Azután

 

1.

Most rúzsoztam ki a szám. Vörösre. Rókabundám szorosan ölelte hátamat, legalább akadt, aki megölelt. Mellemen nem tudtam összehúzni a cipzárt, minden szempontból kinőttem már. Az idő eljárt. Az évek súlyt pakolnak az emberi testekre, pedig amúgy is cipekedünk eleget. Aki még nem tudná, a múlt nem mögötte van, hanem a lelkében. Ott feszül a mellkasban, ó, nőttél volna nagyobbra, te vörös róka, te, hogy legalább leplezzem azt a tengernyi, emberi szörnyűséget, ami összegyűlt az évezredek alatt. Felnéztem az égre. Rémülten láttam, hogy a sötét, viharos felhők szakadoznak, egy-egy darab már elindult a város fele. A férc már régóta feszengett, lazult, elvégre ennyi terhet nem bírhat el az égbolt sem. Most mi lesz? Ha végképp elengednek az öltések, ha az égi bunda szétesik, istenem, mi lesz? Vajon mi van felette? És egyáltalán! Hogy fogunk élni, mi bűnösök, ha nem borít be bennünket az elrejtő, égi mennybolt, ott felettünk? Rágyújtottam. Miközben kifújtam a füstöt, megnyugodva láttam, hogy mindez nem fog megtörténni. Az ember oly magasra építette felhőkarcoló tornyait, és építi Bábel óta folytonosan, hogy ez nem következhet be. A felhőket a tornyok mégis meg fogják tartani. Azt hittem, nem tévedek.

Kissé megnyugodtam, habár az utóbbi időkben egyre zavartabban figyeltem, a vész felé lépegettem, úgy sejtettem. Találtam egy sánta széket, egy kihűlt kávét. A csésze füle le volt törve, még vodkát is öntött bele valaki. Mintha csökkent volna folyton gyulladt testem hőmérséklete, mintha tisztult volna elmém. Most a várost kezdtem el figyelni. Cafatokban lógó térképet, rongyos sapkát festett neki az ég, de más is történt. A város minden ízében remegett, kipukkadni készült, mint a degeszre hízott, kövér léggömbök. Most mi lesz? Hol hajtom álomra fejem? Ismét elfogott a félelem. Bomba robbantotta, romos pusztát láttam magam előtt, s annyira tudtam, valamit nem jól teszünk már jó ideje. Majd megláttam a kemény vasból, acélból készült hidakat! Ekkor arra következtettem, hogy a várost a hidak tartják össze, hogy ne essen szét. Nem hiába mondják, hidakat kell építeni, mert a híd összeköt, értem én. És tévedtem megint.

– Menekülj! – kiáltottak rám többen is.

Hirtelen fehér kabátos, reszkető emberek bújtak elő titokzatos helyekről, a robbanásra kész várost elöntötte a menekülő hangyaboly. Én is a híd alá igyekeztem, inkább tolongtam kétségbe esetten. Majd még egy lift ajtó csukódása hasított fülembe, sötétben emelkedtem a magasba, azt hiszem. A vodkát és a kávét kihánytam, többre nem emlékszem.

 

2.

Pupillája tojásdad alakú volt. A lapos ívű szembolt alatt ferde szem nézett a magasba ravaszul. A hegyes, felálló fülek nem remegtek. Olyan kutyaforma lehetett, de nem. Vörös róka volt. Nagyon magányos. Torkán és pofáján fehér folt pettyezett. Bozontos farkát csak néha lengette meg, sűrű, puha szőrméjét átfújta a hideg szél. A nap sápadtan figyelt. A róka a tölgyfák tövébe ásta kotorékát. Le nem nézett. A tölgyfák hosszú sorban nőttek a megmaradt tornyok tetején, két tornyot egy híd kötött össze. Mindez sokkal később történt. A vörös a tölgyfa tetején botladozó élőlényt nézte.  Ő volt a fehér bárányka, az ember ártatlansága. Biztos pontot keresett a magasban, szarvnélküli feje engedelmesen kutatott. Még egyéves sem volt. Tejet már nem szopott, anyja, ki tudja merre, ha egyáltalán volt. A rózsaszín, omlós hús fölött még göndörödött a szőr. A gyenge bárány szelíd volt, a feltámadásról semmit sem tudott. Még nem ismerte a félelmet. Elhatározta ott, a tölgyfák tetején, hogy az ő védelmezője, az egyetlen, a vörös róka lesz. Ott lent. A vörös nem ellenkezett. Összehúzta mellén a cipzárt, egész jól megvoltak egymás alatt, felett. Más világ lett. A sorstalan magány és a felfelé törő zöld tölgyfa hídként kötötte össze őket.

 

3.

Vörös rúzsomat most letöröltem egy fehér zsebkendővel. Ideje lesz kabátot váltanom. A szekrényben egy másik, perzsabunda bújt meg. Az apró, göndör szőrű báránytesteket még az anyaméhben lelték meg. Abból készítették. Igazi szűcsmunkát igényelt, és én már nem tévedtem.

Megállás nincs. Mindig lesz azután. Már az ő ideje is közeleg.