Fiúk

Négy fiú ült a szilvafa árnyékában.
A legnagyobb közülük egy ormótlan fadarabot farigcsált. Érezte, ügyetlenül fogja a kést, amely ráadásul életlen volt, nehezen bírt a kemény fával, alig hullongott körülötte valamennyi nyesedék.
– Mi lesz ebből?
A kisebbek nem vettek észre semmit a topaságából, láthatóan bíztak benne, hogy mégiscsak lesz belőle valami, ez magabiztossá tette.
– Hajó.
Bánta már, hogy csak úgy rávágta, nem tudta, hogy jutott az eszébe éppen az, hogy hajó. Ha nem kérdezik, megvárta volna, amíg valami kialakul, ami benne van a fában, de nem látszott lehetetlennek, hogy ez még hajó is lehet.
– Tényleg hajó – mondták a kisebbek, csak az öccsének volt más véleménye.
– Nem látszik hajónak – mondta.
– Mert még nem hajó. Csak lesz. Ha elkészül – mondta a bátyja fölénnyel, és faragta tovább a fadarabot.
A három kisebb fiú nézte, meglódult a fantáziájuk.
– Úszni is tud majd?
– Persze. Azért hajó.
– Emberek is utazhatnának rajta?
– Ha akkorára csinálnám.
– Minket is elbírna?
– El. Ha van elég fa, miért ne.
Ezen elábrándoztak egy darabig. Nézték az ormótlan fadarabot, nézték a legnagyobb fiú ügyetlen tusakodását a hajókészítésre eléggé alkalmatlannak látszó szerszámmal, és képzeletük nagy szálfákat halmozott fel a szilvafa alá, csillogó szerszámokat, egész műhelyre elegendőt. Semmi sem látszott lehetetlennek.
– Otthon repülőt is csináltam már – mondta a legnagyobb.
– Repülőt?
A kicsik elámultak. Csak az öccse nézett rá csodálkozva. Hogyhogy ő erről nem tud?
– És tud repülni?
– Különben semmi értelme nem volna.
Ezt beláthatták, meg voltak győzve.
– És mi hajtja?
– Propeller.
– És azt?
– Gumi van rátekerve, azt kell fölhúzni.
Nagyobb iskolásoktól látott már ilyent a legnagyobb fiú, onnan tudta, a modellező szakkörösöktől.
– Emberek is tudnak rajta repülni?
– Ha elég nagy…
– Mi is repülhetnénk vele?
– Lehet, hogy nem egyszerre.
Ez nem vette el a kedvüket, legfeljebb egyenként repülnek, a többi addig nézi. Nem kell sokat várni, hogy mindenki sorra kerüljön.
Este a nagyobbik fiú az öccsével fürdött egy kádban. Legszívesebben egyszerre fürödtek volna mind a négyen, de nem fértek be, csak kettesével, testvérek együtt. Az unokatestvérek udvariasan őket engedték elsőnek. Nem siettek, a habok közt úsztatták egymás felé az üres szappantartót. A tengeren jártak, jéghegyek között. Ezzel elvoltak egy ideig.
– Miért mondtad a repülőt? – kérdezte a kisebb.
– Nem hiszed?
– Hogyhogy nem láttam?
– Mert nem mutattam. Majd ha kész lesz egészen, megmutatom.
– Még nem kész?
– Akkor mutattam volna.
Ez hihetően hangzott, a nagyobbik mégis tartott tőle, hogy nem hisz neki az öccse, aki háttal neki föltérdelt a vízben.
– Nekik ne mondd, hogy még nem láttad. Jó?
Az öccse a kád peremébe kapaszkodott sovány kis testén kirajzolódtak a bordák.
– Olyan vagy hátulról, mint egy birkózó – mondta a nagyobb.
– Az milyen?
– Deréknál keskeny, fölfelé kiszélesedik.
A kicsi megpróbált a válla fölött hátranézni, de nem sikerült, nem látott semmit.
Elhitte, gondolta a nagyobb. Kicsit igaz is volt, amit mondott, deréknál tényleg vékonyabb volt, de leginkább a repülő miatt mondta, hogy az öccsét maga mellé állítsa.
Most ő fordult háttal.
– Az enyém is olyan?
Az öccse csak egy pillantást vetett rá.
– Nem.
A nagyobb nem erre számított, rosszul esett neki ez a válasz. Bánta nagyon ezt a birkózó-dolgot, hogy szóbahozta. Vissza már nem vonhatta, pedig nagyon szerette volna, megérdemelné, gondolta.
– Azt mondják, jövőre ők jönnek mihozzánk a nyáron.
– Az jó lesz.
– De a repülőgépet is látni akarják majd.
– Hát… majd megmutatom.
– Addigra meglesz?
A kicsi arcán látszott a hajlandóság, hogy hinni akarja, amit a bátyja mond. Az előbbi birkózó-hasonlat megtette a hatását.
– Két nagyobb deszka kellene. Mint a kerítés, olyan. Az egyik rövidebb lenne, azt keresztbe tennénk, összeszögelnénk, az volna a szárny. Egy másik kisebből lehetne a farkát megcsinálni, az elejéhez meg hozzácsavaroznánk a propellert.
A kisebbik fiú elképzelte, milyen lenne ráülni, kétoldalt lógatná lefelé a lábait, és jól megkapaszkodna a szárnyakban. Ha egy kicsit elfordítaná, kormányozni lehetne. Az tetszett neki, hogy a bátyja úgy mondta: „összeszögelnénk”, „hozzácsavaroznánk” – bevonta a munkába őt is. Ketten csak könnyebb. Így már sokkal hihetőbbnek látszott az egész.
Reggel megkérdezték az anyjukat.
– Tényleg jövőre ők jönnek hozzánk nyaralni?
Az anyjuk bólintott, és magában csodálkozott, hogy ennek nem örülnek annyira, mint gondolta, pedig úgy látta, összemelegedtek nagyon tegnap a szilvafa alatt; órákig elbabráltak valamivel az árnyékban, úgy kellett őket este bezavarni a fürdőszobába.
– Messze van az még, addig sok minden történhet – mondta elgondolkodva.
Addig el is felejthetik a repülőt, gondolta a kisebbik. Vagy ellophatja valaki, gondolta a nagyobb. Jobb kedvük lett egyszeriben. Alig várták, hogy az unokatestvérek is fölébredjenek, és együtt vitorlás kalózhajóvá alakítsák a tegnapi egyszerű kis tengerjárót.

Megosztás

Tweet