Színházi Világnap

A színház igaz mestereit a színpadtól távol a legkönnyebb megtalálni. Őket nem érdekli az olyan színház, ami gépiesen másolja a konvenciókat és termeli újra a kliséket. Ők inkább az impulzusok forrását keresik, az élő áramlatokat, amelyek gyakran elkerülik a színháztermeket és azokat, akik valamiféle világok utánzásával bajlódnak.

Kis falvakban a fák tövében, a nagyvárosok rafinált színpadán, az iskola előcsarnokában, mezőn, templomban; nyomortelepen, köztéren, szabadidőközpontban és belvárosi alagsorban gyűlnek össze az emberek, hogy elmerüljenek abban a tiszavirág életű színházi világban, amelyet teljes létünkkel, lélegzetünkkel és hangunkkal teremtünk meg, hogy kifejezzük emberi mivoltunk bonyolultságát, sokféleségét, sebezhetőségét.

Hajdanán a hatalom intoleráns volt a komédiásokkal, és elkergette őket az országból. A színészek és a társulatok ma azzal kínlódnak, hogy helyet, színházat és közönséget találjanak; és mindennek a válság az oka.
A hatalmon levők tehát már nem akarják ellenőrizni és korlátozni azokat, akik iróniával és maró gúnnyal fejezik ki magukat, mivel a színészeknek se terük, se publikumuk nincs, akihez szólhatnának.
Ezzel szemben a reneszánsz korában, Itáliában a hatalomnak nehéz dolga volt, amikor féken akarta tartani a komédiásokat, mert azok nagy népszerűségnek örvendtek.

A Színházi Világnapot a Nemzetközi Színházi Intézet 1961-es bécsi közgyűlésének határozata alapján 1962 óta minden év március 27-én tartják annak emlékére, hogy 1957-ben ezen a napon volt a Párizsban működő Nemzetek Színházának évadnyitója. 1978-tól a világ valamennyi országában üzenettel köszöntik e napot. A Színházi Világnap üzenetét minden évben egy-egy neves színházi szakember fogalmazza meg, melyet a március 27-i színházi előadások előtt a hagyományoknak megfelelően felolvasnak a közönségnek. Idén Jessica A. Kaahwa ugandai drámaíró, színész, rendező és kutató fogalmazta meg gondolatait.