Tértivevény

Levelet hozott a posta, tértivevényeset.

Nofene.

Az öreg tanító nem örül neki, rég kapott ilyen hivataloskodó levelet, összerándul a gyomra. A postás rábök a mutatóujjával, hol írja alá, tudja róla, szemüveg nélkül nem sokat lát, még valami különös helyre kanyarítja a nevét, ha nem segít, abból meg neki támadhat kellemetlensége.

A tértivevényes levél nem mindennapos küldemény, figyelmet kelt hát, a szomszéd – amíg ő a szelvénnyel bíbelődik a szolgálati lakás előtti vaskerítés peremére támasztott kézbesítőkönyv borítóján – rákérdez, és hozzáteszi, hogy nem a jó dolgok szoktak így kezdődni.

Az ilyen kisvároskában még a leghivatalosabb megnyilvánulásoknak is van valamiféle személyes többletük; hiába most is a tértivevény hivatali fontoskodása, pontosan tudható, hogy amikor a kézbesítő rozoga kerékpárja elcsikorog a hivatal előtt, a lefüggönyözött ablak mögött áll valaki, és arra gondol, az ő levele is ott lapul a duzzadó pakkban, csakhamar célbaér, ettől elégedettséget érez, a világ működik, gondolja, jól van berendezve, és őneki ebben a célirányos működésben meghatározott helye és szerepe van, és ezt nemcsak ő tudja, mások is tisztában vannak vele, belebódul a lelke, lám, a postás is viszi az ő küldeményét engedelmesen, amit aztán a tértivevényes kézbesítés előírásainak megfelelően kézbesít. Mennek a dolgok kiszabott rend szerint. Jogállamban élünk végreis: tértivevényes levelek jönnek-mennek, ügyek intéződnek, hivatalok működnek szabályszerűen.

Bölcs ember a szomszéd, gondolja az öreg tanító, végigfutván a pattogóan rövid sorokon. Pedig jól indult a reggel, tavaszodik végre, észrevehetően, a Nap az erejét próbálgatja, szélárnyékban érezni már az eljövendő napok ígéretességét, amikor jó lesz majd kiülni a zöldbe, vége szakadhat az egészségtelen bezártságnak, a magasvérnyomásos téli tespedtségnek, fényeit szabadító zöldre váltja a természet.

És akkor itt ez a levél. Hogy nyolc napon belül. Merthogy jogszerűtlenség forog fenn. A konténergarázs a továbbiakban kiürítendő, a lakás eddigi és egyetlen tárolóhelyisége és a jogszerűtlenség vele megszüntetendő.

Félreértés lehet, mire is gondolhatna másra, a tárolóhelyiséget a hivatal telepítette a lakás mellé, igaz, más lakott itt akkor, és a hivatal sem ugyanez volt, hanem az előző, amelyiktől a kitüntetését kapta néhány éve.

Bemegy még aznap, lennie kell megoldásnak, nincs is messze a hivatal, ha talán némi haladékot lehetne legalább, kevés ez a nyolc nap ilyen váratlanul, kevés ez kettejüknek öregségükben, betegen, meg hát megoldást is ajánlana, megvennék inkább, csakhogy elkerülhessék a kirakodással járó sok hercehurcát, hatvanhat évesen ez nem fog menni, magas vérnyomással, a krónikus szívkoszorúér-elmeszesedéssel, de ezt nem fogja mondani, nehogy megmosolyogják, hogy előhozakodik a magánbajaival, nem orvosi rendelőben van, hanem hivatalban. Határozat van, végre kell hajtani.

Régen volt már a hivatalban, belépvén elcsodálkozik a nagy változásokon, az irodában a zegzugosan kanyargó íróasztal cikcakkos vonalvezetésén; olyan éppen, ahogyan gyerekkorában zárták be a kockás füzetlap síkját a szögletesen kanyargó vonalakkal, „amőbázás”, az volt ennek a játéknak a neve, éppen ilyen most ennek az irodának a síkja, a cikcakkos íróasztal körbezárja egészen a hivatali embert, övé a nagyobbik rész, és a telefonok és monitorok fedezékéből fölénnyel tekint rá; sokáig mintha nem is venné észre, csak a vásárlási szándékra kapja fel a fejét, és mintha igent mondana rá, csakhogy telefonál is közben, mással beszél, most mi hát a helyzet, megismétli, igennek hallatszik, megesküdne rá, ám valahogy nem jön ez össze a szájmozgásával, arról azt lehet leolvasni, hogy nem, keményen és félreérthetetlenül, az egytagú szavak határozottságával csattan ez a szó, csak ne volna annyira zavaró a szájmozgást kísérő hangjelenség feltűnő aszinkronitása. A hanglejtésében is van valami idegenszerűség, mintha géphang volna, fásult és közömbös, a mozgása is visszafogott, nem természetes, személytelen és gépies, mintha távolról vezérelnék, egészen olyan benyomást kelt, mintha automatikus üzemmódra volna beállítva. Csak akkor esik ki ebből a szerepből, amikor ő jogsérelmet említ, fölkapja a fejét és arcának lágy vonásai engesztelhetetlen szigorba rendeződnek. Jogorvoslat? Ki fogják nevetni. Ezt akarja? Tegyék össze inkább a két kezüket, hogy az előző önkormányzat súlyos hibájából élethossziglani bérletként kapták használatra a lakást, elég gondot okoz ez most nekik, nem tudnak vele gazdálkodni, mit gondolnak, meddig lehet fenntartani ezt a visszás helyzetet? Az indulata már személyes, ettől szinte emberi a hangja. Elköszönő gyors kézfogása újra a gépemberé, a tekintete kifejezéstelen.

Otthon az öreg tanító elgondolja, hogyan is fog történni a dolog. Alighanem daruskocsi jön majd nehéz dübörgéssel; a betondoboz tetején négy alkalmas fémhurok van beépítve a vasbeton építmény fémszerkezetébe, oda fűzik majd a láncot négyfelől, mindegyiket az emelő hatalmas vaskampójához erősítik, aztán egy indító kar elfordítására fölemelkedik az egész, mintha könnyű kartondoboz volna, szürkelemezből, az pont olyan színű, mint a nyers beton; ott billeg a doboz a magasban, csak a kilengéséből látni, hogy súlya van, iszonyatos, a hatalmas emelőkar elbír vele mégis könnyedén, csak a láncszemek roppannak egyet-egyet, amikor egymáson megcsúsznak csikorogva. Olyan így alulnézetből a himbálódzó beton konténergarázs, mintha egy óriási postaláda volna, üres egészen, kihullottak a levelek belőle mind, pedig elférne ott, benne lehetne az egész városé, kivéve a tértivevényeseket, persze, mert azok belé sem kerülhettek volna, hiszen azokat egyenként kézbesítik, szigorúan személyes küldeményként, amennyiben a címzett hitelt érdemlően tudja igazolni személyazonosságát.

Most minden lehetségesnek látszik, még az is elgondolható, hogy van valahol, messzebb egy másik indító kar, és annak elfordításával mozgatja valaki ezt az olajos embert, aki az emelő kart kezeli, és ő az végső soron, aki elmozdítja könnyedén ezt a roppant betontömeget, és közben valami irodában üldögél, vendégekkel társalog, kávét iszik és nevet jóízűen, és a többiek nem is sejtik, hogy csak félig van velük, a másik fele ilyen ügyeket intéz, félkézzel is elbír velük, volna kedve – és úgy érzi, ereje is – még nagyobb emelőkhöz is, rácsatolhatnának akár lakóházakat, szolgálati lakásokat legelőször, megemelnék óvatosan, félmagasan megráznák kissé, hogy kirostálódjék a réseken minden jogosulatlan és zavaró dolog, a földön csak az alaprajz lenyomata maradna meg, az is bizonytalan foltként, halványan látszana csak, és csak ez emlékeztetne arra, hogy volt valami, ami nincs meg már; valami hiányzik nagyon, amihez a biztonság megtévesztő képzete társult, helyette itt van mindenfelé ez a nyugtalanító folt, valaminek a lenyomata, halványodó emlékkép, ki emlékeznék már arra, mi állott a helyén és hová lett.

Az öreg tanítót most azonban földhözragadtabb gondok nyugtalanítják. A legkevésbé azt tudja elképzelni, hogy addig mi fog történni, amíg a beton konténergarázs a levegőbe emelkedik. Ez lesz a legnehezebb része az egésznek. Mert ha győznék is ketten a fogyó erejükkel a pakolászást, hová tegyék azt a rengeteg holmit, kutatásai több évtizedes, kötegekben, rendezetlenül feldolgozásra váró anyagát, az általa szerkesztett szakfolyóirat megőrzött raktári példányait, a levelezését, ezt-azt, ami évtizedek hordalékaként – egy nyugalmasabb életszakaszra várakozva – fölhalmozódott a polcokon és a polcok közötti térben is már, hogy jóformán csak az orrát tudja befúrni a fedél alá a megfáradt fehér Suzuki.

Nemcsak a bűnöknek, az érdemeknek is van elévülési idejük, gondolja, és ez a hirtelen támadt felismerése némi elégedettséggel tölti el: lám, minden kínkeserves helyzetnek lehet hozadéka, de elbizonytalanodik rögtön, nem olvasta-e már ezt valahol. Kár volna. Elkomorulva ettől a lehetőségtől arra gondol, hogy a feleségének kíméletből csak később szól majd, még belebetegszik; erről meg a vérnyomásmérő jut az eszébe, megpróbálja kibogozni az összegabalyodott vékony gumicsöveket, de reszkető ujjai nem boldogulnak sehogy sem, félretolja hát dolgavégezetlenül az egészet, minek idegesítse még ezzel is magát.