Sásdi Hősök Emlékműve avatása 1929 – a helyi sajtóban

A két világháború közötti időszakban – különösen 1928. után – nagy gondot fordítottak az I. Világháború helyi hősi halottai emléke ápolásának. Sorra épültek a településeken az emlékművek, a halottak neveinek föltűntetésével. A Hegyhát központjában, Sásdon 1929. július 7.-én, vasárnap jött el ez a nap, az avatást pedig igencsak illusztris személy végezte.

A kor két vezető vármegyei napilapja egyaránt beszámolt róla keddi, július 9.-i számaiban. Elsőként veszem a konzervatív „Dunántúl” (1911-1944) hosszú és alapos tudósítását.    „Vasárnap avatta fel József királyi herceg a sásdi hősök emlékszobrát” volt a cím – előző napi keltezéssel.

„Pécs, július 8. — Vasárnapra virradóra mintegy szimbólumaként az elmúlt vészterhes időknek tomboló viharra ébredt a hőseiért áldozó, hálás Sásd község. Zuhogó eső öntötte a hősök ligetét, széttépte a díszsátor gályáit, de ahogy közeledett az ünnepség ideje, úgy csendesedett a vihar, elállt az eső, és napfény ragyogta be a hősök szobrát. Gyönyörű ünnep keretében áldozott Sásd község a hazáért dicső halált halt hősei emlékének.

Az emlékezés meleg hangulatú ünnepségének fényt és jelentőséget kölcsönzött a magyar bakák rajongásig szeretett, meleg szívű vezérének, József királyi hercegnek személyes megjelenése, aki a szeretet vigasztaló, biztató szavát hozta el Sásd magyarjainak. A megható, szép ünnepséget figyelmes rendezés készítette elő, s az teljesen program szerint pergett le. József királyi herceg hajnali négy órakor indult el autón Budapestről Vitéz Tanító Béla vezérkari őrnagy, szárnysegéd kíséretében.

Reggel 8 órakor érkezett Margit-majorba, ahol már Fischer Béla alispán és Blaskovich Iván dr., a hegyháti járás főszolgabírája várták és fogadták. Ez alatt a királyi herceg tiszteletére emelt díszsátor előtt, valamint a hősök ligetében elhelyezett bronz szobor körül felállított két hatalmas tribünön gyülekezett a közönség a vármegye minden részéből.

Ott voltak Igaz Béla dr. prelátuskanonok, felsőházi tag, Feniczy Ignác dr., Mándy Sámuel, Perlaki György, Patacsi Dénes és Simon János országgyűlési képviselők, gróf Majláth György, Vitéz Sztankovánszky Pál, Jeszenszky Imre földbirtokosok, Berzsenyi István vezértanácsnok, Schmidt Gyula, Vitéz Barlay János főtanácsnokok, Vitéz Nánay Lajos dr., Vitéz Megyessy József, Tietze Oszkár tanácsnokok, a pécsi vegyesdandár képviseletében Vitéz Temesy Milán vezérkari ezredes, Kosztka Gyula csendőr alezredes, Hoffer Kálmán megyei főjegyző, Bognár Gyula főszolgabíró, Timkó Gyula komlói bányaigazgató, Braun István mágocsi esperes, Bőbel József vásárosdombói plébános, Stráner Vilmos kaposszekcsői evangélikus lelkész, Egry László dr. csendőrszázados, Igaz Lajos megyei aljegyző, Mihalics Mihály dr. szerkesztő, párttitkár, Cser Károly budapesti szobrászművész, a szobor alkotója és még mások, akiket a járás főszolgabírája, továbbá Bátsmegyei Jenő és Ollé István tb. főszolgabírók, Szűcs József esperes, Kerese György dr. ügyvéd volt képviselő, Barna Lajos dr. királyi közjegyző, Mülherr Alajos dr. ügyvéd, Balogh József dr. járásorvos, Bálint István főjegyző fogadtak és kalauzoltak.

Fél 10 órakor a leventék és hadviseltek sorfala között vonult be József királyi herceg, akit Fischer Béla alispán üdvözölt. Örömének adott hitelezést az alispán, hogy azt a királyi herceget köszönthetik a sásdi hősi emlékmű ünnepségén, aki maga is együtt szenvedett és küzdött a hősökkel. József királyi herceg keresetlen szavakkal köszönte meg az üdvözlést, majd Blaskovich Iván dr. főszolgabíró a megjelent előkelőségeket mutatta be a fenségnek.

A szabad oltárnál Szűcs József esperesplébános misét mondott, amelynek keretében emelkedett hangú szentbeszédben emlékezett meg a hősi halottakról. Stréner Vilmos az evangélikusok részére tartott külön istentiszteletet. Mise után Blaskovich Iván dr. főszolgabíró kérte a királyi herceget, adja meg az engedélyt, hogy a szobrot felavathassák. József királyi herceg messze szárnyaló beszédben avatta fel a szobrot.

— Magyar Testvérek! — mondotta a királyi herceg — szépséges, megható ünnepre jöttünk össze itt a hősök berkében, hol óriás platánok fogják hirdetni, hogy hálás a magyar azok iránt, akik életüket énekelve adták át a hazáért a Mindenható Istennek.

Ott, messze Galícia rónáin, Szerbia vadonjaiban, Oroszország mocsarai között, Erdély bérceinél, a Kárpátok ősrengetegében, Doberdó szikláin és Tirol hegyein jeltelen, omladozó sírok jelzik a helyeket, ahol hősi tetteikkel a nagy véráldozatot meghozták. Azóta már elkorhadtak a fakeresztek, összeomlottak a sírhantok, s csak a jó Isten szőtte szemfedő, a virágok borítják be nyugvó helyeiket.

Saját szememmel láttam, és mint parancsnok közvetlenül szereztem értesülést ragyogó hőstetteikről. A magyarok hazafisága ritkítja párját. Hálás szívvel gondolok hős fiainkra, s amikor most Sásd község népe szépséges emléket emel, úgy érzem, nemcsak emlék ez, hanem sír is, ahol szülő, hitves, árva imádkozhatik (sic!) egy boldog magyar jövőért.

— Itt áll a szép emlék, hogy háládatos szívvel egyesüljünk azon hősökkel, akiknek neveit márványba örökítették meg, hogy nyugalmat nyerjenek, hogy testvéri szeretetben, törhetetlen akarásban egyesülve mi is készen legyünk ugyanazon áldozatra. Úgy érzem, mintha közénk szállott volna a lelkük, hogy együtt ünnepeljenek velünk, és szeretettel ölelték magukhoz Sásd hálásan emlékező lakóit. Szép ünnep ez a mai, mert azt jelképezi, hogy a hősökkel azonos az élők célja: mindent áldozni a hazáért.

Ez a szép emlék legyen oltár, amelyen örökké lobogjon a hazaszeretet lángja, és amelynél fogadalmat tesz Sásd népe, hogy mindenki a maga szakmájában dolgozik a hazáért. — Leventék, ifjú bajtársak, jöjjenek gyakran e szent helyre, s gondoljanak azokra, akiknek szent hagyatékát ma át kell venniük, hogy minden erejükből a haza jólétéért dolgozzanak, s ha kell, a legnagyobb áldozatra is készek legyenek. A csonka haza és az elszakított részek szeretettel tekintenek magukra, mert magukban látják az új ezer esztendőt fakadni.

— Özvegyek, árvák. Legyenek büszkék az itt bevésett nevekre, mert legdicsőbb mártírok ők. — Eljöttem én is, hogy hódoljak emléküknek, s letegyem babérkoszorúmat azzal az ígérettel, hogy én is az ő nyomdokaikon akarok haladni, és készen lenni minden áldozatra e szent hazáért. Leteszem szeretettel és hódolattal ezt a koszorút: Követlek benneteket bárhova!

Szívhez szóltak a szép szavak, amelyeket megafon vitt messzire. A gyönyörű beszédet megindultan hallgatta a közönség, s a királyi herceget még jobban a szívébe zárta. Pintér István, Sásd község bírája vette ezután gondozásba az emlékművet. A Sásdi Dalárda a Nem, Nem, Soha c. dalt adta elő szépen, mely után a koszorúk elhelyezése következett.

Vitéz Temesy Milán ezredes a pécsi 4. vegyesdandár koszorúját tette le. Fischer Béla alispán a vármegye, Welzenbach Sándor a hadi árvák, Hirt János Mágocs nagyközség, Bálint István főjegyző Sásd, Szűcs József esperes a plébánia, Fuchs József a sásdi izraelita hitközség, Vitéz Keszthelyi Zoltán dr. a vitézi rend, Somogyi Miksa, a járási jegyzői kar, Vitéz dr. Keszthelyi Zoltánné, a sásdi Szociális Misszió, Szűcs József, a sásdi társaskör, Szlatkay Ferenc, az iparosok és Lakatos János, a kisgazdák koszorúját helyezte el.

Befejezésül a katonazenekar a Szózatot intonálta. Ezután díszmenetben vonultak el a vitézek, a hadviseltek és a leventék a királyi herceg előtt, aki a vitézeket és hadviselteket maga köré gyűjtötte.

— Nem akarok addig távozni — mondotta József királyi herceg, — amíg volt bajtársaimat nem üdvözöltem. Megtanultam a háborúban a katonát szeretni és megbecsülni. Munkájuk közben gondoljanak arra, hogy a haza csonka, és a csonka hazában nem boldogulhat a magyar. Szívből kívánom maguknak, hogy mielőbb a feltámadott hazában boldogságot és megelégedést találjanak.

Harsány éljen zúgott fel a szavakra, és a királyi herceg egyenként is elbeszélgetett a harctéri kitüntetésekkel ékesített vitézekkel.

Délben a sásdi kaszinóban jól sikerült bankett volt, amelyen Fischer Béla alispán lelkes hangú felköszöntőt mondott a kormányzóra, azzal, hogy az emlékszobrok a kötelességteljesítés szobrai, amelyek között az első előszobor Magyarország kormányzója. Szűcs József esperes lendületes, szép beszédben József királyi herceget köszöntötte, amelyre a királyi herceg válaszolt. — Kettős kötelességet teljesít, amikor az egyik emlékműtől a másik emlékműhöz jár. Az egyik, hogy hálával és elismeréssel adózzék az elevett hősöknek, s a másik kötelesség, hogy tovább plántálja az áldozatos hazaszeretet érzéseit az élőkben. Legyünk hűséges szolgái a hazának, s legyünk testvérek, csak magyarok, félretéve felekezeti és egyéb különbséget.

Egy háborús emlékét újította fel a királyi herceg. A Brenta völgyében járt, ahol 19-es honvédek védtek egy pontot, rettenetes pokolban. Egy súlyosan sebesült, akinek már hangja is alig volt, egyre keresett valamit. Nagy nehezen megértették, hogy a hátizsákját, s abban egy csomagot. A csomagban magyar föld volt. Ezt a földet kívánta a feje alá.

A hazaszeretetnek legragyogóbb bizonyítéka. Ez a rajongó érzés kapcsoljon össze minden magyart. — Ez a jelenet — mondotta a továbbiakban a királyi herceg — úgy fénylik a lelkemben, mint a vihar után az első sugár, a jövő reménysugara. Mély benyomást tett rám, ez a mai ünnepély is, s új hajtásait látom a magyar tölgynek. Poharamat Sásd minden lakójára és egész Baranyára emelem. Lelkes éljen zúgott a királyi herceg szavai nyomán.

Délután a járás leventéi tartották meg versenyüket, amelyről lapunk más helyén emlékezünk meg. Beszámolónk azonban nem lenne teljes, ha nem emlékeznénk meg a sásdi hősi emlékszobor alkotójáról, Cser Károly szobrászművészről, aki valóban művészit alkotott.”

Most a liberális „Pécsi Napló” (1892-1944) július 9.-i írása következik, a cím „Sásd ünnepe,” az alcímei „A sásdi hősi halottak emlékszobrának leleplezése – József főherceg nagyszabású felavató beszéde – Levente-verseny” voltak.

„Sásdnak, a járási székhelynek még soha nem volt annyi vidéki vendége, mint tegnap, amikor hősi halottainak emelt emlékszobrát leplezték le, kapcsolatosan a járási levente-versennyel. Dacára a reggeli órákban föltámadt viharnak, nemcsak a járási községekből, de az egész megye területéről annyi vendég érkezett Sásdra kocsikon, autókon és vasúton, hogy a hosszú főút megtelt bérfogatokkal. József főherceg 9 órakor érkezett vitéz Tanitó Béla vezérkari őrnagy, szárnysegéde kíséretében autón Budapestről. Megérkezése után a fogadásra megjelentekkel, akiket Blaskovich Iván főszolgabíró bemutatott a fenségnek, az emlékművel szemben felállított sátorban foglalt helyet, és megkezdődött a tábori mise, amelyet Szűcs József esperes-plébános celebrált, és melynek keretében szép és hazafias prédikációt tartott.

A mise után József főherceg a szobor első lépcsőjére lépve, jelt adott, amire lehullott a szobrot takaró lepel, és megtartotta felavató beszédét. Magas szárnyalású, gyönyörű beszédében megemlékezett a világháborúról, amelyben maga is szemtanúja volt azok hősiességének, akik emlékére Sásd hálás közönsége most emlékművet emelt, akik a legnagyobb áldozatot hozták hazájukért, és lelkesítő szavakkal hívta fel a leventéket, hogy a hősi halottak révén örökségként reájuk szállott haza iránti kötelességérzetet örökre szívükbe zárják, és minden munkájukban ez a szent eszme vezérelje őket, mert az ő kezükbe van letéve a magyar haza jövő sorsa.

A harctereken elkorhadtak a sírkeresztek, és elporladtak a sirkantok, csak az Isten szőtte szemfedél, a mezei virágok borítják be a hősök hamvait. Ehhez az emlékműhöz azonban zarándokoljon el az ifjúság, mert ennek az a hivatása, hogy emlékeztesse az utódokat a kötelességtudásra és áldozatkészségre. Szeretettel és bizalommal helyezi koszorúját a szoborra. A szűnni nem akaró éljenzéssel és tapssal fogadott lelkesítő beszéd után Pintér István, Sásd község bírója átvette a község nevében az emlékművet további megőrzésre.

Ezután rövid beszéd kíséretében a szoborra koszorút helyeztek: vitéz Tamásy Milán ezredes, a 4-ik vegyesdandár nevében, Fischer Béla alispán, Baranya vármegye közönsége nevében, Bálint István főjegyző, Sásd község nevében, Szűcs József esperes, a sásdi római katolikus hitközség nevében, Fuchs József, a sásdi izraelita hitközség nevében, Keszthelyi Zoltán dr., a vitézi rend nevében, Keszthelyi Sándor dr.-né (sic!), a szociális misszió nevében és Lakatos János, a kisgazdák nevében.

Ezután a vendégsereg a sásdi társaskör helyiségébe vonult, ahol részben az alispán, részben Blaskovich Iván főszolgabíró bemutatta főhercegnek a még be nem mutatott vendégeket, és pont délben megkezdődött a 70 személyes bankett a társaskör legnagyobb termében. A terem falait természetesen nem lehetett kijjebb tolni, sem mennyezetét feljebb emelni, de egyebekben olyan volt az ebéd szervírozása és minősége, hogy a budapesti elsőrendű éttermekben sem lehetett volna szebb és jobb.

Blaskovich Iván főszolgabíró ízlése erre is, és egyáltalán az egész nap programjának mintaszerűen sorakozó részleteire ráütötte bélyegét. A pecsenye után Fischer Béla alispán szép és meleg szavak kíséretében az első felköszöntőt a kormányzóra mondta, amelyet a jelenlevők fölállva hallgattak, és zajos éljenzéssel fogadtak.

József királyi herceg emelkedett ekkor szólásra, és ismét költői szárnyalású, gyönyörű beszédet mondott, kiemelve, hogy kettős kötelesség vezette erre a mai ünnepségre ; egyik a hősi halottak iránt érzett kegyelete és hazafiai kötelességérzete, a másik, hogy az életben maradtak szívébe és lelkébe belevésse a haza iránti szeretetet és kötelességérzést, amelyben minden magyar embernek osztály- és felekezetre való tekintet nélkül testvéresülnie kell, bízik a magyar jövőben, mert éppen ma is, amidőn a szobrot nézte, eszébe jutott egy harctéri jelenet, amikor egy haldokló 19-es honvéd a hátizsákjában levő hazai földet kérte, hogy tegyék, ha meghalt, feje alá.

Ennél meggyőzőbb és megragadóbb bizonyítéka nem lehet a magyar ember hazaszeretetének. Ez a mai ünnepség is mély benyomást keltett benne, és poharát Sásd és Baranya vármegye lakóira ürítette.

A bankett befejezése után a levente-verseny vette kezdetét. A járásból 1700 levente fölvonulása festői kép volt. A versenyek délután 4 órakor értek véget, amikor a díjakat a királyi herceg adta át a nyerteseknek. A díjkiosztás után József királyi herceg szárnysegédének társaságában autójára ült amelyet mint jövet, most is maga vezetett, és a közönség lelkes éljenzése közben eltávozott.

Az ottmaradt előkelőségeket Blaskovich Iván főszolgabíró és neje látták maguknál 5 órai teára. A leventeverseny eredményei: A vándorzászló nyertese a Szászvári L. E. csapata lett. A zártrendű gyakorlatban első Ráckozár, a járási vándordíj nyertese, második Szászvár, harmadik Hetvehely. 100 m: síkfutás 1. Welzenbach Mihály Gödrei L. E. Magasugrás 1. Koós István Karácodfai L. E. Távolugrás 1. Kell Mihály Szalatnaki L. E. Buzogánydobás 1. Winter Jenő Mecsek- Jánosi L. E. Súlylökés (5 kg.) 1. Hetesi Pál Meződi L. E. 4X100 m. staféta 1. Baranya Jenői L. E. csapata.”