1914. A világháború kitörése előtti napok – 3.

Út a világháború felé – 11. rész

A liberális „Pécsi Napló” (1892-1944) július 26.-i, következő kiadása – amelyet szintén az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével idézek meg – már a lenti vészjósló címmel jelent meg: „Háború küszöbén. Szerbia elutasította a monarchia jegyzékét.” Így szólt.

„Szerbiának az osztrák-magyar monarkia (sic!) jegyzékére adott válasza kielégítő nem volt, mire (Wladimír Rudolf Karl Freiherr) Giesl (von Gieslingen) báró altábornagy, belgrádi követünk előzetesen vett utasításnak megfelelve, mindjárt az elutasító határozat kézhez vétele után elhagyta Belgrádot, és a követség személyzetével elutazott egyelőre Zimonyba, ahol bevárja a további utasításokat.

A követek elutazása rendszerint a háború megkezdését jelenti, és Giesl elutazása az első lépés annak igazolására, hogy a gyilkosok és bombavetők nációjával immár megszakadt a diplomáciai érintkezés, és most már csak a fegyver beszélhet. Ausztria-Magyarország ármádiája be fog vonulni tán már a legközelebbi órákban Szerbiának Magyarországhoz közel fekvő területére, elsősorban Belgrádba, és a régente magyar városokba, melyekben azonban, miként egész Szerbiában, nemcsak szimpátiáknak nem örvendünk, de egyenesen a gyűlölködés perzselő lángja csap felénk immár évek óta, és ezen lángot el kellett oltani bármely áron!

Nem vagyunk, és nem voltunk soha a háború rajongói, és ha hódítási szándékról volna szó, most is perhorrescálnánk minden vérontást (visszariadnánk minden vérontástól), de amikor a nemzet becsületéről van szó, és most az van a vásáron, ott meghunyászkodásnak helye nem lehet. Arra való a hadsereg, hogy elsősorban is a nemzet és országok becsületét védjék meg, melyet latrok támadtak meg, és megtoroljon minden sérelmet, mely a nemzetet éri.

A szerbek pedig évek hosszú sora óta, igaz, hogy az orosz és francia pénz támogatásával, a legutóbbi években milliókat költöttek el magyar és osztrák területen, hogy megvásárolt kémekkel aláaknázzák azországot, a szláv elemeket egy táborba egyesítve majdan segítségére legyenek a Szerbiából beözönlő csapatoknak, hogy itt raboljanak, romboljanak és ha lehet, területeket lopkodjanak el tőlünk is, ha már felosztásra kerül majd a sor!

A monarkia demarche-ának (diplomáciai jegyzékének) már ezen tünetek első fölismerésénél el kellett volna mennie Szerbiába, melynek hozzánk való őszinte barátsága megszűnt Milán király halálával, akit elüldöztek országából, fiát éjjeli álmából fölriasztva feleségével együtt kegyetlenül lemészárolták, és hogy ezen gonosztett megtorlatlan maradt, hogy el nem söpörték akkor a bűnben fogant dinasztiát, szintén nagy hiba volt, mely mindig újabb bűnöket nemzett, és a mai állapotig, a romlásba vezetett.

A monarkia ultimátuma kérlelhetetlen szigorral, eréllyel tárta föl a valóságot, fölsorolva a monarkia ellen elkövetett bűnök kis hányadát, melyeknek hallatára egész Európa jobb érzése föllázadt. Az aljasságok ezen sorozatát még a kis Montenegró, vagy valamely exotikus (sic!) államocska se tűrhette volna tovább. Ausztria-Magyarországnak meg egyenesen az önmegbecsülés parancsolta, hogy ennek a komédiának most már véget vessen.

A nagy szláv birodalom ezen fattyúhajtásának, Szerbiának a kormány és dinasztia helyeslésével találkozó ocsmánysága már nem ismert határt, és a monarkia demarche-a volt az aranyhíd, melyre lépve beigazolhatta volna azon szándékát, hogy immár a becsületes állami élet útjára tér, és belátva eltévelyedésének végzetes voltát, jó útra térve expiálják (megbánják) eddigi bűneiket, és ha mindjárt némi önmegalázás árán is, aláveti magát a monarkia jogos és tekintélyének megfelelő önvédelem határait át nemlépő határozott követeléseinek.

A kis Szerbia, mely még vérzik a balkáni háború alatt kapott sajgó, de területihódítást hozott sebektől, felbuzdítva Európa legnagyobb intrikusának, a békét mindig hangoztató, de azt folyton megdöntő Oroszország, és szerelmese, Franciaország diplomáciája által, mely a most elhunyt (Georgíj) Hartwig belgrádi orosz követ által elvetett mag gyümölcsére sóvárgott, cserben hagyva a józan ész és belátás parancsát, nem lépett ezen aranyhídra, nem fogadta el a béke föltételeit egész terjedelmökben (sic!), és ezzel fölszabadította a rég szunnyadó megtorlás vágyát, és most már háborút fogunk viselni, ha lehetséges csakis Szerbia ellen, de ha kell, szövetséges társaink segedelmével mindazok ellen, akik Szerbiát kisded komiszkodásaiban önző célokból támogatni készek.

Bosznia és Hercegovina okkupációja óta háborút nem viselt a monarkia. Ott sem saját jószántából küldötte csapatait Boszniába, hanem mint az európai nagyhatalmak mandatáriusa (megbízottja). Pihent hadseregünk most cselekvésre készen áll. Nem kerestük most sem az összeütközést, de állunk elébe. A legteljesebb megnyugvással látjuk azt az egyöntetűséget, mely úgy nálunk Magyarországon, mint Ausztriában az adott helyzetben megnyilvánul. Most is késő este, amikor külön kiadásunk révén híre ment Szerbia elutasító válaszának, sehol sem észleltük a csüggedés jelenségeit.

Amint szerkesztőségünk ablaka alatt végighullámzott a város sokasága, mely érthető izgalommal várta külön kiadásunkat, a lelkesedés lángja morajlott végig a sorokon, és ilyen háborús hangulatot elképzelni se tudtunk.

Ily lelkesedéssel kezdve meg a megtorló hadjáratot, fegyvereink győzedelmes előre nyomulása kétséget se szenved, és ha a szerbeket őrületükben meg nem állítja még rossz tanácsadója, kiszámíthatatlanok a mostani háború határai, de mindenképpen megnyugtató tudat, hogy a világ első hadserege, a német birodalom katonái is fölkészülve várják az előrelátható volt eseményeket, a nagy leszámolást azon esetre, ha a belső meghasonlottságban élő, forradalom előtt álló orosz birodalomnak csakugyan kedve kerekednék, hogy beavatkozzon Ausztria-Magyarország és Szerbia helyi jelentőségű konfliktusába, mely csakis a monarkia teljes diadalával nyerhet elintézést.

Most se vezeti a monarkiát semmiféle hódítási szándék. Nem kell nekünk Szerbiából egy négyszögölnyi terület sem, de nem tűrhetjük tovább, hogy gyilkosoknak és kémeknek legyen melegágya, és oly kicsiny, mint vakmerő és szemérmetlen nagyzási hóbortban szenvedő szomszédunk. Mindenki örvendett volna, ha Szerbia felismerve a helyzetet, teljesíti a monarkiának becsülete által diktált föltételeit. Szerbia hű maradt önmagához, és most már nincs más kivezető út, mint a fegyveres beavatkozás, melynek küszöbéhez érkeztünk.

Mi bízunk pihent fegyvereink erejében, hadseregünk harcképességében, vezéreinkben, akik kerülni fogják a fölösleges vérontást. De a Balkán testéről le kell vágni a beteg részeket, mert azok megmételyezik az egész Balkánt. Nem az artstetteni kriptában pihenő két áldozat (Ferenc Ferdinánd és felesége) vérbosszújának vagyunk szószólói, de a monarkia tekintélye, kereskedelmének, és iparának biztos alapjai vannak kockára téve.

A kocka fordult, gurult és a guruló rubelekkel szembe állítjuk a monarkia lakosságának legmesszebb menő erkölcsi és anyagi érdekeit, a monarchia lakosságának lelkesedését, magasan csapongó hazaszeretetét, igazába vetett hitét, melynek meg kell hoznia gyümölcsét. Szerettük volna elkerülni a háborút, mert drága nékünk minden polgártársunknak minden csepp vére, melyet egy Szerbiáért kell ontania, de ha a háború elkerülhető nem volt, ám legyen háború, gyors lefolyású háború, melyet a mainál csakis jobb helyzet követhet.

 

A mai nap eseményeiről a következő telefon- és távirati jelentések számolnak be:

Belgrád csöndes. Belgrád, július 25. (Eredeti távirat.) Belgrád utcáin mi sem látszik a monarchia által előírt 48 óra izgalmas hangulatából. A város nyugodt, és semmi sem mutat arra, hogy holnap talán már ellenséges viszonyba kerülünk Szerbiával. Az emberek az utcán nyugodtan tárgyalják az eseményeket, mindenki az ultimátumról beszél, amelyet azonban teljes szövegében még nem ismernek, mert a lapok pénteken este csupán csak annyit írtak, hogy a monarchia átadta a demarsot, amely szokatlanul éleshangú, de a monarchia követeléseit nem ismertették a lapok.

Szerb minisztertanács, Belgrád, júl. 25. (Eredeti távirat.) Nem messze a követségi palotától van a szerb külügyminisztérium, ahol tegnap délelőtt óta rendkívül élénk az élet. Mihelyt (Nikola) Pasics (miniszterelnök) megérkezett Belgrádba, azonnal minisztertanácsra hívta egybe a kormány tagjait.

A tanácskozás délelőtt 9 órától délután 1 óráig tartott. Három órakor ismét összejöttek a miniszterek és hat óráig előzetes megbeszélést folytattak. Ekkor újra megkezdték a tanácskozást, amely este 9 óráig húzódott el. A minisztertanács után, melyről egyetlen egy szó sem szivárgott ki, Pasics fogadta az ellenzéki pártok vezető férfiait, akikkel az esetleges engedmények, illetve a monarchia által fölállított követelések teljesítése tekintetében tanácskozott.

Elsőnek (Ljubomír) Davidovicsot, az ifjú radikálisok vezérét fogadta, akivel késő éjjelig tárgyalt. De erről sem szivárgott ki semmi a nyilvánosságra.

Viszik a Narodna Banka pénzét. Belgrád, júl. 25. (Eredeti távirat.) Ma reggel 4 órakor, amikor Belgrádból átmentem Zimonyba, hogy ezt a tudósítást megtelefonozzam, a belgrádi Mihály fejedelem utcában a Narodna Banka, a nemzeti bank épülete előtt egy század szerb gyalogos katona állt. A kapunál társzekerek sorakoztak, és szuronyos katonák kíséretében százszámra hozták le a kocsikra az egyformán lepecsételt ládákat, óvatosan megfigyeltem, hogy mit csinálnak.

Százszámra hozták a ládákat, amelyekben a szerb nemzet vagyona, a szerb bank ércalapja, az ezüst és aranykészlet van felhalmozva. Éjfél óta folyton fuvarozzák a pénzt a pályaudvarra, ahol szigorú őrizet alatt vasúti kocsikra rakják, és azonnal szállítják tovább Nisbe, az ország szívébe. Két-két ember hozza a lepecsételt ládákat a bankpincéjéből a társzekérre. Szuronyos katonák kísérete mellett indul azután a szekér a vasúthoz. Reggel 4 óra van, az utcák még teljesen kihaltak, csak álmos rendőrök cirkálnak. Természetesen nem is érdeklődhettem az iránt, hogy mikor kezdődött ez a szállítás.

Hogy készült az ultimátum? Bécs, júl. 25. (Eredeti távirat.) A Szerbiához intézett jegyzék átadását múlt vasárnap határozták el közös minisztertanácson, amelyen a közös kormány tagjain kívül (/Leopold von/ Berchtold gróf és /Alexander von/ Krobatin lovag Bécsben volt, /Leon von/ Bilinszky lovag pedig állítólag magánügyeinek elintézése céljából jött Bécsbe), részt vett mind a két miniszterelnök is. Tisza István gróf bécsi útját azzal okolta meg, hogy informálódni akar a külügyi válság állásáról.”