Második utazás (9. rész)
A Házsongárd név eredete egy nagybirtokos családi nevéből – Hasinschart − vagy a német Hasengarten (Nyulaskert), esetleg a Haselgarten (Mogyoróskert) szóösszetételből alakulhatott ki. A temető alapítása óta egyre nőtt, 1830-ra elérte a dombtetőt. Eleinte nem volt szabályozva, kit hova temethetnek. 1885-ben kezdték rendezni a területet, a gazdátlan sírköveket eltávolították, utakat, parcellákat jelöltek ki, fákat ültettek. A terület nyugati szélén gyümölcsös kertek voltak, melyeket tulajdonosaik a sírkertnek adományoztak. Ott alakult ki a szászok temetője. A keleti oldalon pedig a zsidó temető. Az I. világháború után déli irányba növelték a területet, kialakítva a Hősök temetőjét. A kápolnát 1897-ben építették, 3 ravatalozója van.
A Házsongárdi temető Kolozsvár lakóinak tükre. Kezdetben a magyar és a szász polgárok, iparosok, kereskedők, papok, pedagógusok temetkeztek ide. Amikor a város főkormányzóság lett 1790-ben, a tisztviselőket, a nemeseket és a főnemeseket is már ide temették. A XIX. század elejétől kriptákat, egyre díszesebb sírokat készítettek. A Kolozsvári Tudományegyetem alapítását követően megjelentek a tudósok, egyetemi tanárok sírjai is.
Az I. világháborúig román sír alig volt. 1960-tól egyre több románt temetnek ide. 1970-ben a temető betelt, a gazdátlan sírhelyekre románok igyekeznek temetkezni és ezért lassan a halottak világában is eléri létszámarányuk a városban élő magyarokét.
Nekünk Házsongárd nemzeti Pantheont jelent, hiszen az évszázadok során számos híres magyar tudós, költő és író, közéleti személyiség végső nyughelye lett e hely. Ott jártunkkor felkerestük néhány hazánkfia sírját és egy-egy szál virággal tisztelegtünk emléküknek.
Apáczai Csere János (1625-1659, enciklopédikus és pedagógus) és házastársa, Aletta van der Maet sírját látogattuk meg először.
(Miss) Tótfalusi Kis(s) Miklós (1651-1702, betűkészítő és nyomdász) szarkofágjáról így ír Kányádi Sándor:
„és egy kőkoporsó
magasra emelve
mintha a szellemek
ravatala lenne.”
A Dsida-család sírboltjának fala kormos a költőt tisztelő diákok emlékgyertyáinak lángjaitól. Bejárata felett Dsida Jenő
(1907. V/17.–1938. VI/7.) saját Sírfelirata olvasható:
Megtettem mindent, amit megtehettem,
kinek tartoztam, mindent megfizettem.
Elengedtem mindenki tartozását,
felejtsd el arcom romló földi mását.
Kós Károly (1883–1977, építész, író, irodalomszervező és grafikusművész) családi sírjánál meghallgattuk „Kalotaszeg lelki gyermekének” választott szülőföldje mellett hitet tevő vallomása egy részét: „Én közülük való vagyok, tudom, az ő folytatásuk vagyok. Mert én csak folytatása akarok lenni apáimnak, és munkám folytatása az ő munkájuknak… Az én lábam nyomát pedig eltemetheti a hó, de síromon sohasem lesz korhadt a fejfa, de a felém boruló domb virágos lesz mindig, tudom. És emlegetni fognak engem is és apáimat is az én véreim… Az én munkámat folytatják ők, és az én életem örökkévaló lesz bennük. Mert én itthon maradtam.”
Útitársunk elszavalta Kányádi Sándor: Kós Károly arcképe alá című versét:
Hajlékot Istennek,
hajlékot embernek
kőből, fából
házat
raktál a léleknek
kőnél, cserefánál
erősebb igékből
várat.
Áldjon érte Isten
áldjon érte ember;
Isten s ember
dolga.
Falak omolhatnak,
kövek is váshatnak,
magaslik, nem porlad
a megtartó példa.
Barázdált orcádról
az idő aláfoly,
mint az olvadó hó
a vén Maguráról.
Reményik Sándor (1890–1941) sírjánál meghallgattuk „Öröktűz” című versét:
Egy lángot adok, ápold, add tovább;
Csillaggal álmodik az éjszaka,
És lidércfénnyel álmodik a láp
És öröktűzzel álmodik a szívem.
Egy lángot adok, ápold, add tovább,
És gondozd híven.
Egy lángot adok, − én is kaptam azt
Messziről, mint egy mennyei vigaszt,
Egy lángot, amely forraszt s összefűz,
Én jártam Vesta ledőlt templomában,
Az örök-égő lángot ott találtam,
S a lelkem lett a fehér Vesta-szűz.
Földindulás volt, megindult a hegy,
És eltemette a kis templomot,
De a lángot nem bírta eltemetni,
Én égve leltem ott;
És hozzá imádkoztam s benne hittem
S mint a lovag a Szent Sírról a gyertyát,
Én égve hazavittem.
Azóta szívem mélyén ég, ragyog
A viharfújta, széllengette láng,
És el nem oltják semmi viharok.
Egy lángot adok, ápold, add tovább;
Csillaggal álmodik az éjszaka,
És lidércfénnyel álmodik a láp,
És öröktűzzel álmodik a szívem,
Egy lángot adok, ápold, add tovább
És gondozd híven…
1920 januárja
A költő fekete márvány sírkövén a vers első sora olvasható.
A Házsongárdi temetőben nyugszik rajtuk kívül:
Bölöni Farkas Sándor (1795–1842, utazó, útleíró)
Brassai Sámuel (1800–1897, erdélyi polihisztor)
Gyarmathy Sámuel (1751–1830, orvosprofesszor, finnugor nyelvész)
Jósika Miklós báró (1794−1865, a magyar romantikus történelmi regényírás megteremtője)
Kriza János (1811–1875, unitárius püspök, népköltészeti gyűjtő)
Szenczi Molnár Albert (1574–1634, szótárszerkesztő és bibliafordító)
Id. Xántus János (1888–1962, földrajzi író és utazó) és fia
Ifj. Xántus János (1917–1982, természettudományi író).
Szóljon hozzá!