Údó és Helen szorosan egymás mellett szelték a vizet, karjuk összeért. Helen csak a mellúszást tudta, Údó vad iramban gyorsúszott, de fejét mindig oldalra emelte, meggyőződött róla, Helen mennyire marad le.
– Itt lesz egy kanyar, majd ott a part! – kiabált hátra, hogy Helen jobban bírja, legyen még ereje.
Sebes vizű folyó volt a menekülés útja. A kanyarban tényleg ott veszteglett egy gyér facsoport, az egész olyan volt, mint egy lélegzetvételnyi sziget.
– Nem állunk meg? – lihegte Helen.
– Nem. Sietnünk kell – lassított kicsit Údó. – Bírni fogod – nézett rá kutatva.
A víz sötéten hullámzott, hátuk mögött összeért a tűzpiros éggel. Szó sem lehetett visszaútról. Előttük mozdulatlan volt minden, szürke, mint az ólom, ami rég ránehezedett már lelkükre. Údó, ahogy lába talajt ért, megállt, kinyújtotta kezét Helen felé. Gyengéden húzta ki a csapzott, vizes fűre. Helen szó nélkül nyúlt végig testével a parton, nem szólt, mélyeket lélegzett. Údó pár lépésre egy sátort fedezett fel, egy nő bújt meg benne.
– Nem tudja…
– Menjenek csak előre – vágott közbe a nő, tulajdonképpen szolgálatkészen. – A domb tetején lesz a koncert. Szék nincs, szerezzenek párnát, itt már nem lesz meleg.
– Hol a domb? – kerekedett ki Údó szeme.
– Nem messze. Lépcsőkön jutnak fel – hangzott a válasz.
Údó kicsavarta pólóját, áttörölgette Helen testét és haját.
– Ott nem fognak lőni? – reszketett Helen.
– Nem. Nem fognak. Ahová igyekszünk, ott pedig egyenesen tilos. Azért megyünk oda.
Nemsokára ott vacogtak a dombbal szemben. Autó lassított, megállt. Négy gyönyörű nő szállt ki a kocsiból, estélyiruha feszült karcsú termetükre. Kezükben hangszer és kottatartó.
– Még kipakolunk, igyanak valamit – mutatott a bordóruhás az előttük meghúzódó kocsma épületére.
Kitűnő ötlet, gondolta Údó, ránézett Helenre. Már nem is számolták, hányadik napja, hogy alig ettek valamit, s mennyire éhesek. A kocsmában úgy tűnt, senki nem tartózkodik, mégis sült hal szaga érződött a szélben.
– Valaki! – dörömbölt Údó türelmetlenül.
Vékony, idősebb nő csoszogott elő, kék sortot és pirosmintás blúzt viselt. Szájíve vékony, érdekes, szív alakú. Vastagüvegű pápaszemén átderengő tekintete egy cseppnyi kedvességről sem árulkodott.
– Sült halat és sört! – rendelt Údó. – Tudja, hogy itt nemsokára hangverseny lesz? – érdeklődött.
– Láthatja, milyen sokan vannak, egészen jól szervezték meg. Arra ne is gondoljon, hogy én megvárom a végét – szólt barátságtalanul.
Távolabb most egy vörös fénycsík lobbant, mintha a sátorba égett volna bele, s a víz csupa piros lett. Údó leültette Helent egy repedezett székre, ügyelt rá, a víznek háttal legyen. Helen gyors mozdulatokkal tépte a gerincről a halfalatokat, most eszébe sem jutott, hogy szálka is lehet benne. Csupa ragacs lett a keze, pisilni is kellett.
– Mosdó? – nézett reménykedve a vékony szájú asszonyra.
– Az itt nincs. Ott van szemben a nyilvános, oda menjen – válaszolt szárazon. – A gerincet meg dobja bele a kukába.
– Melyikbe? – nézelődött Helen.
– A sárgába. Ha a koncert elkezdődik, kap kölcsön egy széket – tette még hozzá.
Az elegáns hölgyek közben kipakoltak, csipesszel rögzítették kottájukat, fuvola kvartettre készültek. A kocsmával szemben, az úttest szélén álltak meg. Mozart dallammal kezdték. Nemsokára fülsiketítő berregés hangzott fel, motorok süvítettek át a keskeny úttesten. A hölgyek arcán épp csak végigfutott a rebbenet, nem hagyták kizökkenteni magukat. Lágyan hajladoztak, ujjaik tompán, de fürgén mozogtak, szabályosan fújták a levegőt, a zene világában, semmi esetre sem ezen a világon tartózkodtak. A motorosok után harckocsik következtek, nem lassítottak. Egy fehér ruhás nő, talán a közönség egyetlen tagja, ki akart állni az úttest közepére, hogy útját állja a hangzavarnak, a művészet ily mérvű megalázásának.
– Nem lehet! – legyintett egy kockás szoknyás nő, olyan főnökféle. – Csak egyfele vezet út. Más út nincsen.
Ekkor előkerült egy férfi valahonnan, hevesen gesztikulált, ő javasolta. A fuvolások jöjjenek át az úttest másik szélére, akkor mögöttük fognak haladni a járművek. Ezzel mindenki egyetértett. Ezután Bach, majd Bizet következett. A harckocsik után tankok jöttek, teljes erőből dübörögtek. Helen próbált elbújni a hangok özönében, a lágy hajlatokban, a kicsi sípok éles kiáltásaiban, mindenképp egy rendezett harmóniában. Údó már türelmetlen volt. A keskeny szájú egészen felvidult, mobilján videót készített a fuvolásokról, valahonnan egy fotós is előkerült. A hölgyek már Bernsteint játszottak, képzeletük New York utcáin muzsikált. A hangverseny a végéhez közeledett. Két tank közé egy tartálykocsi került, valahogy eltévedt. Erre-arra körözött, a platón még egy mobil vécét is cipelt. Az egyik elegáns hölgy bekonferálta a zárószámot, az épp egy induló lett. Elegánsan megköszönte a figyelmet. Amikor a záró fotó készült, a kockás szoknyás is odaférkőzött poros cipőjében közéjük. – Údó ekkor ugrott teljes testével Helenre. A bomba felülről érkezett, onnan zuhant az úttestre.
– Ne nézz hátra! – utasította kicsit később Údó Helent, miközben húzta maga után a domb mögötti fenyvesbe.
Kezét görcsösen markolta, nem adott időt, hogy hátra nézzen. Mély kráter füstölt ott, nem lett volna értelme. Megérkeztek. Egy újabb dombon állt az elegáns épület. Hotel Intercontinental volt a neve. Olyan hotel, ahol földrészeken átívelve lőni, fegyvert használni nem lehet. Senkinek sem. Már messziről látszott, hogy bejutni könnyű nem lesz. Sok-sok ember zsúfolódott a lépcsőkön össze, akik ez ideig élve elértek. Egyesek taxival érkeztek. Kiabáltak, dulakodtak, taposták egymást bőszen. A recepciós most lépett ki az erkélyre, egy kutya ácsorgott mellette. Megigazította szemüvegét, rábökött Údóra és Helenre.
– Még azt a kettőt kérem! – utasította a személyzetet.
– Az igazgató úr várja önöket – nézett Údóra kedvesen.
Údó szorosan ölelte magához Helent, Helen könnyezett.
– Megmenekültünk! A háborúnak vége! – jelentette ki Údó megkönnyebbülve.
Vacsorára rendbe hozták magukat, kacsavért rendeltek. Azt, hogy az épületben valami zárlatos lett, senki nem vette észre. Az éj leple alatt a Hotel Intercontinental lassan égett le. Csak a kutya, a recepciós és Údó maradt élve, ők kint ájultak el az erkélyen. Údó a füsthaláltól már nem tudta megmenteni Helent. A recepciós csak egyet kérdezett, miközben a kutyát a közeli bokorba, vizelni vitte.
– Mondja, uram! Hogy lehet ezt túlélni a maga helyében?
Údó felnézett az égre, hol folytatódott tovább a háború, bombázó repülők húztak harsogva csíkot a levegőbe.
– Helenért! – törte meg a csendet. – Hogy emlékét tovább őrizzem. Hogy elmondhassam majd neki, ha eljön az ideje. Tévedtem. Az ember sehol nincs biztonságban, még egy pillanatra sem…
Szóljon hozzá!