Szegény Sámuel, kineveztetvén ügyésznek abban a naivitásban lépte át a már említett egyazon folyosón lévő szobájának ajtaját, hogy immár teljesen egyenértékű tagja a testületnek. – Nagyot tévedett.
Elődje, aki egy szinttel feljebb került, alaposan gondoskodott arról, hogy egy pillanat alatt a földre huppanjon, nem éppen az öröm, vagy megtiszteltetés okából. Kinyitván a hatalmas szekrényt, akkora irathegy zúdult a lába elé, hogy már a látványtól is elakadt a lélegzete, hát még az igencsak vegyes tartalomtól.
Azokban az években még nem váltak el egymástól következetesen az ágazatok. Az iratok közül sem csak büntető-ügyiratok voltak, hanem minden fajta panasz és egyéb – itt részletezni unalmas lenne – tárgyú elintézni valókat tartalmaztak, a lakásgazdálkodástól, a különböző vállalati és szervenkénti kevertségben, a polgárok panaszáig bezárólag. És hogy ez miért volt így?
Egyszerűen azért, mert a nagy testvértől kapott útmutatás szerint a törvényességi felügyelet mindenre kiterjedt, lévén az ügyészi szervezet a törvényesség kizárólagos őrizője – legalábbis a minta szerint így kellett működnie.
Nem árt, sőt tanulságos azt is nyomban elmondani, hogy eme szervezet inkább volt valami egyenruha nélküli katonás alakulat, mint polgári értelemben vélt közhivatal. Őrködött a törvényesség betartásán és betartatásán, a szigorú alá- és fölérendeltség viszonyai között, ahol mindent a jogszabályokon túl, szigorú utasítások is szabályoztak.
Samunkra úgy zúdult mindez, mint egy hegyomlás.
Hamarosan rá kellett döbbennie, hogy amit egyetemi tanulmányai során megtanult, a minimumát sem adják annak, amit tudnia kell, nevezetesen azt, hogy az ismereteket kell a tényekhez, a napi aktuál-valóság, helyi és hatalmi akarások, sugallt, vagy éppen célzott elvárásaihoz igazítania.
Csak egy jellegzetes példát erre, ami mai szemmel már kicsit hihetetlennek tűnik, tűnhet, de sajnos bepillantást ad abba a világba, amit el kellett, és okosan el lehetett viselni – ha volt hozzá kellő szívósság, ügyesség, bízó előretekintés, és túlélési taktikai érzék.
Íme a példa:
Mindjárt az első napokban, mint irat-örökséget kezébe vett három vagy négy olyan aktát, amiben a város egy bizonyos kerületének lakásügyekben felelős szerve, nem éppen a jogszabályok kőtáblába vésett értelmében járt el, amit Sámuel a beléivódott jogérzékével törvényességi szempontból aggályosnak talált és elkövette azt a hibát, hogy ezeket sorra megóvta. Ebből keletkezett az első, de nem is az utolsó vihar a feje fölött. Az érintett szerv vezetője a helyi főnökségre rohant, akinél meghallgatásra találva, Samut hívta magához a Főnök, azon nyomban. A fővárosból főemberré kinevezett Vezető, ablakremegtető baritonját nekieresztve, a megóvott határozatokat az asztalra csapva imigyen üvöltött:
– Mik ezek?
– Óvások, mert…
– Ne magyarázzon! Lehet, hogy magának jogilag igaza van, de jegyezze meg, hogy van célszerűség is!
– Értem, de…
– Mit de… vegye tudomásul, hogy… stb., stb. Mit részletezzem! Tépje össze és csinálja meg újra, de megfelelően!
Samu kikullogott, és átalakította, amit ugyan jónak ítélt, de nem volt „célszerű”.
Az igazsághoz az is hozzátartozik, és ezt is éppen itt és ennek kapcsán kell elmondani, hogy hírét véve Sámuel ügybuzgalmának, akadt az érintett szervezetnek felettes részlegénél egy jószándékú hölgy, aki meghívta magához Samut, és mint jó anya naiv gyermekével elbeszélgetve, azt javasolta, hogy amikor ilyen ügyekkel találkozik, ne restellje, keresse őt fel, mert ő tudja, hogy ki kinek a valakije, ki mögött ki áll… és akkor elkerüli az ütközést, amiből csak fejbetörés következhet…
Nem sokáig maradt Samu beosztásában. Egy emelettel feljebb vitte a hivatali érdek, és hogy fiatalos hevét lefékezzék, az idősebbek bölcsessége elsüllyesztette egy olyan területre, ahol közvetlen kapcsolata nemigen volt az ember-anyaggal, és ebben a langyos közegben maradt majd három évtizedig.
Talán néhány szót megérdemel az a pályatörténet, amiben munkája során nem az aktagyári robot sorvasztotta, de a szívét volt módjában az elméjével egyeztetni, amikor nem néma akták, de a papírlapok mögött felbukkanó gyermekarcok és lelkek törték át a dogmává merevedett szabályrengeteget, és ha rövid ideig is, a hosszú út vége felé az optimizmus halvány sugárkévéje nyújtott némi meleget.
Súlyos drámákról, meghasonlott emberi sorsokról, csalódásokról, különös esetekről, mosolyt fakasztó anekdotákról lehetne szólni, írni, emlékezni és sebeket ejteni, hegeket feltépni – hiszen akikről szólna, azokra áll a klasszikus igazság: de mortuis nil nisi bene – A holtakról csak jót, vagy semmit! -, a ma élőknek a lélek és tudás harmóniáját kívánja, lírájához visszatérő, a lenyugvó nap ősz-melegében megpihenő
Samuka.
Szóljon hozzá!