A kor egyik legjelentősebb pécsi újságja, a liberális „Pécsi Napló” (1892-1944) – a másik a konzervatív „Dunántúl” (1911-1944) – 1940. július 3.-i számában „Hová tartoznak Máré-vár romjai? — Magyaregregyhez, avagy Kárászhoz?” főcímmel, „Fürdőélet, vasérc, kőszén és aranyleletek a Hegyháton” alcímmel, a talányos „(K. J.)” tudósítói monogrammal hosszú írás jelent meg a következő bevezető szöveggel: „Magyaregregy—Kárász, június hó végén. (A ’Pécsi Napló’ kiküldött munkatársától.)” bevezetővel.
Ez a hosszú cikk érdemes mai figyelmünkre is, ezért közlöm.
„Magyaregregy—Kárász, két hegyháti község. Vidékük talán a legszebb, legfestőibb egész Baranyában. Múltja van mindegyiknek, jelenük meglehetősen jelentéktelen — jövőjük szerencsecsillaga azonban mintha máris jelentkezne az égbolton. Nincsen kizárva, hogy ennek, a ma még meglehetősen elhanyagolt vidéknek minden talpalatnyi földje aranyat ér. Több aranyat, mint amennyit Kárászon 1926-ig kibányásztak.
Vasércet és kőszenet tartalmaz itt a föld méhe, és ha teljesedésbe megy a hegyhátiak kívánsága, úgy a falvak csendes életét csakhamar a bányavidék mozgalmassága, és a mindennapi kenyérgondokat a biztos, polgári jólét fogja felváltani.
Amikor az elmúlt héten a vasérc és a kőszén nyomait keresve a ’Pécsi Napló’ munkatársa végig járta a két községet (Kárásznak mintegy ötszáz, Magyaregregynek ezerkétszáz lakosa van), egészen szokatlan, és az első pillanatra kissé érthetetlen jelenségekre figyelt fel.
Kárász és Magyaregregy mintegy 20-25 percnyi távolságra fekszenek egymástól. Sok azonosság, hasonlóság van közöttük, a fekvése mindegyiknek gyönyörű (Magyaregregyé talán egy fokkal még szebb is, mint Kárászé), a körjegyzőség Magyaregregyen, a plébániahivatal viszont Kárászon van. Vagyis: a közigazgatási hatóság Magyaregregyen, az egyházi Kárászon székel.
A két község egymásrautaltsága tehát nyilvánvaló. Természetes lenne ennélfogva, hogy a két község között a legtestvéribb egyetértés honoljon. Hát bizony a valóságban nem egészen így fest a dolog. A két község ugyanis hihetetlenül rivalizál egymással, ami nem volna még baj. Az érthetetlen az, hogy ezt a versengést olyan hiúsági kérdések irányítják, amelyek bizony mindent inkább szolgálnak, csak éppen a közös célt nem: a Hegyhát fejlődését.
Nem célunk itt most részletezni azt, amit ez irányban, rövid néhány óra leforgása alatt tapasztaltunk, azt sem írjuk meg, hogy véleményünk szerint, hol és miért szorít a csizma. Végeredményben ez a csizma mindkét községet egyaránt szorítja, nem volna-e tehát célirányosabb azon gondolkodni, hogy miképpen lehetne rajta együtt, baráti összefogással tágítani, mintsem afölött vitatkozni, hogy — mondjuk, melyik községhez tartoznak Máré-vár romjai? (Notabene: A mi véleményünk szerint Magyaregregyhez — főtisztelendő vitéz Kun esperes úr viszont tudomásunk szerint azt állítja, hogy Kárászhoz.)
Ott vannak a két község között Gárdonyi ’Egri csilllagok’ -jában oly csodálatosan színes mese keretei közé foglalt Máré várának romjai. Azt hisszük, hogy annak az idegennek, aki elgyönyörködik a romok festőiességében, ugyancsak mindegy, hogy azokat, mint látványosságot melyik község fürdő-prospektusa tartja számon. Az idegenforgalom kifejlesztésére ugyanis az utóbbi időkben mindkét község igen nagy súlyt fektet.
Kárászon vitéz Kun esperes, no meg Laurencsik tanító úr irányítják a fürdőéletet, amelynek középpontja természetesen a néhány évvel ezelőtt épült strandfürdő. A strandtól jobbra, a hegyben hat méter mély és tíz méter széles vágás. Kődarabok és bozótok borítják. Tizennégy évvel ezelőtt itt még aranyat kerestek. Találtak is valamelyest, sajnos, a kitermelt arany értéke jóval a termelési költségek alatt maradt, ennélfogva a munkálatokat abbahagyták.
Egyelőre nem is gondol itt ezek után senki sem arra, hogy Kárász például Kaliforniával konkuráljon, örülnének, ha a határukban talált kőszenet kitermelhetnék. Magyaregregy idegenforgalma nincs hivatalosan megszervezve — ennek ellenére sincs panaszra oka.
A magyaregregyi fürdőügyet ugyanis, mint itt annyi minden egyebet is, Wéber Sándorék irányítják. Az ő úri kúriájuk — fizetővendég alapon — a középpontja az itteni idegenforgalomnak. Kitűnően érzik magukat náluk a nyaralók, akiknek legtöbbje — Pécsről is igen sokan — évről-évre visszatér hozzájuk.
A festői fekvésű Wéber-villának saját strandja is van, de az ott nyaralók látogathatják a modern községi uszodát is. A magyaregregyiek egyebekben mosolyognak kissé, ha valaki szóba hozza előttük a kárászi aranykutatásokat. Nem azt állítjuk, hogy a kárásziak túlságosan bíznak abban, hogy strandjuk szomszédságában újból meg fog kezdődni az ’aranybányászat’ — ennek ellenére azonban úgy tudat alatt él bennük valami be nem vallott imádság: ‘Te jó Isten, tégy csodát…!’
Magyaregregy ezzel szemben nem gondol a könnyű meggazdagodásra. Határában vasat és szenet találtak, és ez a két ásvány, amennyiben a feltevések valóknak bizonyulnak, már csak jellegüknél is rendeltetésüknél fogva is komoly, hosszantartó munka lehetőségét rejti magában.
Magyaregregy lakosai ezt keresik, és bizton megjósolható, hogy életük gyökeresen meg fog változni, ha valóra válik több évtizedes reménységük, és vasérc és kőszén arannyá változva varázsol kenyeret asztalukra …”
Amint látható, érdekes ez az újságcikk, érdemes volt a két község és a vár szempontjából fölidéznem, közzé tennem. Azóta persze kiderült: Máré-vár Magyaregregyhez tartozik, és a cikkben érintett ércek nagyüzemi bányászata sem vált valóra: más értékeik miatt érdemes bárkinek e vidékre jönni, kirándulni – és természetesen a vidék gyönyörűsége miatt is érdemes, nagyon ajánlom mindenkinek…
Szóljon hozzá!