– Beszélgetés Pálmai Dezsővel, a Danubius Nyelviskola ügyvezető igazgatójával –
Igazgató Úr! Ön hisz abban, hogy egy nyelvet gyorsan el lehet sajátítani?
Régen azt mondták: az lenne a legegyszerűbb, ha egy tölcsért vennénk és az ember fejébe betöltenénk, akár az idegen nyelvet is, mint tudást. De ez sosem működött. Hogy mennyire lehetne gyorsítani a tanulási folyamatot, az nem a technika kérdése, hanem motiváció kérdése. Ezzel a technikát nem leírni akarom, hiszen mi magunk is alkalmazunk videót, CD-programokat, ezek kellenek a nyelvoktatáshoz, de inkább azt hangsúlyozom, hogy ezek sem érik el azt a bizonyos tölcsér effektust, mert a motiváció a fontos. Az, hogy nekem két hét múlva ki kell mennem külföldre, és ott a munkám múlik rajta, az már igen erős motiváció a tanulásra. Volt egy csoportunk, amely tagjainak a munkája függött attól, hogy 4-5 hónap alatt nulláról indulva letegyék az alapfokú nyelvvizsgát. Őnáluk figyeltem meg, hogy ez a motiváció, hogy a munkahelyemet elveszthetem, fölpörgette az illetőt, és hiába volt 40-50 éves, akkor is sokkal jobban fölszedte az anyagot, mint az, aki csak úgy eljött nyelvet tanulni. Tehát hangsúlyozom: a nyelvtanulás idejének a lerövidítése teljesen motivációfüggő, minél motiváltabb vagyok, annál hamarabb meg tudok tanulni egy nyelvet.
Az ötven felettieket más módszerrel kell tanítani, mint a fiatalabbakat?
Az én fejemben a senior és a másik véglet, a kismama nyelvoktatás egy kalapban van. Valamilyen szempontból mind a kettő egy kicsit szabad, ráér. Persze attól függ, hogy dolgozik, vagy nem dolgozik. Az 50 év fölötti, ha állásban van, és kellene a nyelvismeret, akkor maga az intézmény, ahová tartozik támogatja az illetőt vagy saját keretből, vagy a munkaügyi központon keresztül, hogy megtarthassa a munkahelyén a dolgozót. A pénzügyi háttér ilyenkor három forrásból áll össze: a cég, a munkaügyi központ és maga a hallgató állja az összeget. Aztán van olyan, hogy valaki már régóta munkanélküli, de van 2-3 diplomája, és azért kezd el nyelvet tanulni, mert reméli, hogy akkor megfelelő állást talál. Tehát neki nincs még kilátásban állás. Olyan is előfordul, hogy az adott személy talált egy állást, de csak akkor veszik fel, ha tudja a kért nyelvet. Ha a munkaügyi központnak ilyen igazolást tud vinni az illető, hogy engem X cég fölvenne, ilyen és ilyen státusba, ha lenne nyelvismeretem, akkor a munkaügyi központ támogatja a tanulást. A legkegyetlenebb, ha valaki 50 éves korában már elveszti a munkahelyét, munkanélkülivé válik, utána kell vagy nem kell sehová. Ilyeneket sokat látunk, előfordul, hogy ki is maradnak, mert már se motiváció, se semmi, egy elkeseredett állapotban talán egy szalmaszál. Amit én a senior képzésben járható útnak látok az az, hogy azok a nyugdíjasok, akik ismernek egy nyelvet, és akiket már nem tanítani kell a nyelvre, hanem gyakoroltatni kell, azok klubszerűen összejöhessenek. Ekkor nem baj, ha valaki régen nagyon jól, akár tökéletesen beszélte az idegen nyelvet, azt kell feleleveníteni.
Én a nyugdíj előtt állók problémáiról szeretnék hallani!
Köszönöm, hogy rávilágított erre az 50-60 év közötti korcsoportra. Én 55 vagyok, ahogy mondta, maga 58, tehát ilyen értelemben érdekeltek vagyunk a témában. Magam is azt mondom, hogy érdekelt lennék, amennyiben most nekem egy nyelv segítene, hogy egy másik igazgatói állást keressek. Akikről most beszélünk, azok 1942 és 1952 között születtek. Ez egy nagyon életképes korosztály: átvészelt egy világháborút, vagy abban az időszakban született, amikor a túlélés, mint motiváció benne volt anyánkban, apánkban, meg mindenkiben, minden családban. Mi ezt a motivációt fölvettük. Ez a korosztály eléggé hurcolja lelkében tudatlanul is azt, amit a köldökzsinórral együtt átvett. Ebben a korosztályban sok mindenki bennevan, ez egy generáció, a miénk. Ez a korosztály szokott viccelődni ezzel a bizonyos mondattal: „fél szavakból is értjük egymást”. Mint nyelviskolai igazgató azt mondom, hogy ezt a korosztályt megcélzom, mert egy piaci szegmens, akkor meg kell találnom, hogy igazából mi ennek a korosztálynak a motiváció, tehát mi a helyzete, hova jutottak, milyen kátyúban vannak nagyon sokan, kihúzhatók-e ebből a kátyúból? Szóval jó, hogy rávilágított erre! Állami szinten azt mondják, hogy ez a korosztály nehéz helyzetben van. Én nem félek az ő képességeiktől, nem gondolom, hogy nekik feltétlen új módszer kell. Lehet, hogy hosszabb ideig kell hogy tanulják ugyanazt az anyagot, mint egy fiatal esetében. Inkább azt mondom, hogy ez a korosztály nem tudom mennyire vállalkozó, mennyire pénzes korosztály. Tartok attól, hogy okos, de szegény korosztály ez. Ki az, aki odafigyelne rájuk és azt mondaná, hogy támogatom az ő tanításukat? Én, mint nyelviskola, ugye mondhatom, hogy van egy szabott áram, így tudom az iskolát működtetni, de én jó akarok lenni és megcélzom ezt a korosztályt, és feleannyiért adom neki az oktatást. A tanévnyitón fölvetettem, ha elindítanék egy ilyen csoportot, amelynek kisebb a fizetőképessége, a tanári kar tagjai vállalnák-e alacsonyabb összegért, vagy ingyen a tanítást, egy csomóan azt mondták, hogy igen. Pontosan azért, mert kihívás. De van óriási reklámértéke is!
Van egy alapítványuk, meg az alapítványnak van egy füzete, ez hogyan kapcsolódik a nyelviskolához?
Ezt az alapítványt akkor hoztuk létre, amikor már egy munkanélküli csoportot tanítottunk és nemcsak nyelveket oktattunk nekik, hanem összefoglalva azt mondom: egy olyan tréninget tartottunk, ami az ő elhelyezkedésüket, önmenedzselésüket elősegítette. Konkrétan megtanítottuk őket az önmenedzselésre. Ez a kurzus nagyon jól sikerült, és akkor úgy gondoltuk, hogy akik ebben részt vettek, azokkal egy alapítványt csinálunk, és így lett ez a „Mit kezdjek magammal?” Alapítvány. Egyszer-kétszer pályáztunk, néhány ilyen tréninget csináltunk. Az utóbbi időben még annyi történt, hogy kitaláltam az Értékes Ezredforduló újságot, a nyelviskola ezt az újságot az alapítvánnyal támogatja. Az újságba nem engedek reklámokat. Van egy alaptételünk: szeretnénk minden ideológiát tiszteletben tartani anélkül, hogy elköteleznénk magunkat bármelyik mellett.
Szóljon hozzá!