Amennyire igaz, hogy nincs elkedvetlenítőbb az állandó jókedvnél, annyira legalább az is, hogy nevetségesebb önkínzás sincs annál, mint ha az ember csupán csikorgó muszájból örökké komolykodik.
Az még csak hagyján, ha szegődött szerepe szerint szolgál bábuként: belülről faragja feszesre arcizmait, mereszti szemét egy pontra mozdulatlanul, szól rá kezére-lábára, minden mozdulatára, hogy kushadjanak. Mert abból azért látszik, hogy mért nem az, aki lenni szeretne: mert most éppen kenyeret keres. És béklyóban a legjobb járású ló se perdül táncra, örül, ha legelészhet.
De ha magunk verjük a fejünket valami illik-bilincsbe önként, annak a szorítása a szavakat is úgy köti gúzsba, hogy kimondani se tudunk mást többé, csak azt, amit szabad. Amit magunknak megengedtünk. Mert legtöbb önkorlátozásunk illegés csupán egy képzeletbeli nagytükör előtt, riszálás: kínos ügyelés arra, hogy csupa komoly, mély, magvas okosságot mondjunk. Félünk, hogy talán még egy „talán” is rontaná a képet a mások szemében rólunk, amiről pedig csak hisszük, hogy olyan, amilyennek látni szeretnénk magunk.
Olvasom, hogy ami a fejünkben van, annak csak a töredéke mai lelemény, többsége konvenció: hagyomány, szokás, közmegegyezés. Ezért van az, hogy karácsonytájt csupa csillogó, csilingelő gondolat jut az eszünkbe, és szavainkat is olyan csendesen, puhán ejtjük, mintha azokat, amikkel egy hét múlva szólunk, szilveszterkor – a bruhahás-trombitás ricsajosakat – nem is ismertük volna még akkor. Húsvét előtt pedig megtelnek a mondataink rendre virággal, mint a bokrok, írókázott dísszel, mint a hímes tojás; úgy mennek elébe annak a harangzúgásos áhítatnak, mint a vezércikkek az ünnepi számok első oldalán.
Jól is van ez így és szép is, meg okos. Ha nem jön magától, teremtsünk alkalmakat magunk a jókedvre, örömre, megszentelődésre, csendre: mindenre, ami ünnep a testnek, a léleknek, az agynak, a szemnek – az embernek. Tesszük is ezt persze, nógatás nélkül is, tudom. Csak ne forgolódnánk annyit magunk körül közben, mint a tojó galamb, hogy ki merjük-e pottyantani, ami kikívánkozik; ne kapkodnánk a fejünket minduntalan ide-oda úgy, mint a kismadár a téli etetőn az ablakban, félve, hogy a nagymadár őt nézi diónak, és bekapja tollastul.
Nem prédikálok én itt valami „gyeplőt a lovak közé” szabadosságot. Tudom, hogy mindennek rendelt helye és ideje van, és ismerem az intést is, hogy „tartsd meg a szokást és a szokás megtart téged”, és nem keresem már az értelmet se a szokások mögött annyira, hogy a bennük fontosabbat – a szépet és a jót – takarnám el vele.
Semmi se tud talán olyan szépen, frissen cikázva pattogni, olyan rugalmasan, mint a nyár végén potyogó vadgesztenye a korzón, ha a kisgyerek jól eltalálja „csőrrel”. Még a kutyák is örömmel kapnak utána, mint a menekülő macskának. Minden és mindenki játszik, viháncol, talán még a gesztenye is, és csak sajnálhatja, aki elhiszi, hogy kinőtt belőle. De megértem, hogy a püspöki palota előtt, a fák alatt nem látom soha a káptalan tagjait egymásnak passzolgatva, gyerekkoruk örömeire emlékezni napfényes délutánokon. Föl is kapnám a fejem, hogyha látnám, mint ahogy akkor is, ha az uszodaavatáson a sportminiszter fürdőgatyában állna a mikrofon elé, hogy stílszerű legyen; vagy ha azt hallanám egy tudományos konferencián, hogy a reggeli első szónok úgy fordul kedves érdeklődéssel világhírű kollégáihoz, hogy „hogy aludtatok?”.
Mondom, biztosan meghökkentene egy pillanatra akár a kép, akár a szó, ha kilógna a megszokottból, a muszájízű „rend”-ből váratlanul – mint ahogy meg is tette már sokszor -, de úgy járnék vele akárhányadszorra is, azt hiszem, mint eddig: ami annyit se váltott ki belőlem, hogy „ejha!”, annak nem is volt emberszaga. Mert még azok a nagyon komoly tudományos tudnivalók is, amik a szakembereken kívül keveseket érdekelnek, úgy kezesednek hozzánk jobban, ha valami kis komolytalan döccenés bennük kiváltja belőlünk a rácsodálkozást.
A karácsony előtti napot, a szentestét, az ünnep első napját az idén egy klinikán töltöttem, hogy nagyobb baj ne legyen. Amikor az ijedtség múlni kezdett rólam, az jutott eszembe, van-e vajon teljesen egészséges ember a világon egyáltalán. Meg is kérdeztem a nővértől – aki nem úgy nézett rám, mintha azt gondolná, eltévesztették a klinikát a beutalásomkor, hanem elmondta kedves professzora válaszát a kérdésre, így: „Egészséges ember az, akit még nem vizsgáltak meg alaposan!”
Ide, ahol most próbálok valami rendet rakni a fejemben, hogy legyen majd vége is annak, amit kezdtem – áthallik már a pezsgők pukkanása meg a trombitaszó azon a kis időn, ami visszavan még szilveszterig. Talán ezért mondom ki könnyebben réges-régi gyanúm, hogy érdemes volna több olyat kérdezni magunktól, másoktól és a világtól is, amiről ha azt gondolná is valaki legelébb, hogy „bolond likból bolond szél fúj”, annyit azért mondana rá kis idő múlva, hogy „nocsak!”.
Könnyedén átsiklunk a kérdésen, hogy amikor a szerelmesek már nem veszekszenek, akkor mi van. Hogy okvetlenül örülni kell-e annak. – Olyan nagyon-nagyon jó-e mindenbe belelátni? Ha a kisgyerek egyszer megnézi belül, mi mozgatja a játékmaci lábát, lehet, hogy megtudja, de a maci nem lép többet. – Azt mondják, az öregkor nemnélkülisége alapja a világgal való kibékülésnek. De ez a béke olyan, mint az eunuché? – Igaz, hogy csak addig dicsekszünk tapasztalatainkkal, amíg rá nem döbbenünk, hogy a szó, a „tapasztalat”, a tévedés, a melléfogás, a botlások beceneve? – Azért nem hallgatjuk szívesen, hogy mi miatt szeretnek bennünket, mert annál mindig többet gondolunk magunkról? – Olvasom, hogy királyok, hadvezérek és egyéb hatalmasságok, miként a nők, nem osztoznak a szerelemben. A férfiak igen? – A szerelmi háromszögben ki a legnagyobb győztes? A becsapott, aki nem is tud róla, hogy osztozott? Vagy a kétszeresen is megalkuvó? – Azért nincsenek „örök lobogások”, mert közben megismerjük egymást? – Lehet, hogy annál többen látják jónak a szobrot, mennél kevesebben ismerték a modellt? – Az, ami lehetne, csakugyan el tudja venni a jó ízét annak, ami van?
Az ilyen kérdéseket nem a cinizmus szüli, a minden szentre, szépre, jóra fittyet hányó kivagyiság. Mert egyike se észmunka csak. Ha az volna, akkor az, aki csak egyszer is látta mikroszkóp alatt, hogy mi nyüzsög az emberi szájban – és nem tisztátalanság okán, hanem szükségképpen -, az sohasem csókolózna. Aztán mégis mi van?
A kérdések nem azért vannak, hogy válaszoljunk rájuk, hanem azért inkább, hogy ne higgyünk az olyan válaszokban, amik mögött igazi kérdés nincsen.
Hozzászólások