Teljes nevén: Diósadi Ady András Endre, Érmindszenten – ma Adyfalva – született 1877. novenber 22-én, és 1919. január 27-én távozott közülünk Budapesten. Versei a magyar költészet élvonalába emelték, a politikai újságírás terén is számottevő a munkássága.
ő az utolsó mindig mindig,
ki utadra ételt készít,
letörli a könnyeidet,
kimossa a zsebkendődet,
Sírva mosolyog az ősz,
mit mondhatna nekünk?
Jó időt hoztam, meleget,
a nap is süt most eleget,
Van valami a levegőben,
mely rothaszt, bomlaszt, fenyeget,
ellene semmit sem tehetsz,
Kirándulni nagyon szerettünk,
egy nap a Székelykőhöz mentünk,
mi, kik hajnalban felkelni nem restelltünk.
Elöljáróban kiemelném az írónak azt a művét, amelyet már az igazán nagyok közé sorolhatunk, s amely őszintesége, bensőséges hangvétele miatt oly nagy sikernek örvendett, hogy azt olvasta kicsi és nagy, az éppen eszmélő és a nagyműveltségű is.
Ezt a címet viselte az a pályázat, amelyet a Miniszterelnöki Hivatal írt ki abból a célból, hogy népszerűsítse az Európai Unió alapelveit és segítsen eligazodni az életünket érintő napi újdonságokban. Az oktatás célja, hogy a felnőtté váló egyén könnyedén el tudjon igazodni az őt körülvevő világban, munkával fenn tudja tartani saját magát, a családját, és aktív, hasznos tagja legyen a társadalomnak.
Bőröndök dübörögnek, gurulnak, nagyokat puffannak, táskák csúsznak-kúsznak, araszolnak hajnalosan a pécsi állomás peronján. Álmos, izgatott fiatalok keresik egymást, arcukon várakozás: ideér-e mindenki időben, megjelenik-e végre az „idők tanúja”. Lesz, ami lesz, elindulunk a vonatunk felé, hátha a többiek is megérkeznek, mire felszállunk. S hurrá! – ott az első meglepetés: a hiányzók már ott várnak, és miattunk aggódnak. Örömünkben már nem is firtatjuk, hogy ki várakozott rossz helyen.