„Valaha itt jártam,
haza nem találtam,
mozdulatlan sugarak közt
örökre megálltam.”
(Weöres Sándor: Állandóság)
Mostanában mintha többet volnál nálunk, fiam, látogatásaid megsűrűsödtek, majd mindennaposakká lettek; nem szemrehányásként mondom én ezt, mintha utólagosan kevesellném a korábban rám fordított időt, nincs ez így, megértettem mindig, hogy a helyzeted ennyit tesz lehetővé, és ha csalódott voltam is olykor a szeretetedből énrám eső részt illetően, magamra gyanakodtam többnyire, hogy csak elsuhanó árnyék, amit érzékelni vélek, rosszkedvem borúlata, ahogyan te is lehettél ezzel, amikor felőlem gondolkodtál, nem beszéltünk erről sosem, de tisztában voltunk egymással, és jórészt önmagunkkal is, így hát pontosan tudom, mindketten puszta ténymegállapításként értelmezhetjük csak, amit fentebb mondtam, hogy mostanában mintha többet volnál minálunk, merthogy így van ez valóban, és örömünkre –
…amikor az ablakunkból látni már, hogy a vasútállomásról szállingózni kezdenek az emberek, arra gondolok, érkezhetnél akár ezzel a vonattal is, egyre nagyobb csoportok érnek ide, jönnöd kellene már, fürtökben jönnek az utasok, közöttük lehetnél, miért ne, egy az meg sem látszana ennyi között, hogy több-e, kevesebb-e, eltakarják egymást, mindent eltakarnak, az utca kövét is, csak az látszik, sokan vannak, és nem látni téged, pedig bejött a vonat, a sokadik már, állandó ez a nagy forgalom itt a vasút közelében –
…ha nem is látom, tudom – és fölkészülök rá – megérkezésed szokott szertartását: főhajtásodat az út fölé mélyen behajló fenyőágak alatt, kereső pillantásodat, amellyel végigpásztázod az előkert ismerős növényeit, számbavéve egyenként hogylétüket, megállsz a legtöbbnél, személyes ismerősöd valamennyi, közöd van hozzájuk, azokhoz különösen, amelyeket tőled kaptunk apránként; hosszan elidőzöl a fenyőfák szegte sarokban megtelepedő díszmeggynél (a valódi nevét nem tudom, valami meggyféle, és az ősszel kárminba forduló levélszínével dísze a kertnek, díszmeggy hát, így nevezem, közben röstellem magam a tudatlanságom miatt, látván elsuhanó mosolyodat, kinevetsz titkon), és hosszabb időt töltesz a nyakigláb bambuszcserjék mellett is, tövükben a növendék ciprust cirógatod méricskélve, hol tart a növésben; itt állnak egy csoportban az ablak alatt, a közelemben és örökzöld-mozgékonyan hajlongnak, integetnek s legyintenek is, ha fordul a kedvük; egy van csak a kertben, amit közülük nem ismerhetsz, az, amelyik növény a hiányodat lett hivatott betölteni nagybátyád szándéka szerint, ciprusféle, a lombja ezüstösen kék, megemlékezésül ültette ide; tudom, kedvedre való és méltó a kitüntetett szerepre, mondanád a nevét kapásból latinul, szakszerűen, és én, persze, elfelejteném ezt is azonnal, hiába nevetnél ezen; azon meg már együtt nevethetnénk, ha beljebb kerülvén megmutatnám azokat a növényeket, amelyek a valamikor hozzám írt katonaleveleidből mindenütt kikandikálnak; húsz éve őrzöm ezeket a leveleket és még nem volt alkalmunk beszélgetni róluk: nem is levelek ezek, lapok egy növénygyűjteményből, szemelvények egy kertészeti szaklap olvasói levelek rovatából, ilyenek vannak ezekben: „…remélem, a paradicsomfák nem sínylették meg túlságosan az átültetést…mi van a banánokkal, ha a tövük él, kihajtanak, addig is tartsátok hűvös helyen, és öntözni csak ritkán és kevés vízzel szabad…fagy várható, mentsétek be mielőbb a kaktuszokat, több éves gyűjtésem, kár lenne értük…a dinnyefák átültetése után ugrásszerű növekedésük várható
…innen messziről meg nem mondom, melyik növénynek mennyi a fényigénye, a szórt napfény vagy a reggeli-esti nap egyiknek sem árt…hogy fejlődtek a palánták, erről írj, és hogy a mexikói napvirág mekkorára nőtt…a mi körletünkben csak néhány cserép szikkadt chlorophytum szomorkodik, látszik, évek óta nem kaphattak új földet, és vizet is nagyritkán; lehet, hogy kérek tőled néhány hajtást, hogy itt elültethessem, van rá időm…írj a növényeimről…kíváncsi vagyok, a paradicsomfák kihajtanak-e, amire megjövök” – talán ennyiből is kitetszik: legszívesebben hozzájuk fordultál volna soraiddal, közvetlenül, ha ez lehetséges lett volna, és talán e sorokban akadt volna néhány szó rám vonatkozó is, remélem legalábbis, és talán nem is csak illendőségből –
…jaj, kisfiam, sosem érsz ide, csak nem kerülsz beljebb, hiába, hogy gyakoribb látogatónk lettél, ugye mondtam már; elakadsz mindig az előkertben, piszmogsz a növények között, a leveleiket babrálod, megsimítod a szirmaikat és gyengéden, suttogva fölébük hajolsz, elvagy köztük, be sosem érsz, pedig annyi beszélni valónk volna, elmaradtak valahogy ezek a dolgok, csak néztél rám titkon – észrevettem néha – az asztal fölött, lopakodó pillantásod elkaptad, mielőtt a tekintetünk összekapcsolódott volna, vagy én késlekedtem az öreges reflexeimmel, és az is lehet, kímélet volt ez mindkettőnk részéről, nehogy az árulkodón ráfeledkező pillantásunk riasztó tükör legyen a másik számára –
…várakozva most az képzelem, ami bekövetkezhetne, hiszen annyiszor így volt: az előszoba ajtaja kitárul, hello, veted oda hanyagul, megjöttem, de mielőtt beljebb lépnél, a hozzád törleszkedő növényekhez fordulsz, lecsippentesz egy-egy fonnyadó levelet, megpróbálod a mutatóujjaddal böködve, hogy nedves-e kellőképpen a földjük, matatsz a tövük körül hosszan, leguggolsz, elvegyülsz közöttük, körbevesznek és eltakarnak előlem, a növényi létezés átlátszatlan csendje körülfon egészen, kitörni belőle már nincsen esély; elnézem hát az ismerős növényeket magam is, a fák békéje szememben, homlokomon növényi derű, szél babrál szívemen, és az elszéledt, kósza időt egybecirógatja szelíden, csak valami furcsa, messzi hang, ami folyvást szétszivárog: halk, mindent betöltő és értelmetlen, mint az üresen futó vonatok távolodó kattogása; az ablakomon behajló bambuszág pedig az elhúzó szerelvények ablakaiból kiveszett integetések özönét szórja felém.
Szóljon hozzá!