Nagy Imre és mártírtársainak kivégzése a kommunista megtorlás csúcspontja, újratemetése pedig a kommunizmusból a demokráciába vezető magyar átmenet egyik legnagyobb hatású szimbolikus eseménye volt. Jánosi Katalin – Nagy Imre unokája – az évforduló előestéjén beszédet mondott a mártír miniszterelnök szobránál. A beszéd szövegét közösségi oldalán publikálta.
Beszédem Nagy Imre kivégzésének vigíliáján:
(Forrás: Jánosi Katalin Facebook oldala)
Tisztelt jelenlévők, Barátaim!
1958. június 15-én, 68 esztendeje ilyenkor, estefelé, már csend honolt a Kozma utcai börtönben, a halálsoron. A cellában papír és a toll percegése hallatszott, Nagy Imre halálraítélt utolsó üzeneteit írta a világba, amelyet megváltani igyekezett – többször is, mindhiába.
Nagyapám családjának is írt – de mi sohasem kaptuk meg a levelet. Talán bezúzta, ledarálta a Párt, talán csak Kádár János olvasta a sorokat. A Nagy Imre per maradék aktáit az ő páncél-szekrényében találták meg, de azok sorsáról sem tudhatunk semmit.
De miért is ítélték halálra a miniszterelnököt?
Nagy Imre 1953-ban váratlan lehetőséget kapott hazája sorsának megváltoztatásra, miniszterelnök lett – és végre azt tette, amit helyesnek tartott.
A totális diktatúra kellős közepén igazi reformot indított a köz életének minden területén. Kitárta az ablakokat, és friss, tiszta levegőt engedett be minden megrontott, megalázott, megtaposott területre, amennyire csak lehetett, szabadon engedte, emelte, támogatta, óvta, segítette hazáját új kormányprogramjával.
A totális diktatúra kellős közepén – 1953-ban – 950 ezer politikai elítéltet engedett szabadon, bezáratta a munkatáborokat, Recsket, Kistarcsát, beszüntette a kitelepítéseket – véget vetett a kényszer-kolhozosításnak, eltörölte a kuláklistát – felügyelet alá helyezte az ÁVH-t és felülvizsgálatot rendelt el minden koncepciós perben, felállította az Ügyészséget – véget vetett az esztelen nehéziparfejlesztésnek, és a mezőgazdaságot, élelmiszertermelést, mint a lakosságot ellátó nagy rendszert emelte az első helyre – leszállíttatta az árakat és felemelte a béreket, mert fontos volt számára honfitársainak jóléte, emelte életszínvonalukat.
Beszüntette a vallás, az egyház üldözését, újra nyomtattak imakönyveket, ismét lehetett hittanra, misére járni, 1953-ban.
A művészek végre szabadon alkothattak, az írók írhattak, a filmesek évente több támogatott filmet készíthettek, mint bármikor.
Mindezeket a hiteles, nemzet és ember-barát intézkedéseket a lakosságban hihetetlen népszerűség övezte. Moszkva azonban, ahol akkoriban döntöttek felőlünk, a kapitalizmus megvalósítási kísérletének nyilvánította, és 1955 elején betiltotta. Felszólította Nagy Imrét, azonnal szüntesse be programját, vonja vissza az intézkedéseket – ha nem teszi, nemcsak a programnak, de neki is vége, életveszélyes fenyegetések következtek. Nagyapám életében nem először.
A szovjet vezetés jégcsákányos, tarkón-lövős stílusát, Rákosi ávh-s módszereit ismerve nem lehetett könnyű, de Nagy Imre nemet mondott. Tudta, hogy a korszak szovjet rendszerébe való ismételt visszasüllyedés hazája és nemzete elsorvadását eredményezné.
Ezért – ellenállt.
Fenyegették, sanyargatták, közben átesett két súlyos szívinfarktuson, de életben maradt és ellenállt.
Bátor ember volt Nagy Imre. Ezen az úton sokan megfutamodtak körülötte, ebben a harcban sokan, nagyon sokan el is árulták őt, szűkebb és szélesebb körben egyaránt. ’56 előtt, ’56 alatt és 1956 után is. Ahogyan a hatalom elleni harcban megfutamodnak sokan ma is.
1955-ben Nagy Imrét kirúgták mindenhonnan, nemcsak állását vesztette el, de egyetemi tanári és akadémikusi rangját is elvették, könyveit bedarálták, minden róla szóló nyomot következetesen eltüntettek. S hogy miért nem ölték meg már 1955-ben, azonnal, azt csak honfitársai tiszteletének és szeretetének köszönhette.
Két évre rá a nép, a forradalmi tömeg visszahívta Nagy Imre elvtársat. Igen, az ’56-os forradalmi ifjúság és az akkor még létező munkásság saját elvtársának tartotta az miniszterelnököt, többszázezres tömeg követelte, kérte, hívta vissza őt az ország élére.
Amikor azóta és ma is mérték nélkül torzítják Nagy Imre alakját, munkásságát, az 1956-os forradalom fiataljait, résztvevőit nyilvánítják futóbolondnak, mint akik nem tudták, mit és kit akarnak. Pedig ők ismerték Nagy Imrét, ők ismerték valójában Nagy Imrét. Pontosan azért kívánták miniszterelnöküknek – ahogy fogalmaztak – Nagy Imre elvtársat. A XXI. századi magyar országvezetés bolondot csinált 1956 forradalmáraiból Nagy Imre félreállításával, beszennyezésével.
Ami 1956 októberében következett, remélem, mindannyian ismerjük. Nagy Imre leküzdve az őt körülvevő és elszigetelő pártkatonák azonnali vért, erőszakot követelő nyomását, a folyamatos, agresszív szovjet politikai és katonai jelenlétet – nemzete mellé állt és a világ számára arcával, személyével hitelesítette, a kormányzati jogrendszerbe öntötte-formálta, teljesítette a forradalom követeléseit. Sőt, azon túllépve többpárt-rendszert hirdetett, kilépett a Varsói Szerződés katonai szövetségéből, kinyilvánította az ország semlegességét! De az árulást és a többszázezres szovjet támadást, a tanksereget már nem tudta személyével feltartóztatni.
Nagy Imre számára börtön, magánzárka következett, koncepciós per, halálos ítélet, kivégzés, harminc évnyi temetetlen halotti lét, és nagyon sok forradalmár társának is ez jutott osztályrészéül.
A szovjet impérium nem engedte szabadon hazánkat, rabok maradtunk még három évtizedig, mindannyian. Csakhogy mi – megalázkodva bár, de életben vészelhettük át a következő évtizedeket, mert alkalmazkodtunk az állampárti rendszerhez. Életünkért cserébe politikailag és erkölcsileg kellett elnémulnunk.
A Kádár-rendszer Nagy Imre minden nyomát, még a nevét is eltüntette – fenyegetéssel, ha kellett börtönnel, erőszakkal, veréssel.
Aztán eljött 1989. Mártírjaink Hősök terei gyászszertartása tette visszafordíthatatlanná a rendszerváltást – a diktatúra illegitimmé lett, a Kádár-rendszer összeomlott.
Az a nap, 1989. június 16-a – az azóta tudatosan elkövetett durva hamisítások ellenére is – az elmúlt évtizedek legkatartikusabb napja volt és maradt a magyar nemzet számára, amely egy pillanatra, egyetlen felszikrázó pillanatra eggyé kovácsolt bennünket. Talán, talán most tavasszal ismét átélhettünk egy ilyen pillanatot. Reménykedünk.
1989-ben a Hősök terén abban hittünk, hogy Nagy Imréék halálának, majd temetésének napja, a feltámadás napja lesz mártírjaink számára – és saját magunk, nemzetünk számára is.
Nagy Imre miniszterelnököt azonban azóta a politikai megosztottság miatt csak tükör által, homályosan láthatja a haza. Amíg szerte a világban évtizedekig Nagy Imre neve fémjelezte Magyarország szabadságszeretetét, a nemzeti szuverenitásért hozott nemes áldozatot, a hazai köpönyegforgató jobboldal aktuálpolitikai célja a miniszterelnök erkölcsi megsemmisítése volt.
A hatalom megosztó emlékezetpolitikája Nagy Imre alakját is széttépte – a Kádár-kor gyilkos örökségén felnőtt történész-nemzedék kurzuscélokat kiszolgáló tagjai a média munkatársainak segítségével elvégezték a gyalázatos munkát.
Az elmúlt tizenhat év, közben a forradalom hatvanadik évfordulója is felért egy cserbenhagyásos gázolással Nagy Imre miniszterelnök számára. Az elmúlt 16 év szellemi gyilkosságának köszönhető például, hogy ma ezen a helyen emlékezünk, s nem a Parlament mellett.
A Hősök terén még koporsója mellett ágáló, két évtizedig a nyakunkon ülő Orbán Viktor trónralépésekor azonnal kijelentette – Nagy Imre nem a mi hősünk.
A Parlament mszmp-s, köteles elnöke folyamatosan mocskolta Nagy Imre emlékét. A Terror Háza kiállításai tendenciózusan támadták a mártír miniszterelnököt. A hatalom bértollnokai s az állampárti média is tudták, politikai elvárás minél több sarat kenni 1956 miniszterelnökére.
Elárulta tán ez az ember, Nagy Imre, a hazáját? Nem!
Elárulta talán honfitársait, barátait? Nem!
Egyetlen szavába került volna, s megmarad élete. De Nagy Imre nem saját életét mentette (mint sokan mások), hanem hű maradt társaihoz és hazájához.
Hogyan viszonyulhatna az utókor a nemzet mártírjához, ha a nemzet vezetői szelektálnak a halottak közt – ki a jó halott, ki a rossz mártír –, akik pedig mind a haza szabadságáért áldozták életüket.
A hatalom még a múltunkat is megosztotta:
kinek József Attila, Radnóti Miklós – kinek Wass Albert, Prohászka Ottokár,
kinek Nagy Imre, Angyal István, Mansfeld Péter – kinek Dózsa László…
Nagy Imre halálos ítéletét a vérbíró többek között azzal indokolta, hogy „a nemzet nem tud elfogadni könyörületes ítéletet”. Nagyapám utolsó szavaival honfitársaihoz fordult: „Sorsomat a nemzet kezébe teszem.” – mondta.
Barátaim!
Húsz éve, immár húsz éve állok emlékezve nagyapám szobra előtt, hol itt, hol ott. Tizenhat esztendeje mindig a kivégzés előestéjén, hogy kivonhassam az emlékezést a vállalhatatlan, hamis kormányzati akciók teréből.
Húsz év alatt igyekeztem mindent elmondani Nagy Imréről, minden aktuálisat és minden örökkévalót. Próbálkoztam a mártírt nemzetének szívébe visszahelyezni – ahonnan a több évtizedes, nemzeti múltunkat átformáló, gyilkos Kádár és Orbán rezsim taszította ki.
Most én is a nemzethez fordulok, mint nagyapám, én is a nemzet kezébe tenném sorsát, mivel most, az Orbán rezsim bukásával, egy új kormányzattal lehetségessé válik alakjának megtisztítása. Várom és elvárom, hogy a tavaszi szél Nagy Imrének is elhozza az igazságot.
Drága magyar barátaim! Mossuk le a gyalázatot! Ne a szobrát, hanem a becsületét állítsátok vissza! Erőteljesen kinyilvánítva, késedelem nélkül és végérvényesen! Az új kormány lakmusz papírja lesz ez a forradalom 70. évfordulója előtt.
Nagy Imre útját végigjárta, harcát megharcolta, hitét el nem hagyta. Hiszem, hogy végezetül eltétetett neki az igazság koronája. De hogy ez az igazság, Nagy Imre igazsága fennmarad-e – az rajtunk múlik. Honfitársaim! Tegyünk hát érte!
Köszönöm, hogy meghallgattak!
2026. június 15.
Szóljon hozzá!