Művésztanya

A kiköltöző cigánycsalád helyét pécsiek foglalják el, nem sokáig áll üresen a ház.

– Művész – mondja János –, a férfi festőművész. Nem nyaralónak vette meg, alkotóháznak inkább, afféle szabadtéri műteremnek.

Nem is rossz ötlet, gondolom, és elképzelem a festőállványt a füstös-kormos épület előtt, eléggé bizarr kép, de hát aligha marad úgy, ha igényes ember, művész, a rendbetétellel kezdi majd, talán nagyobb átalakításra is vállalkozik, a környezet mindenesetre már most minden képzeletet felülmúló. Festő vásznára kívánkoznak a szemközti dombhátak, az erdő borította hajlatok közt megvillanó élénksárga repcetáblák és a kékes gabonaföldek foltjai. Innen még szebb a kilátás, mint tőlünk, magasabban vannak néhány telekszélességgel a tető irányában, és nem magasodik még a kilátást elfedő gyümölcsfák lombfala sem a lefele húzódó kert és a fehérfalú házikó között. Ha festő volnék, magam is emellett döntenék, gondolom, műteremnek kétségkívül alkalmasabb, és örülök közben, hogy nem vagyok festő, mert nem szívesen cserélném fel mással a magunkét.

A művésszel nincs szerencsém, már az ismerkedést illetően, elkerüljük egymást valahogy, fantomizálódna egészen, ha a ház környéke magán nem viselné a keze nyomát: a mindent elborító gaztenger helyén gyepes udvar kerekedik, virágágyások keletkeznek, virágok bontják szirmaikat, kell hát, hogy legyen valaki, aki gondjába vette a birtokot, ez látszik, és csak a véletlenen múlhat, hogy a művész kilétét titokzatos homály burkolja.

– Nem nagyon látom, hogy itt bárki is festegetne – mondom Jánosnak sokkal később már –, hacsak otthon nem emlékezetből.

János tájékozott.

– Amíg a belső munkákkal nem végez, addig nem rendezkedik be, ne kelljen pakolásznia – tudod mennyiféle kacattal veszi körül magát egy ilyen művészember –, ha malteroznak és meszelnek, majd ha kész lesz minden.

Évszakok váltogatják egymást, nem történik semmi, csak a kert szépül tovább a ház körül; lejjebb nem látni innen az útról, meglehet, gyümölcsfák is megkapaszkodtak már a lejtőn, lassan látszani kellene a koronájuk csücskének legalább.

– Itt a festőművész – mondja Irén olyan váratlanul, hogy beletaposok a fékbe. Még mintha látnám, hogy belép valaki a nyitott ajtón, lehet, hogy csak a fények és árnyékok játékának vélném, ha Irén nem bizonygatná, hogy a festőt látta, ő lehetett, fürdőruhában, félmeztelenül, ki más lehetne itt férfiember egymagában, csak a gazda.

Máskor tárgyak jelennek meg az udvaron, egy öreg Singer varrógép az orgonabokor lehajló ága alatti hűvösben, taposós; székek, hokedlik veszik körül, bámészom, mind más fészekaljból való, csak ez a különös látvány vonja együvé valamennyit: a varrógépen keresztbefektetett esernyő és egy ölnyi vadvirágcsokor találkozása (nocsak: csendélet volna készülőben?); odébb két hatlábú sezlon álldogál a gyepen, fejjel egymásnak, véletlenszerű szögben, laza tartással, mintha legelésznének, féloldalasan azért szemmel tartják egymást, nem lepne meg, ha összeöklelőznének, a varrógép pedálja meg elindulna magától, fölcsapódna a fedele, és a kivillanó klaviatúra billentyűi közül hangok szivárognának, valami diszkrét zene, műértőknek, és karmester jönne vezénylő pálcával; és lám, jön is – nem lepődik meg, valóban – lehajol váratlanul, mintha meghajolna, pálcáját megmeríti egy vödörben, keverget, mész csöpög a bot végéről: meszet olt, átönti másik vödörbe, hígítja, fölkapja a vödröt, és eltűnik valahol a benti sötétben.

– Itt van a festő – újságolom Jánosnak –, végre festeni látom. Igen, a falakat festi, de fest legalább.

János megvédi.

– Most majd hozzákezd – mondja –, ha rendbetette az épületet. Addig az ihlet messze kerüli.

Valakitől aztán hallom, hogy tényleg festőművész, nem szobafestő, látta a vásárban, a bolhapiacon – ez, persze, lehet merő kitalálás is –, ott állt a kitámasztott képek között, és árulta, eddig ő is kételkedett, nem látta festeni sosem, a képek valóban az ő festményei voltak, és vettek is tőle. Csak azt találja furcsának, hogy csillogó vizű patak van mindegyiken, az egyik képen szarvas iszik belőle, ami rendjén való, van itt a hegyen szarvas elég, csinálnak is nagy károkat minden évben, talán a festő kertjébe is bejárnak, de hol láthatott errefelé patakot?

– Azt máshol láthatta – mondom. – Itt meg a szarvast. Ilyen a művészet. Élményekből építkezik, sosem másolja a valóságot.

Ebben maradunk.

Aztán sokáig újra semmi; néha nagy társaság verődik össze nálunk, tűz ropog, illatos gőzök kavarognak, izgatott kutyák szimatolnak a levegőbe; a pogácsalopó komondor zsákmányt sejt, ajzottan fülel, rá kell dudálnom hazafelé, hogy félrehúzódjon. Bátortalan nótázás hal el fontosabb tennivalók közt, amikor odaérünk éppen, majd elérkezik az ideje, mi azt már nem halljuk.

Másnap délelőtt – mintha kora reggel volna – a művészék udvarán hálózsákok hevernek megtöltve vendégekkel, mozdulatlan mind, mintha bebábozódtak volna, pedig a Nap hasukra sütni készül már.

A varrógép kevésnek bizonyulhatott, asztalszerű tálalópolcokon mosatlan edények halmozódnak, üres poharak, palackok hevernek festői összevisszaságban. A tűzrakóhelyről keskeny füstszalag emelkedik beláthatatlan magasba, szétoszlik a vége, mintha kutatná, hová tűntek a sötéttel az egymásnak csendülő hangok, itt lehetnek még valahol a ház fölött, elszéledve, vagy fölemelkedtek egészen, és tőlük kezdett el fényesedni a ház fölé feszülő égbolt kupolája.

A virágok a szokott időben ébredtek, körbenéznek most csodálkozva, aztán napirendre térnek a dolgok felett, és mindegyik a maga szépségével van eltelve.

Olyan szépek így együtt, mintha festve volnának, mintha pincéstől, hálózsákostól, varrógépestől egy nagy festő vásznáról köszöntenék a reggelt.