A kertközi házak nehezen viselték egymás közelségét: forró nyár lüktetett közöttük, elhemperedett a nyírott gyepen, kiperzselt foltok éktelenkedtek a helyén.
Az öregember lassan, módszeresen dolgozott, nagy kitartással és céltudatosan. Először a szerszámokat készítette elő: kalapácsot, különböző méretű szögeket, harapófogót és egy hajlított fémkeretes kézifűrészt. Kissé bizalmatlanul méregette tekintetével a sűrű fogazatot, fához szokott tenyere idegenkedett a markolat fémes hidegétől. Aztán anyag után nézett. Nem sok kellett: néhány vastagabb léc a keretnek, és a vékonyabból, ahogy kívánkozik. Rajzot nem készített, a fejében készen állott az egész, rajz nélkül is megoldhatónak látszott a dolog. Mérőszalagra sem volt szüksége, mindkét méretet megadta a lakókonyhában álló rekamié: madzaggal vette le először a hosszméretet, ott megcsomózta, onnan mérve pedig a szélességet jelölte meg egy másik csomóval. Aztán, némi töprengés után ehhez hozzászámított még vagy egy arasznyit. Az átfedéshez van erre szükség, hogy ezen az arasznyi sávon meg tudjon támaszkodni az egyik hosszabbik oldal, a vele szemben lévő alá pedig jó lesz két szék, legalábbis ideiglenes megoldásként, a magasságuk éppen megfelelő, mintha oda szabták volna.
Ez elégedettséggel töltötte el.
Kivitelezésre alkalmas hely a felnyírt törzsű, vén körtefa alatt kínálkozott. A viaszos fényű leveleken megsokszorozódott a napfény, a göcsörtös ágak közt erő feszült; akárha az öregember növényi mása volna, gyümölcsfaalteregó: megkérgesedett, szikár, tekintélyt parancsoló.
Az öregember levetette átizzadt ingét, rácsíptette a fák között kifeszített ruhaszárító kötélre. A kerti csap alatt végiglocsolta felsőtestét. Másik inget húzott, nehogy felégesse bőrét az erős sugárzás. Ezt többször megismételte. Máshol nem izzadt, arca sem verejtékezett, csak a hátán nedvesedett át az ing időről időre.
Nem zavarta senki, egyedül volt egészen, a felesége az unokákhoz, dédunokákhoz ment látogatóba; mostanában sokasodnak ezek a magányos napok, délutánok, ahogyan gyarapodik szépen a család. Nem igazán bánatos emiatt az öregember, tudja: ő maga is oka a magáramaradásának, hiszen eleinte együtt mentek mindenhová, később ő volt, aki szívesebben maradt otthon, egyre kevesebb örömet okozott számára az elmászkálás, otthonülő lett vénségére; meg ha nem is vallotta be: fárasztotta már a kicsik értelmetlen ordibálása, rohangászása, jobban szerette a nyugalmat. Volt valami kivételesen jó is ezekben az egyedülmaradásokban: felszabadultnak érezte magát. Boldognak. Ilyenkor ruganyosabbak lettek a léptei, határozottabbak a mozdulatai. Önmaga lehetett egészen.
Csak a munkájára figyelt. Észre sem vette, hogy körülbombázták módszeresen a növekvő hőségtől egyre erőtlenebbül kapaszkodó körték, pedig azt is hallani lehetett volna már, amikor ernyedten elengedték az ágat, és gyorsuló mozgással súrolták végig a faleveleket a végső nagy huppanásig. Kirepedezve kínálták fehér, rózsaszín vagy már barnára érett húsukat a puffanásokra felélénkülő darazsaknak.
Persze, ilyenkor sem tudott igazán kiteljesedni ez a boldogságérzés: egyre nőtt benne a feszültség, várta a jól ismert lépteket, és egy örökkévalóság volt, mire fölhangzott végre kopogásuk.
Az öregembert lekötötte a munka, a lécek méretre darabolása, csiszolása, összeillesztése. Egész nap egyetlen szomszéd köszönt rá a léckerítésen át, amikor vizet húzott a ház előtti közkútból.
Elkészült végre. Ráment a napja, nem baj, erre is szánta. Nem kapkodta el, nem is szöszmötölt öregesen, tempósan dolgozott, hátralépve időnként, hogy szemügyre vehesse: megközelíti-e valahára a képzeletben előre megalkotott formát, elérni kívánt minőséget. Arcán elégedettség látszott. Azt sajnálta nagyon, hogy nincs itt az unokája, a háromból az egy szem fiú. A kedvenc. „Ez nem semmi, öreg cserkész” mondaná elismerően, „nyolcvanhat évesen nem semmi!” Az lehet, hogy nyolcvanöt évet mondana, mert igazából a nyolcvanötöt töltötte be januárban, de akkor ő kijavítaná: „Aki már volt nyolcvanöt, még egyszer nem lesz. Utána a nyolcvanhat következik.” Öreg cserkésznek szólítaná az unokája, jól esne neki nagyon ez a kedveskedő, becéző megszólítás, a kettőjük kapcsolatára utaló, még ha elfelejtette is az eredetét. Vagy nem is tudta sohasem. Csak úgy ráragadt. Talán a cserkésznadrágra emlékeztető barnás színű, csaknem térdig érő bőszárú rövidnadrágjáról, amit kora tavasztól az első fagyos napokig visel otthon jártában-keltében.
Elkészülvén az öregember rendet rakott maga körül: legelébb a maradék anyagokat és a hulladékot vitte a fáskamrába, aztán helyükre kerültek a szerszámok is. Legnehezebb dolga az egész napos munka produktumának elhelyezésével volt. Bevonszolta nagynehezen a lakókonyhába, s a priccsszerű alkotmány egyik hosszanti oldalát ráfektette a rekamié szélére, a vele párhuzamos oldalléc alá pedig a sarkoknál két széket helyezett el. Ránehezedett: bírja-e a terhelést a léc. A székeket kissé egymás felé közelítette. Sikerült, stabilan állt, készen a rendeltetésszerű használatba vételre.
Innen kezdve észrevehetően lelassult az idő múlása. Az öregember összesöpörte újra a hullott körtét, begyűjtötte a zöld műanyag hordóba, cukrot szórt rá és megkeverte, mielőtt rápántolta volna a fedőt. Aztán fölsétált a kertbe, ráérősen, megállt a franciabarack fák alatt, megevett jó pár gyümölcsöt, előrehajolva, hogy a lecsurgó lé foltot ne hagyjon a ruháján. Jobban szerette hajnali-hidegen, de most a meleg húsú barack is jólesett, éhes volt már, megfeledkezett az evésről egészen.
Körteillatú alkony szivárgott a lombok közül, a gyengülő napsugarak belegabalyodtak a falevelek szövedékébe, csak néhány tudott közülük átszüremkedni a lombozaton, be egészen a konyháig, az előszobaablakon keresztül. Reszkető fényfoltok kapaszkodtak össze a rekamié felett, és a bútorok alatt gubbasztó s a sarkokból előbúvó homálytól megrettenve tapadtak meg a falon, egyre kisebbre zsugorodtak, aztán eltűntek egészen. Így lett sötét.
Arra riadt föl, hogy valaki fölkattintotta a villanyt. A felesége ért haza.
– Na?
Az asszony szótlanul állt. Váratlan volt a látvány. Sok volt egyszerre.
– Nem kell eztán ülve nézned a tévét, elférsz itt mellettem. Jó kis kényelmes hely ez. Akár éjszakára is.
A felesége döbbenten nézte.
– Vén szamár. Ilyent kitalálni! Méghogy én? Hogy a csontjaim törjem? Jó nekem bent a szobában, eddig is jó volt. Ezzel vacakoltál naphosszat? Az ész megáll. Akár egy gyerek. Tutajt ácsol unalmában. nem lehet magára hagyni egy percre sem.
Az öreg cserkész nem szólt vissza, ült csak egykedvűen, sovány arcára ráfeszült az őszesen borostás bőr, nem lehetett arról leolvasni semmit. Nem is figyelt már talán, most jött ki rajta a napi fáradtság, kicsúszott észrevétlen a külső világból, belső tájakon kóborolt a figyelme, egyre távolabb, ahová csak nehezen szűrődnek be kintről a hangok, elveszítve valószerűségüket; ezek a zajok már nem hordoztak közléstartalmakat, jóleső zsongássá szelídültek, csendesen fodrozódó hullámveréssé, zsongító csobbanásokká, mintha evezőcsapások lubickolnának a vízben, és mintha egy tutaj ringana ott, álmosító lebegéssel, s mégsem csak helyben ringatózva; érezte: szél babrál homlokán, érezte arcán játékos cirógatását, hallgatta asszonyi hangokkal kedveskedő suttogását, és érezte: fiatalasszonyok illatával bódító szél sodorja egyre messzebb a kemény kontúrokkal kirajzolódó sötét partoktól valami meghatározhatatlan irányba, nem tudta, hová, de érezte, jó felé halad, és kimondhatatlanul kellemesnek ígérkezik a megérkezés.
Szóljon hozzá!