Az utazás minden ember közös álma. Eljutni valahonnan valahová, látott és megélt tájak, események, emberek által gazdagodni. Még az örök nap is másmilyen ott, ahonnan elindultunk, mint ott, ahova megérkezünk. Akárha, az időt tennénk gazdagabbá, teljesebbé azzal, ha nekiindulunk ismeretlen tájakat felfedezni.
Juhani Nagy János könyve nem csupán a térben, hanem az időben is utazásra szólít. Úgy, ahogy emlékezünk. Jelentéktelennek tűnő, azonban mégis értékes, örökkévaló pillanatokban ringat el, máskor olyan időszakokba kalauzol, amik legalább olyan egzotikusak, mint egy távoli táj. Ott vagyunk vele a rendszerváltás valamelyik évében az ukrán (vagy még szovjet?) határ innenső oldalán, s szinte látjuk, hogyan pattog le (mint a lakk) a szocialista rendszer oktrojált ideálja az emberekről. Pár oldallal arrébb már a majdnem háborítatlan természetben vagyunk a szerzővel, aki nemcsak az általa megtapasztalt élményeket osztja meg az olvasóval, hanem azokat a módszereket is, amiknek a segítségével elkerülhetjük, hogy „turisták” legyünk a Föld bármely pontján. Turisták, akik akárhol vannak, mindig ugyanazt kapják kényelemben, ételben és körülményekben, akiknek tulajdonképpen mindegy, hogy melyik kontinens vagy melyik ország egyenszállójában töltik légkondicionált napjaikat. Az utazó más. Őt az a hely érdekli, ahol van, kíváncsi az emberekre, a tájra, a helyi különlegességekre. Nem a testét akarja kényeztetni a modern civilizáció kényelmével, hanem lelkének szomjúságát oltani.
Aki vele indul – akár karosszéke kényelmében – soha nem látott, vagy éppen nagyon is ismerős tájakra, meglepődhet, mert nem arra megy, nem azt látja, nem azt nézi meg, amire számít a már ismert útikönyvekből és útifilmekből. De biztosan nem csalódik. Megkapja a szellem kalandját. Néha novella, néha rövid tudósítás formájában, de mindig hitelesen, hogy utóbb maga se tudja, nem egy ismerősétől hallotta-e néha az anekdotaszerű, máskor csattanótlanságával mellbevágó történetet.
A szerző ott van minden utazásban, s anélkül, hogy egy szót is írna magáról, közli határozott, humánus véleményét. Nem vásárlásra, fogyasztásra, habzsolásra csábít, nem a divatot, az éppen „trendit” követi, vagy ajánlja figyelmünkbe. Azt keresi, azt tárja fel, ami a tájban, a vidékben, de főleg az ott élő vagy megforduló emberekben sajátos, különleges. Összefüggéseket fedez fel, emlékeztet, tanít, nevel. És természetesen kedvet csinál ahhoz, hogy mi is útra keljünk, de nem a habzsoló test, hanem az érzékeny, gondolkodó ember útjára.
*
Lótuszt a fazekunkba
A televízió sokak szerint nagy ellensége az irodalomnak, könyvkiadásnak. A Gutenberg-galaxis halálát is akkor jósolták először, amikor a szociológusok összefüggést fedeztek fel a tévé elterjedése és a könyvforgalom csökkenése között.
A szó azonban – mint a rómaiaktól is tudjuk – elszáll. Amikor pontos ismereteket akarunk rögzíteni, a leírt betűkhöz és számokhoz kell fordulnunk. A híreket elég – sokszor meggyőzőbb is – meghallgatni rádión vagy megnézni a Híradóban, de érdekes látvány lenne még egy polc is (amit pedig könnyű méretre vágni és összeszerkeszteni), amit egy műsor után, annak szóbeli utasításait követve alkottak meg.
Ilyesmi a helyzet a szakácskönyvekkel is. Szükség van rájuk, mert nem mindegy, hogy egy ételbe mennyi só, fűszer kerül, kifelejtünk-e egy összetevőt, vagy úgy emlékszünk, hogy fahéj vagy vanília is kéne a pörköltbe. Ezért olyan népszerűek hedonista korunkban ezek az írások. Minél több íz, minél több ötlet, s egy ilyen könyvtől – ha jól van megírva és szépen illusztrálva – még a jóllakott ember szájában is összefut a nyál.
Juhani Nagy János könyve „utazó” szakácskönyv, ami egészen más, mint egy receptgyűjtemény. Minden benne van – pontosabban mindenből a jó arányban van valami – ami a táplálkozással kapcsolatos, és itt nem csak az ételek elkészítésének módjáról, az összetevők arányáról van szó.
Évtizedek utazásainak, olvasmányainak, tapasztalatainak gyűjteménye ez a könyv. A szerző amerre járt évek alatt, bejárta a világot, találkozott érdekes emberekkel, többek között étkekről is beszélgetett velük. Bölcsészként a nyelvtörténetből sok minden eszébe jutott az ételek neveiről, a főzési szokások történetéről.
Váratlan egy „normális” szakácskönyvtől, de itt helyén való, hogy az egészséges életmódról is olvashatunk benne. A fogyókúrázóknak is az egészséges ételről-életről ír a régi már elfeledett növények, mára már szinte ismeretlen étkek felelevenítésével. Népünk történetét is érinti, ez sem meglepő. Őseink ételeiről mesél érdekes eddig ismeretlen dolgokat, és segítségével mi is főzhetünk, fogyaszthatunk olyan fogásokat, amilyenek távoli elődeink asztalát díszítették.
Étkek, fűszerek találhatóak ebben a könyvben, a szó minden értelmében. Főzési és fogyasztási szokások története, magyarázata az élet ínyencétől, aki a szellemünket és a lelkünket is éppen olyan jól akarja tartani, mint ínyünket. Igen. Különleges ízek, különleges (mondhatni delikát) gondolatokkal, eszmefuttatásokkal és apró történetekkel, amik talán máshoz, többhöz is kedvet hoznak, mint a testünk táplálása. Egy mennyei ételkülönlegesség receptjét mindig valami más finomság előzi meg, afféle intellektuális előételként, ami után jobban esik a falat. Egy kis bors, erős paprika, illetve helyette csípős gondolatok egy szakácskönyvben, ami valóban jóval több, mint aminek első pillanatban mutatja magát. Azért született, hogy a finom falatok mellett az olvasásra is rákapjon, aki még képes erre, olvasson mindenütt, ahol enni sem szégyell.
Nem is szakácskönyv ez, hanem – a szerző kifejezésével élve – konyhafirka, ami egyszerre utal a fejezetek születési helyére, témájára és a fezetek tárgyát a kísértő kacskaringók dacára is összekötő közegre. „Kinek szól? Kétféle embernek: aki utál főzni és enni, valamint, aki mindkettőt imádja. Másnak nem. Illetve, még azoknak talán, akik szeretnek olvasni is.”
Szóljon hozzá!