Az utolsó előtti napon egy magánbusz állt meg a szálloda előtt, természetesen reggeli után, és akinek kedve volt, elmehetett a „H. STERN” által 40 éve vezetett világhíres drágaköveket gyártó és árusító központba, ami a Garcia d’Avila utcában volt. A H. Stern név nem sokat árul el, de a tulajdonos valószínűleg régebben kivándorolt magyar volt, és a központban sokan beszéltek magyarul. A negyedik vagy ötödik emeleten lévő bemutatóteremben rengeteg csiszolt gyémánt, zafír, rubin, smaragd és egyéb drágakövek közül lehetett választani, már akinek pénze volt, mert az árak nem a szegény magyar turisták zsebéhez voltak szabva. Természetesen azért el tudom képzelni, hogy voltak közöttünk is, akik valami komolyabb dolgot is tudtak vásárolni. Ebbe az üzleti kiszolgálásba beletartozott az is, hogy mindenkit megkínáltak valami üdítőitallal vagy kávéval, végül mindenki kapott egy kis olcsó ajándékot is. A magam részéről nem vagyok valami ékszergyűjtő, és a drágakövekhez nem is értek, így lemondtam mindenféle vásárlásról, de azért végignéztem az egész kiállítási termet. Végül megnézhettük az üzemrészt is, ahol a különböző drágaköveket csiszolták. Elbűvölő volt ez a művelet, ahogy a drágakövek megmunkálásra kerültek, és megkapták a végleges formájukat.
Mint mindenhol, itt is elérkezett az utolsó nap. A szokásos svédasztalos reggeli után mindenki összerakta a kis motyóját, hogy délutánra, mikor indulunk a nemzetközi repülőtérre, már készen legyen. Délben még megebédeltünk egy olcsó étteremben, majd a délutáni órákban átmentünk a repülőtérre. Talán azért is mentünk korábban, mert mindenki úgy gondolta, hogy brazil kávé nélkül nem lehet hazatérni és a városban hiába kerestünk szemes kávét, nem lehetett találni. Mindenki azt mondta, majd a repülőtéren. Végre találtunk is kávéüzletet, gondolva arra, hogy itt a kávé hazájában milyen sok jófajta kávéban válogathatunk. Sajnos nem így volt. Kétféle kávé között választhattunk. Legtöbben elköltöttük a még meglévő pénzünket, aztán vártuk az indulást.
Végre elérkezett az idő, és a holland KL-794-es járat is beállt. A vámvizsgálat után, néhány perccel 22 óra előtt gépünk a magasban szállt. A szokásos étkeztetés után megindult a terefere, majd pedig éjfél után igyekezett mindenki kényelembe helyezkedni, hogy pihenhessen valamit Amszterdamig, ahol át kellett szállni a budapesti gépre. Lassan a terem elnémult, a villanyokat leoltották, néhány helyről egyenletes szuszogás hallatszott.
Én nem tudtam aludni és átadtam a helyemet a lányomnak, hogy neki kényelmesebb legyen. Néhányan egy félreeső kis asztalhoz ültünk. A gépet hajtó motorok egyenletesen duruzsoltak.
Mint derült égből a villámcsapás, hirtelen esni kezdett a gép. Mindez egy pillanat műve volt: a lámpák kigyulladtak, az alvók mind felriadtak, a beszélgetők torkán akadt a szó, aztán a gép, mintha mindez meg sem történt volna, egyenletesen folytatta útját. Mondhatom, hogy már sokszor utaztam repülővel, de ilyen helyzetben még nem voltam. Férfiasan be kell vallanom, hogy a zabszemelmélet egy pillanatra nálam is működött. Még máig sem tudom, mit lehet ilyenkor csinálni? Talán kiabáljon segítségért, toporzékoljon vagy imádkozzon az ember? Melyik használ ilyenkor? Azt hiszem egyik sem. A további úton semmiféle különös esemény nem történt, hacsak azt nem vesszük különös eseménynek, hogy utána már senki nem tudott aludni, pedig Amszterdam még elég messze volt. Budapest és Kaposvár pedig még messzebb.
Aztán csak azt vettük észre, hogy a hatalmas holland repülő zökkenve megáll az amszterdami repülőtéren, november 1-jén 12.15-kor. Rengeteg időnk volt, mert a budapesti repülő csak 19.10-kor indult tovább. Így a délután folyamán – bár november lévén az időjárás nem volt valami jó – bementünk a városba a repülőtérről induló helyiérdekű vasúttal. Rövid séta után sajnos egy kávézóba kellett betérnünk, mert megeredt az eső.
Hosszú várakozás után elindult velünk a budapesti gép is és 22 óra után megérkeztünk a Ferihegyi repülőtérre. Nekünk meg Kaposvárra kellett utaznunk, ezért egyenesen a Keleti pályaudvarra mentünk, ahol még pár órát kellett várnunk, míg végre egy óra felé elindult a postavonat, mellyel reggel 5 óra felé meg is érkeztünk Kaposvárra. Rövid alvás után kiadós ebéd következett, majd kiértékeltük utazásunkat.
Mindkettőnknek ez volt az első újvilági utazása. Elvarázsolt bennünket a világ talán legszebb fekvésű városa, kikötője, tengerpartja, a mindig vidám, a világ minden tájáról összekovácsolódott, szabad népe, itt a Január folyó torkolatában Rio de Janeiróban.
Szomorúan vettem tudomásul, hogy Ildikó lányom másnap már indult is vissza Londonba, hogy megkezdje napi munkáját.
*
Szentiványi Árpád EFIAP, PSA** fotóművész felvételei
Hozzászólások