Az 1847-es, egy éves működés után 1862-ben újjáalakult, híres Pécsi Dalárda ötven éves jubileumát nemcsak a város társadalma, hanem annak sajtója is hosszan ünnepelte. Sorozatomban ezt tekintem át a liberális „Pécsi Napló” (1892-1944) és a konzervatív „Dunántúl” cikkei alapján.
(Zelesny Károly felvétele)
Természetesen már jó előre „beharangozták” ezt a dicső jubileumot, mindenki nagyon készült rá, de inkább a „Pécsi Napló” december 8.-i számával kezdem, amelyet „A dal ünnepe” felcímmel és „A Pécsi Dalárda ötven éve” alcímmel, szerkesztőségi cikkben, egy nappal azelőtti dátumozással közöltek.
„Pécs, december 7. Gyermek, majd férfiévek tünedező álmai, ébredjetek új életre, hogy elvezessetek újból a gyermekkorba, amikor már a Pécsi Dalárda ringatott a gyermekkor ártatlan álomvilágába! Vezessetek el újból az elmúlt boldog időkbe, amikor az ifjú telve sóvárgással, szép reményekkel pillant a jövőbe, és amikor csalódások érik az élet szövevényes és kiszámíthatatlan utain (sic!), amikor reggel mindent még rózsaszínben lát, estre kelve pedig sötét fátyol mintha elhomályosítaná tisztánlátását; ismét csak a dal az, mely képes helyreállítani a lélek egyensúlyát, hogy el ne ragadja azt a túlságos öröm vagy kétségbeesés a megsemmisülésbe.
(Forrás: Arcanum)
A dal közvetíti a szívek érzését, és a dal az, mely végigkísér életünkön; szomorú és vidám, szilaj és elmélázó, eget ostromolva viszi föl a magasba vágyainkat, és letaszít reményeink magaslatáról, amikor eljárnak fölöttünk az évtizedek, kidőlnek mellőlünk legjobb barátaink, az életért való nehéz küzdelem, az élet apróbb bűnei, erényei szétválasztják azokat holnap, akik tegnap még kezet kézbe téve együtt járták a Kálvária-utat, és a dal az a finom szövésű eszményi híd, mely ismét összehozza azokat, akiket csúnyául megtréfált az élet.
A dal, mely az édesanya ajakon szólal meg, amikor elringatja gügyögő kis babáját, a dal az, ami megdobogtatja a szerelemre ébredő szíveket, és a dal az, mely elkísér utolsó utunkra, amikor befejeztetett, és búcsút kell mondani minden földi örömnek és fájdalomnak!
És ma ünnepeljük azokat, akiket a mi városunkban, Pécsett ezelőtt fél évszázaddal a dal szeretete hozott egy táborba, akik nálunk játszva, minden agresszivitás nélkül, tán maguk se tudták miként, elvégezték a magyarosítás nem könnyű feladatát, és amikor 1862-ben a Tettye fennsíkján először szólalt meg ajkukon a dal, még a Bach-korszak ülte meg városunkat, német ajkú volt még a város színe-java, horvát nyelvű a külváros polgársága, és amint múltak az évek, magyarrá vedlett át a dal, magyarrá lett a város lakossága, a német szövegű dal csak arra volt már jó, hogy a germán szellemű dalköltők műveire épüljön föl az új haza saját nyelvével, saját egyéni jellegével, és a Pécsi Dalárda mint hűséges őr, dallal ajakán, ám tudatlanul végezte a nagy nemzeti missziót, mely az ország szívében Blaha Lujzának képezte föladatát: magyar várossá lett Pécs, és elemi iskoláink, lelkes tanítómestereink mellett ebben legnagyobb érdeme nálunk a Pécsi Dalárdának volt.
Ha más érdeme se lenne, ez egymagában elegendő lenne arra, hogy meghajtsuk ma a szeretet, az együttérzés lobogóját ezen dalos testületünk előtt, mely él, sőt életerős, büszkesége ma is Pécs városának, amely a Pécsi Dalárdával együttesen ünnepli ma annak félszázados jubileumát.
Ámde egyoldalú lenne dalosaink tevékenységének méltatása, ha őket csakis, mint a magyarosítás kultúr tényezőit ünnepelnék. Arra kell gondolnunk, mily jelentőséget adtak ők városunknak, mint zenevárosnak, amíg egyrészt a vártemplom instrumentális és vokális miséivel egyik nevezetességét képezte az országnak, hova távoli vidékekről özönlött az ájtatos közönség zenét hallgatni a templomba, amíg egy szép napon egyházi szempontok érvényesítésével száműzték templomunkból az instrumentális zenét, ami egyet jelentett a városi zenekar megszűnésével, mely egyik nevezetessége volt városunknak, és melynek közreműködésével virágzott nálunk a filharmóniai zene is.
Ha visszatekintünk a lezajlott ötven éven, és megállapodunk dalosegyesületünk egyes etapjain, mily zeneművészeti alkotások jelzik annak utait, joggal tölthet el büszkeség, miket alkotott városunk falain belül ezen dalos egyesület.
Opera előadások, nagy oratóriumok, pajzán operettek, a legsúlyosabb föladatú műdalok, népdalok, burleszk, vidámság keltésére alkalmas tréfás egyvelegek — nincs az a válfaja az éneknek, dalnak, melyet a Pécsi Dalárda ne művelt volna, és nem létezett az énekművészetnek oly föladata, mely dalosainknál elparlagiasodott volna.
Mindig, minden válfajában az éneknek a legnagyobb tökélye felé törekedtek, és évtizedeken át a Pécsi Dalárda volt az, mely az ének ápolása mellett társadalmi téren is kapcsolatot képezett, mely kapcsolat egyesítette a régebben széttagolt német-magyar helyi társadalmat, állás és felekezetre való tekintet nélkül, és nem elég, hogy gondoskodott e város közönségének a szép iránt való érzékének fejlesztéséről, a társadalmi életnek felszínén való tartásáról, elsőrangú tényezője volt közintézményeink megalapozásánál, hisz nehéz lenne egybeállítani annak statisztikáját, milyen nagy vagyonszámba menő jövedelmet énekelt össze városunk kulturális és jótékonysági intézményei részére.
Mindent a köznek, semmit önmagának, és ebben van a magyarázata annak, hogy az ötvenéves dalárda pénztárában olyan állandó az apály, amint félszázados pályafutásán, némi elkerülhetetlen, az énekes anyag természetszerű kicserélése következtében előállt zökkenéstől eltekintve, állandó volt a dagály, de lekicsinyelnék a mai énekes nemzedéket, a fiatal, friss erőket, ha csakis a múltakat méltányolnók (sic!), a Pécsi Dalárda régi hírnevéről, sikereiről zengenénk dicséreket, amikor a Pécsi Dalárda mai struktúrájában is a régi, nem ismeri az alkonyatot, hanem dagadó mellkassal, zenei tudásban követve a régiekét, megmaradtak a régi dalárdának, mely miként az anyaföld, mindig megújhodik.
És ha eddig a Pécsi Dalárdát, mint városunk művészi és társadalmi tényezőjét méltattuk, szólnunk kell a mi trubadúrjainkról, mint olyanokról is, akik kivágytak e régi város kereteiből, s útra keltek, a távolba mentek, és amíg egyrészt az országos dalosversenyekről évtizedeken át hazahozták az első díjakat, és a dalosegyesület lobogója meggörnyedt az arra aggatott ajánló megemlékezések súlya alatt, és ahol dalosaink mint versenyzők megjelentek, ott babér más dalosegyesület részére nem kínálkozott; végre kikívánkoztak az ország határain túl is, és Ausztriában, német földön, Svájcban, ahol mindenütt emberemlékezet óta melegágya volt a férfikarnak, a dalnak, mely nemesít és lelkesít, onnét is csak hírt, dicsőséget, elismerést, babért hoztak haza városunkba, mely mindenkori hazatértüket (sic!) ünnepnek, diadalünnepnek tekintette, és a város közönsége együtt énekelte dalosainkkal:
Mi zengi túl a bérceket — A dal, a hír… Sok jó napot, sok dicsőséget szereztek dalosaink Pécs városának, de senki büntetlenül nem járhat soká babérfák alatt, zengi a német költő.
Nem járt mindig rózsákkal telehintett utakon dalárdánk se, melynek dicsőségét, legyőzhetetlen voltát megirigyelték a testvér egyesületek. Megindultak az áskálódások, és ahol nem bírták hanggal, énekkel, ott kezdetét vette a csúnya magyar szokás, az intrika, a féltékenykedés, a kellemetlenkedés, úgy, hogy dalosaink jó időkre félreálltak, nem vettek részt országos versenyeken, anélkül, azonban, hogy azért egy pillanatra is szem elől tévesztették volna a magasabb hivatást, hanem a Pécsi Dalárda duzzadó vitorláival megmaradt tűzhelyénél mindaddig, amíg csak újabb alkalom nem kínálkozott, hogy életjelt adjon magáról dalos egyesületünk.
Ez nyáron történt, az ország szívében, ahol az itt érintett magyar betegség oly kíméletlen módon ütötte föl fejét éppen a Pécsi Dalárda ellenében, hogy csakis öntudata, tudásában való biztonsága bízta arra, hogy a verseny előtt ott ne hagyja az intrikusokat előre kicsinált győzelmükkel egyetemben, és az a díj, melyet dalosaink mégis elhoztak a fővárosból, méltán sorakozik eddig szerzett határaihoz, melyeket meg akartak tépdesni, de sikertelenül.
Az ötvenéves Pécsi Dalárda volt, van és lesz, és amikor ma este Nemzeti Színházunk színpadán végig nézünk a régi gárdának még élő tagjain, amint azok az új generáció mellett, mintegy védő szárnyaikat terjesztve a mai énekes csoportra, és azzal együttesen nyílik dalra ajakuk, és az idő által kikezdett hang régi tűzzel, megújhodó ifjúsággal cseng, hogy egybeolvadjon a harmóniában azoknak énekével, akik utánuk jöttenek (sic!)
…ennél megkapóbb képet elképzelni se lehet; ez olyan, mint a régi, épségben élő hatalmas tölgyfa, melyből a régi ágak is még gyümölcsöt hajtanak, de ott vannak az új ágak, valamelyest üdébb leveleivel, de együvé tartoznak, és együttesen adják az örök élet problémáját.
(Forrás: Iparművészeti Múzeum)
És amikor a régi derék gárdáról szólunk, senkinek érdemeit nem kicsinyítjük, se élőét, se holtét, se fiatalét, se a dalárda vénjéét, amikor jóleső érzéssel nézzük Hoffer Károlyt, a dalosok, legkülömbjét (sic!), akinek ragyogóan fényes tenorja, kiemelkedve az együttesben, fényt árasztott az egész karra, mely magához vonzotta a dalárda többi énekesét is; az ő tenorja volt a hold, mely körül elhelyezkedtek az éjszakának kisebb csillagai, hogy együttesen törjék át a sötétséget, együttesen hirdessék az örök dal, az örökké szép, az örökké nemes igéjét, és amikor a Pécsi Dalárda ötvenéves jubileumát ünnepli, örvendenünk kell annak, hogy ezt a szép napot ő maga is megélhette, aki féltő gondossággal figyelte mindig a dalárda működését, melynek néhai Wachauer Károly után évek hosszú során át karmestere is volt, amíg a vezénylő pálcát a temperamentumos Haksch Lajosra bízta, aki új erőt, új buzgalmat és új képességet lehelt a mai Pécsi Dalárdába, melyet a mai jubileumi napon szívből ajánlunk a közönség szeretetébe, amelyre az mindenkor méltó volt a múltban, és az marad a jövőben is.”
Ebben a lapban, ebben a számban, annak első oldalán közölték a sokoldalú Nikelszky Géza (1877-1966) iparművész, festő, irodalmár erre az alkalomra írt „Daltalan világban” című versét.
„Lassankint mind-mind elcsöndesedünk, Kiknek idefönt van még a helyünk…Itt-ott hallik még panaszos szavunk — De mintha már nem mi volnánk magunk. Mintha mi már nem lennénk idefönt: Erdőn-mezőn gyász, bús halotti csönd…Porladnánk régen tar lombok alatt, Elhullott, eltűnt dalos madarak… Szépen, csöndben, magunktól így megyünk, Kiknek még itten dal az életünk, Hangtalan, némán, észrevétlenül —Megyünk mind…mind, lesújtva, egyedül. …
Míg madárdalról hangzott a liget: Miénk voltak az érező szívek. — Most, az ágak közt hervadt lomb zörög, Szajkó fecseg, tarka szarka csörög — Valami nagy hidegség csap felénk… Ez a világ többé nem a miénk! Ebben a világban megfagy a dal, Mindennap egy-egy újabb ravatal… S a dalos kertek, — temetők felett, Károgva száll át száz varjú-sereg, Mind élelmetes, mind éhes, falánk, — — Mi szükség hát itt többé mireánk? …”
Szóljon hozzá!