Célja a természetvédelem és a vadászati kultúra ébrentartása volt
„Minden és mindannyiunk közül a Természet képes legtovább elviselni az emberi önzés és ostobaság következményeit, de az Ő tűrőképessége sem végtelen.”
(Videcz Ferenc hitvallása a Természetről)
Videcz Ferenc, Cséplő József, Békés Sándor és Motesiky Árpád – 2000 decemberében, Budapesten
Napra pontosan tudom, hogy mikor találkoztam Videcz Ferenccel először, kinek írásait már ismertem a Nimródból. Mondom, szép, őszi nap volt, 1998. október 16-án érkeztünk meg Pécsre, kedves Pityu bátyánk, Tálosi István (1927-2001), a Vadászati Könyvklub elnökének vezényletével. A pécsi tévé székháza előtt volt a megbeszélt találkozó, ahol Békés Sándor és Czvalinga István (1941-2003) fogadott bennünket. A baranyai vadászírók klubgyűlésére érkeztünk. Pityu bátyó járta az országot, szervezte a könyvklubot, de mint a vadászkönyvek kiadására szakosodott TerraPrint igazgatója (is) toborozta az olvasókat, valamint a jótollú írókat, az ilyenekből Baranyában nem volt hiány…
A tévé székházának üléstermében már vagy harmincan vártak bennünket, közülük Décsi Erzsébetre, dr. Mess Bélára, dr. Végh Endrére és Videcz Ferencre emlékszem. Ferire különösen, mert átnyújtotta nekem dedikált, előre elkészített, „Verőfény és alkonyat” című könyvét. A tanácskozás jócskán elhúzódott, de eredményes volt, mert attól kezdve a baranyai íróknak rendszeresen jelentek meg novellái, elbeszélései az „Ötven vadász emlékeiből” című sorozatban, természetesen Tálosi István szerkesztésében a TerraPrint budapesti kiadónál. Bevezetőül, mindezeket azért mondtam el, mert attól kezdve szorossá, barátivá vált a kapcsolatunk. Leveleztünk és megküldtük egymásnak megjelenő könyveinket.
Sőt, többször is találkoztunk, márcsak annak okán is, hogy Feri beajánlott az induló Hetedhéthatár támogatói, munkatársainak táborába. Ha Pécsett jártam, Ferit és családját örömmel meglátogattuk, mindig szeretettel fogadott, kitűnő vendéglátó volt és vacsora közben remekül beszélgettünk és koccintottunk saját termésű borával. Így hát életútját is ismerem.
Hidas községben kezdte pályafutását, ott avatták vadásszá 1966-ban, tehát a természetnek és a vadászatnak igencsak fiatalon, 22 esztendős korában lett „felszentelt” apostola. A vadászirodalomba, illetve a köztudatba azonban később debütált. Első novellája a Nimród 1988. karácsonyi számában jelent meg. De onnan, vagy attól kezdve Feri bátor és sajátos hangot ütött meg. Önálló kötet összeállítására kérték fel, amelynek eredménye az első önálló kötete, a „Holtomiglan” 1997-ben, a második a már említett „Verőfény és alkonyat”, majd a trilógia harmadik kötete, a „Vadász voltam egykoron” 1999 tavaszán jelent meg. A „Tanítványok” c. kötetét már nálam, Verebélyen, 2002. május 25-én dedikálta, amikor a Hetedhéthatár lelkes csapata Lévára, Kittenberger Kálmán szülővárosába látogatott és a kirándulásuk második napján Nyitrára menet Verebélyen meglátogattak bennünket is…
Ámde az idők múlásával találkozásaink egyre ritkultak. A levelezésünk, levélváltásaink is döcögősebbek lettek. Írásaiból viszont – a Hetedhéthatár hasábjain – mindig tudtam, hogy mi történik vele. Őszintén meglepett, hogy verseket is ír, amelyek egy kiforrott lírikus névjegyét viselték. A Hanvay Zoltánról írott füzetecskét, Emlékkönyvet a múlt év nyarán megküldtem neki, de nem érkezett rá válasz. Ekkor kérdeztem volt lapunk, a Hetedhéthatár főszerkesztő asszonyától, hogy mi van a Ferivel? A válasz egy picit lehangoló volt, de nem tanúsítottam különösebb aggodalmat, hiszen hatvan után már meglátogatják az embert különböző kórok és nyavalyák. Jómagam is átestem néhány nem éppen apróságon és műtéten, de „megúsztam”, megvagyok úgy ötven százalékban – szoktam mondani. Karácsonykor jött a jó hír, hogy Ferinek javult az állapota…
A Vadászlap januári számában még cikket is olvastam róla, kedves lánya, Videcz Virág írta, aki szintén vadász. A Vadászlap könyvajánló rovatában pedig két könyvét – Vendégkönyv és Zsugorított görbetükör – kínálják az olvasóknak. Ezek után arra gondol az ember, hogy Videcz Ferenc, az erdész külsejű, mindig megfontolt ember életének az utolsó leheletéig dolgozott. A maga módján küzdött az emberi ostobaság következményei ellen.
Pécsett született 1944. augusztus 12-én. „Első pillantásom nyiladozó koromban valószínűleg a házunkkal szembeni erdős domboldalra esett, mert a látvány életreszólóan meghatározta irányultságomat.” – írta egyik bemutatkozása alkalmával. Mint vadászíró vallotta, hogy „a vadászatról elsősorban nem szépen kell írni, hanem őszintén”. Videcz Feri eme vallomásnak megfelelően és elkötelezetten élt, írt és vadászott. Annak tudatában búcsúzom tőle sajnálattal, hogy biztosan teli tarisznyával távozott az örök vadászmezőkre.
Lett volna még mondanivalója számunkra a vadászati etikára, kultúrára, figyelmességre és magatartásra vonatkozóan, amit már nem mondhat el soha. Helyette pedig nem tudja elmondani senki.
Hozzászólások