(SÜPPEDEK ÁTTETSZŐ CSENDBE) A komphajóra a felszállás fegyelmezett rendben ment végbe: először a szokott módon a gépjárműveket irányították a hajó rakterébe, hogy minden kis helyet kihasználva egyenletes eloszlású legyen a terhelés, azután mehettek a gyalogos utasok, föl a fedélzeti részre, vagy a hajó tatjában elhelyezett ülésekhez. Ez utóbbit választotta, mert így közelebb volt a vízhez, és közelebb a kikötőhöz is. A motor fölkavarta a vizet a hajó mögött: széles víziút képződött hullámokból, tarajos-csipkés fodrokból, a habok szerteáramló gyöngyszemeiből, és összekötötte sokáig a hajót a szigettel, mintha valóságos út feszülne közöttük, hogy ha meggondolná valaki magát, vissza tudjon még szaladni rajta az utolsó pillanatban.
Nem fájdította a szívét, úgy helyezkedett el, hogy háttal legyen a szigetnek. Elnézegette a falánk sirályok veszekedését, kísérték a kompot kavargó csapatban, számítottak az elébük vetett hulladékokra, és nem csalódtak sosem, mindig akadt az utasok között, aki megkönyörült az éhenkórász madarakon, vagy csak szórakozni kívánt az élelmesebb és erőszakosabb madarak mutatványain, a többiek csalódott megtorpanásain, mohó tolongásán a légicsaták meg-megújuló ütközeteiben.
A motor egyenletes zúgása rezgésbe hozta a hajókorlátokon keresztbe futó láncokat, és a tompa, monoton munkazajhoz megcsörrenő-csilingelő fémhangokat társított. A kabócák makacsul hullámzó lármája ad ilyen zirregő fémes hangokat. A megtévesztésig az összecsiszolódó fémek csikorduló, csikordulva meg-megpendülő hangzását utánozza a tücsök-kórus. Első útjukon figyeltek föl rá, apja csak fülelt egy darabig gyanakodva (utólag mekkorát derültek ezen!), műszaki hibától tartott, az ablakot is letekerte, úgy még erősebben hallották, mintha körkörös irányú mozgás idézné azt elő, mintha fém csiszolódna fémen („érces, mint a motoroké” – mondta Szabó Lőrinc is, apja már otthon olvasta fel a megtalált verset Dalmácia tücskeiről), akkor azonban ez eszükbe sem jutott, a kerék forgásával hozták összefüggésbe, talán beszorult valami a kerékfelfüggesztés és a védőlemez közé, csak nehogy a féltengellyel legyen valami… Lehúzódtak a padkára, kiszállni azonban nem kellett: álló helyzetben is folytatódott a lárma, tehát nem a kocsival van összefüggésben. A forró levegő tele volt ezzel a fémes cirregéssel, elképzelni sem tudták, honnan zúdul rájuk. Aztán megszokták, háttérzajjá lett, nem figyeltek rá.
Mostani útján már fölkészülten érte a megszállott zenészek hangversenye, hozzátartozott a mindennapokhoz, nem zavarta. A kabócák szirénázása útjának természetes kísérő zenéjévé vált, elraktározta emlékezetébe, zsongító muzsikává szelídült, felidézhető emlékké. Most is mintha ezt a buzgó kórust hallaná, különös, kemény és konok hangjukat, lüktető berregésüket, amely „szárnyára kapja”, „felhőkbe emeli” a dalmát szigeteket, ráfonódik a hajólapátok álmosítóan tompa huppogására is, a rezdülések nyomán felcirrenő fémhangokra tapadva. A hajókürt bántó disszonanciája hirtelen feltépte ezt az összecsengést, a szirénahang levált a cirregésről és a korábbi zsongást feszült vibráció váltotta fel; nem a kabócák szirénázása volt ez már, megváltozott egészen, élesebbé lett, mintha valóságos szirénahang volna, mintha mentőautó volna, szirénázó mentőautó. Ez, persze, tudta, nem lehetséges, legfeljebb mentőhajó, gyorsjáratú motoros mentőcsónak, az szirénázhat. Ezt egészen elképzelhetőnek tartotta, hiszen a súlyos betegeket aligha komphajóval viszik orvoshoz, kell, hogy legyen mentőhajó, annak lehet ilyen hangjelzése. Nem szűnik a szirénahang, nem távolodik tőlük, meglehet, idejött éppen, itt történhetett valami, amiért mentőt kellett hívni, egyre több itt a fehér köpeny, úgy lehet, ahogy gondolta, baj van, ez a nagy sürgés-forgás nem sok jót jelenthet, érezte, és most először döbbent bele a sejtelem, hogy neki valami szerepe lehet ebben az egész fölfordulásban, mintha ővele volna kapcsolatban a szirénahang is, ez a sok fehérköpenyes ember, orvosok, ápolónők; megkérdezné, de a hangok nem állnak össze szavakká, hiába formálgatja erőlködve: tudja, mit akar kérdezni, kérdez is, de csak megrettenve néz vissza mindenki; behunyja a szemét és kinyitja megint óvakodva, résnyire csak, fénycsík reszket az erőtlen szemhéjak között, kilátni mögüle nem tud; mintha elmosódó körvonalú árnyak között bizonytalan fények mozdulnának, ebben nem biztos, de nem is tartja fontosnak a megbizonyosodást, elámul inkább, hogy bármi lehet az, csak képzelet kell hozzá, tőle függ egyedül, miként értelmezi; vagy mégsem egészen, hiszen egyre kivehetőbb az erős sugarakból kitetsző fehér nőalak finom sziluettje, és látja: térd alá érő redőzött tüll rejti formáit, s a sugárnyalábok közt átsejlenek a vékony bokák, megperdítik gyors piruettben a fényeken átderengő, ívelt testet; de lehet, hogy csak a derengés valóságos, talán egy erős fényű lámpatest árnyékoló ernyője, amit tüllszoknyának vélt, és a fekete hajfonatokon sziporkázó szőke sugarak káprázata is anyagtalan fényárnyék-játék csupán, és a lámpaernyő anyaga sem tüll, géz inkább, sebkötözéshez használatos eszköz és vérzéscsillapításhoz – pipacs parázslik, lobog reszketve, sziromkeresztre feszített virág –, és akkor az a piros lobbanás sem lehet rátűzött dísz a tüllruhán, hanem átütő szivárgás a géz áttört szövetén; megfoghatatlan ez a halk derengés, annyira megfoghatatlan, hogy talán nem is a külső világnak része: az összeszorított szemhéjak nyomására létrejött képzete inkább a fénynek, belülről látni csak, öncsaló tükröződés a szivárványhártya belső felületén, valamikori fények tudatalatti emlékképe; rákérdezne erre is, de nem érti senki a beszédét, és ő maga sem hallja vissza a szavait, amiket mondani gondolt.
Ismerős arcokat nem látott maga körül, hogy is lehetnének itt körülötte, mindenki nagyon messze van, mintha tériszonya volna, beleszédült a felismerésbe. Reszketett a rászakadt magánytól. Talán mégiscsak idetalál valaki, talán időben még, hogy kibeszélhesse magából ezt a rettenetet, mielőtt az idő alóla végképp kisodródik, és itt marad tehetetlenül, mint egy hátára esett nagy bogár, kapargatva a levegőt értelmetlenül maga fölött. Csak később megtalálják valahogyan, hogy belenézhessenek az arcába legalább, és leolvashassák róla a szemhéja mögé zárt megszámlálhatatlanul sok csillag ragyogását – alkonyodom; lila szárnyakat bont a félelem; a csillagok homlokomra kiülnek; süppedek áttetsző csendbe…
(Vége)
Hozzászólások