Hajnal Éva
Glass Konferencia
Tisztelt Hallgatóim!
Glass Zénó vagyok, a barátaimnak Zéni. Hagyományainkhoz híven, immár ötödik alkalommal kerül megrendezésre szerény ötletem alapján – ezt a sajtó munkatársainak súgom – Glass Konferenciánk.
Mivé lett ez az ember…?
Mivé lett ez az ember…? Egy órája futottunk össze a sarki kávézó teraszán. A harmadik kávéját issza. Béléssel. Hevesen gesztikulál. Sorban szívja a cigiket. Lehet, hogy meg kéne mondanom végre, hogy indulok. Megyek, mert dolgom van. Megyek, mert halálosan fáraszt.
várlak
Sárának
már fél tíz van és senki se jön*
az ajtót kulcsra zártam
szűk homály lappang a házban
Igazi férfi kerestetik
Igazi férfiak már nem léteznek.
Férfiak, ti konditermek hősei! Izzadtan szuszogó izompólós robusztusok! Ti felpumpált álomlovagok, tetoválásokkal kidekorált büszke héroszok! Ti egyenruhás, egyenizmos, egyenfrizurás, ó, inkább egyenkopasz bajnokok!
Most csak úgy
elmennék melletted, nem kérdeznék semmit, csak érezni szeretném azt a teljes lényedből áradó férfi illatot, csak figyelnélek, mint egy kívülálló, aki egy filmet néz, de ő maga nem szereplője a filmnek, csak messziről figyelném, hogyan aprítod a fát az udvaron.
Nyolcsoros
Száznyolcvanhét betű ez a vers.
Ízlelgeted a sorokat.
Kifürkészhetetlen gléda a harmadik.
Vézna kis kabátban
álldogál a téren, hideg van, néha, csak úgy megszokásból fejet hajt, boldog karácsonyt kíván egy-egy járókelőnek, mintha őszintén tenné, nem emlékszik, mikor lehetett utoljára őszinte, ezt is kiszakította belőle a kényszer, meg a csordaszellem, egyébként is, máshol járnak a gondolatai.
szerelem
muzsikában búvó madár
puha álom apró tanyán
aratáson szalmaillat
harmat amit hajnal ringat
fák tetején esti szellő
Kérdezlek
Hallgatag tisztásaidon
egykor emberőzek lármáztak, Uram.
Gyönyör mulatott fülledt völgyek hasadékán,
pipacsok lángjain szél lihegett
és derékig ért a margaréta.
most is
ti gondoljatok a hárfaszemű fiatalokra*
én a mimóza tekintetű öregekre gondolok
akik mindig hatost dobnak elgémberedett utcakövekkel
Két négysoros*
amott a fán barázda lép
pőre ágon ránc az alma
madárhalál az őszi ég
talpamon holt tócsa karca
Őszi harmat előtt*
Költöző nyár helyén ősz battyog nincs remény,
begombolom ablakom.
Fák karja kéreget, szél dúdol szépeket,
Giza
Karcsú szurikáta testével könnyedén siklik át a tömegen. Mókás, aránytalanul rövid lábai viszonylag gyorsan viszik előre: elindul, megáll, elindul, majd újra megáll. Ilyenkor a messzeséget pásztázza, Őt keresi. Teste megfeszül. Ma is megpróbálok köszönni neki, de ma sem vesz észre.
rozsdás vers
száz levelétől rozsda a szőnyeg
tó vize tükre a tájnak
sóhaj a szélben tánc a levélen
csónakom röpte a nyárnak
fércelő
rozsdaszín utcán jár az ősz
még nyarat mímel ám fázik a lába
rücskös pecsétes utcakő
hűvös széllel nyargal utána
Partnereink
