúgy nem lenne más baja a feleségével, nem számít, hogy meghízott egy kicsit és slamposan jár, egy háziasszony miért is nézne ki különbül? A főztje ehető, mos, vasal, abban hiba nincs, talán másnak nincs is olyan fehér inge, mint neki. A ház is takaros, habár két szobájával, konyhájával, kamrájával, egyszerű fürdőszobájával alig nagyobb egy kunyhónál. Szerinte nincs mit csinosítani rajta, bár beadta a derekát, úgyhogy ki fogják cserélni az ereszt, mert egy-két helyen lyukas, de ezen a héten nem ér rá, hiába perlekedik vele Rózsika, fontosabb dolga akadt. Meg kell látogatnia Klárikát.

Klárika két éve lépett be az életébe. Finom teremtés, igazán igényes, megköveteli, hogy mindig vigyen ajándékot, kimosdva menjen és szépen beszéljen. Nem szerette az ilyen nőket azelőtt, kényeskedő dámáknak tartotta őket, de Klárika megbabonázta a kék szemével és azzal, hogy szende magatartása teljesen megváltozott az ágyban. István le volt nyűgözve és ki volt szipolyozva, habár ez utóbbit még nem vette észre. A minap Klárika kórházba került idegkimerüléssel, ami egy megfoghatatlan betegség. István nem is akarta megfogni, ő Klárikát akarta tapogatni. Erre nem sok esélye adódott, mert Klárikánál mindig volt valami rokon, nagy a családja, sok az unoka és nagybátyja, ez is olyan titokzatossá tette: mintha a család női ága kihalt volna, s csak a férfiak maradtak volna életben.

– Menj, ahova akarsz! – vágta férje fejéhez dühösen Rózsika, midőn István közölte, hogy halaszthatatlan intézni valója akadt. A felesége szemébe könnyek gyűltek a tehetetlen dühtől.

_____Ebbe a feszült légkörbe lovagolt be Havasi Csingacsguk, az utolsó erdélyi mohikán.

Szállást és napi háromszori étkezést kért, illő fizetség ellenében. Rózsika egyáltalán nem akarta az idegent befogadni, mert előtte nem illő veszekedni, márpedig ő arra készült. István éppen ezért leültette, kikérdezte a férfit, mi járatban van errefelé, mi dolga, meddig maradna. Muszáj volt leinformálni, mégiscsak itt fog élni velük pár napig, mert abban biztos volt, hogy marasztalni fogja, ha nem találja veszélyesnek. Csingacsguk készségesen válaszolt a feltett kérdésekre. Nemrég tudta meg, hogy erdélyi gyökerei vannak, azokat jött felkutatni. Még nem találta meg őket, de a törzs ráér. Annyira tetszik ez a táj neki, annyira hasonlít az ő szülőföldjére, hogy elhatározta, jobban is megismeri. Vett egy lovat – Fehér Villámot –, és most vele barangolja be a környéket. Két-három napig marad egy helyen, azután továbbáll.

– Isten hozta! – köszöntötte István boldogan.

Amint beköltözött az indián, úgy húzott nyúlcipőt a lábára a ház ura. Rózsika eleinte félt a vendégtől, amit folyamatos beszéddel próbált leplezni. Nem sok sikerrel, mert mint utóbb kiderült, az indián remek nyom- és nőszakértő volt. Értett a sok beszédből. Cserébe ő is mesélt. Elmesélte, hogy otthon nagy család várja, a wigwamjában felesége és hat gyereke, a szomszédos wigwamokban pedig szülei, apósa-anyósa és más rokonai lesik hazatértét.

Észre sem vették, milyen hamar beesteledett. Rózsika megkérdezte a vendégtől, hogy mit enne vacsorára. Amit elejtett a ház ura, válaszolta Csingacsguk, az tökéletes lesz. A rézbőrű érdeklődött, hogy most is vadászik-e, talán azért marad ilyen sokáig távol?

– Jó szeme lehet, ha a sötétben is lát – állapította meg.

Rózsika száján majdnem kiszaladt valami, de inkább hátat fordított és a tűzhelyre tette a tegnapi zsákmány eredményét melegíteni: babfőzeléket fasírozottal. Csingacsguk látta Rózsika hátán, hogy gond van, az asszony túlságosan felhúzta a vállát, szinte alig látszott a nyaka. Az indián nem szólt, türelmesen várta a vacsoráját. A tányérral egy időben István is megérkezett. Nem tudta leplezni örömét, fülig ért a szája, aznap egyedül lehetett Klárikával. Asztalhoz ült, Rózsika neki is megterített. István jó étvágyat kívánt és azonnal enni kezdett. Pár másodperc után meglepetten nézett föl tányérjából. Csingacsguk érintetlenül hagyta az ételt. Az érdeklődő tekintetre azt felelte, hogy náluk az a szokás, hogy megvárják, amíg a wigwam asszonya is leül közéjük, megköszönik neki és a nagy Manitou-nak az ételt. István rántott egyet a vállán, ha úgy tetszik, üljön oda Rózsika is. Rózsika kicsit elpirult, és azzal a lendülettel el is gondolkodott.

Csingacsguk nem szerette a tüzes vizet, ezért a vacsorához csak István ivott bort, Rózsika és a vendég vízzel öblítette le a falatokat. Az indián nem győzte dicsérni az ételt és a háziasszony ügyes kezét, amivel ilyen finomat főzött. Rózsika és István zavartan nézett egymásra. István beszélgetést kezdeményezett, de a különös vendég elhárította azzal, hogy szívesebben pihenne már, a ház ura bizonyára vágyik már a ház asszonyára, hisz az este és az éjszaka a házaspároké. Rózsika egy amolyan na, látod! nézéssel döfte keresztül az urát, aztán ment megágyazni a jövevénynek. Friss, ropogós ágyruhát húzott fel, illatosat, a legszebbet, hadd aludjék jól a kedves vendég.

És ez így ment napra-nap. Havasi Csingacsguk javította meg a csatornát, hozott ezt-azt a távolabbi boltból, itatta az állatokat, hasította a fát. Bármerre járt, délre mindig hazalovagolt, elmesélte, mit látott-tapasztalt, s ezeket összehasonlította a szülőföldjével. Rózsika kedvtelve hallgatta a meséket. Mivel Csingacsguknak remek humora volt, sokat nevetett rajta, csak akkor hallgatott el, amikor belépett az ajtón a férje.

István pedig egyre korábban lépett be azon az ajtón. Valami furcsa volt a feleségében. Mintha megváltozott volna. Valahogy szebb lett. Többet mosolygott. A dereka karcsúbbnak, a hasa laposabbnak tűnt. Ha az indiánra nézett, barna szeme simogatott. Vajon rám miért nem néz így, kérdezte magától. És miért van még itt ez a rézbőrű, a három nap már régen letelt. De szólni nem mert, hisz ő kínálta fel a szállást. Valami motoszkálni kezdett a szíve környékén. Próbálta ellesni az indián titkát. Bármit tett Rózsika, most már ő is megköszönte neki. Nem hagyta rá a nehéz munkákat, s elkezdett beszélgetni. Elmesélte, merre járt, Klárikát persze kihagyta, de hát már nem is járt olyan gyakran Klárikához és más nőkhöz sem. Valahogy nem vágyott rájuk. Aztán egy este, vacsora közben, amikor épp felszabadultan tréfálkozott, önkéntelenül megsimogatta Rózsika kezét. Rózsika pedig azzal a nagy barna szemével úgy, de úgy nézett rá, mint húsz évvel azelőtt. István megremegett, és elmerült Rózsika tekintetében. Elfelejtődött a többi nő, a múltba süllyedt Klárika. Csak Rózsika létezett. Rózsika okos asszony volt, ezért Csingacsgukra is szélesen rámosolygott. István ekkor lett vadászból zsákmány. Rózsika elejtette.

A vendég törte meg a csendet azzal, hogy elfelejtette mondani, holnap továbbáll. Estefelé indulna, várja a szomszéd falu lelkésze, talán tud mondani valamit az őseiről. István egész éjjel le sem hunyta a szemét. A szája kiszáradt, és csak nézte az ő Rózsikája hátát. Az asszony megkönnyebbülve szuszogott, tudta, hogy bevégeztetett, István már csak az övé. Hálás volt Csingacsguknak, ezért másnap alaposan felpakolta. Igazi, házi rétest sütött neki, a székelykáposzta után úgysem tudott enni a kedves vendég, jó lesz az később is, egyék meg egészséggel a lelkésszel, teli gyomorral könnyebb ősök után kutatni. Havasi Csingacsguk megköszönte a vendéglátást. Meleg barna szeme összekuncogott Rózsikáéval. Erős, férfias kézfogással búcsúzott Istvántól, amit a házigazda hasonlóval viszonzott.

István Rózsika mögött állt és úgy integetett a távolodó lovas után. Rózsika nem mert hátrafordulni, nem akarta, hogy István észrevegye a mosolyát és azt, tudja, mi fog következni. Amikor úgy gondolta, nem vet lobot az orcája, és kellőképpen távolságtartó tud lenni, bement a konyhába és elővette a kosarát, amibe rétest kezdett pakolni.

– Hát te hova mész? – kérdezte István.

– A szomszédba, Ilonhoz.

István odaállt Rózsika elé, gyöngéden átölelte és elfúló hangon mondta:

– Az este és az éjszaka a házaspároké.

_____Rózsika előtt egy pillanatra felvillant Havasi Csingacsguk, az utolsó erdélyi mohikán képe, aztán lehunyt szemmel csak ízlelgette az ura csókját, ami édes volt, mint a mézben pácolt bölénypúp.