Amiként a kora reggeli felkelésekkel nem járt együtt a nap melengető ébresztő cirógatása, úgy érlelődött Sámuelben az az eleve elhatározottság, hogy eljött az ideje a külterületi szolgálatból való visszaút keresésének – és ezt meg is kezdte, nem mindennapi módon. Legalábbis egy katonás szervezettségű intézménynél.
Élénken élt az emlékezetében a káder-begyűjtő személyzetis cinikus megjegyzése a gyarmati szolgálat szépségeiről, hasznosságáról, no meg arról, hogy a szocializmust építő papája csíkos egyenruhája is arra ébressze, hogy nemigen lehet válogatós. De azért megígérte, hogy amint lehet, szó eshet a nagyvárosba való visszatérésről is – mármint akkor, ha a körülmények megengedik.
Sámuel úgy gondolta – ó, balga -, hogy emlékezteti a fentebb említett elvtársat erről az utóbbi ígérvénynek ható kijelentésről, mégpedig levél útján, csak úgy civil módra, postai úton.
Tollat ragadott és írt az ígéretről, a tél közelségéről, az éppen még parazsas állapotú tüdejéről, a visszaesés fenyegető réméről, a lelkiismeretről, az emberségről, mindenről, amiről azt hitte, hogy egy humánus embert nemcsak fülig érint, de tesz is valamit.
Tett is. Ebben nem volt köszönet. Harsogó telefon értesítette a mecsekalji főváros vezérét a mindenható személyzeti osztály, kifejezve felháborodását, hogy per Te, levelezget egy pontszerű valaki odalentről, a szolgálati út megkerülésével, és áthelyezéséről panaszkodik kesergő levelekben, sőt odamerészkedik, hogy betegségével zsarol stb.
A mecsekalji vezér ésszel áldott alvezére rövid úton jelezte együttérzését Sámuellel, megemlítve, hogy a Főnök meglátogatja, szokásához és öblös baritonjához méltó üvöltő koncertben részesíti, de ettől eltekintve, ha okosan gyakorol bűnbánatot, a már említett szolgálati ösvény megkerülése okán, kegyeskedni fog megbocsátani, sőt, adódik lehetőség az orvoslásra is… Azt is megsúgta, hogy ha még van egy kis köhögési tartaléka régmúlt tüdőbajából, tartson kehe-gyakorlatot, lehetőleg négy-öt napig ne borotválkozzon… röviden, tegyen úgy, mint egy két lábon imbolygó Koch-bacilus tömeg, mert a vérig sértett Legfőbbek is meg szándékoznak győződni a tökéletesen szabálytalan úton és módon tudomásukra jutott állapotokról.
Samukánk úgymond vette a lapot, és legalább három napig nem borotválkozva olyan szaporán köhécselt íróasztala fölött, hogy amikor ama két kiküldött Fő Elvtárs egyik késő délután rányitotta az ajtót, rémületében egymást szinte felöklelve, a küszöbről hátrálva megállapította: maga tényleg nagyon beteg… elismerő szavakkal percek alatt távozott.
És valóban, másnap a mecsekalji vezér és alvezére jött, bömbölt, ordított, s Samu a jól megtanult okítást követve lehorgadt fővel hallgatott.
– Jó ember, ki hatalmazta föl, hogy a Személyzeti Osztállyal a hátam mögött levelezzen, a szolgálati utat kikerülve?
– Senki, de az az elvtárs megígérte…
– Büdös itt a munka, lépcső nélkül az emeletre? Ha rajtam múlna…
Nem fejezhette be, mert a háta mögött álló jószívű alfőnök kacsintására Sámuel rázendített köhögő-áriájára, mire az üvöltő dervis elnémult. Csend borult, nem a tájra, a szobára is.
– Na nem bánom, van egy üresedés, két hét múlva jöhet.
Amikor elviharzott, még megjegyezte, szokatlanul halkan: … azért kaparja le a szakállát, és ne köhögjön annyit… értsük mi eztet… Eme megértés jegyében hátbavágta, és végig hahotázta a kihalt folyosót.
Csak helyi főnöke arcát redőzte a bánat. Meg is jegyezte.
– Nagy franc vagy Öcsém!… Húzhatom az igát egyedül.
Ez valahogy nem hatotta meg Sámuelt, aki simára borotváltan, köhögésmentesen szedelődzködött.
Amikor eljött a búcsú napja, és utoljára zötyögött vele a vonat, azt mondta magában:
– Beleestem a mélyvízbe, de megtanultam úszni… mellen is, háton is, folyás iránt és háttal is.
Szóljon hozzá!