Kodály sem gondolta, hogy…
Guggenheim
Csodálatos délután. A langyos meleg, az erős, megújult színek már-már a hétköznapit is ünnepivé teszik. A napnak már ereje van, bár még nem éget annyira, csak lágyan melegít, mikor a szeszélyeit fitogtató enyhe tavaszi szellő odébb száll. Akkor pedig lehull lassan a felkavart, friss virágpor is, és sárgává festi át a szürke, ki tudja már hányak által megtaposott járdacsempét, melyen most az én cipőm egyenletes kopogása jelzi hova vezet a minták között utam.
A helyszín Bilbaó, a legnagyobb baszk város, ipari és üzleti központ egyaránt… de lelke a kultúrától sem volt soha idegen.
Hajnóczy Katalin
Kedves helyre megyek. Kicsit talán haza is. A magyar szóhoz, zenéhez, emlékekhez. A Guggenheim árnyékában, Bilbaó szüntelen lüktető szívében, a Kodály Intézetben várnak rám szeretettel Hajnóczy Katalin és kollégája, Alberto Rios. Nyílik az ajtó, mosolyra az ajkak, ölelésre a karok…
– Katalin Kedves! Ha jól emlékszem 12 évvel ezelőtt, a reggeli újságolvasás közben egy hirdetésre lettem figyelmes. Meglepődtem. Kodály Intézet? Itt, Bilbaóban? Még reagálni sem volt időm, mert gondolkozás nélkül nyúltam a telefonhoz és feltárcsáztam a megadott számot. Te vetted fel.
– Igen, igen, emlékszem. Az volt az első hirdetés, Te pedig az első, aki telefonált.
Először spanyolul beszélgettünk, csak pár perc múlva kapcsoltam, esetleg átválthatnánk magyarra. Ezen jót nevettünk…
– Még szerencse, hogy felfigyeltem arra a hirdetésre, mert nem követte sok. Jól tudom?
– Bizony, így igaz. Szerencsére nem volt nagy reklámra szükségünk. Hírünk, mint a népmese, szájról szájra terjedt.
– Az csak úgy lehet, ha volt valami előzmény is. Mesélnél a kezdetek kezdetéről?
(Katalin Albertóra néz s tekintetével átadja neki a szót.)
Alberto Rios
– 1986-ban rendezte meg az Európai Kórusok Szervezete I. szimpóziumát a franciaországi Carpentrasban. Erre öt gyerekkórust hívtak meg: egy angolt, egy németet, egy belgát, egy franciát és egy „ismeretlen” magyart. Jómagam is ott voltam, mint az EKSZ tagja és többed magammal felfigyeltünk erre a kis „ismeretlen” magyar kórusra. Fantasztikusan dolgoztak, és olyat is könnyűszerrel megtettek, amiről „híres” társaiknak fogalmuk sem volt. Például kottából olvastak. Látszott rajtuk, hogy értik, amit csinálnak. Nemcsak éneklik, hanem ismerik is a zenét. Ez a kórus egy váci iskolából jött és az ő tanáruk volt Katalin. Közben én már kezdeményeztem itthon a baszk kormánynál, ahol kulturális tanácsadóként tevékenykedtem, egy olyan programot, mely az ének-zene iskolai oktatásának itteni fellendítésére szolgált. Amikor a dolgok alakulófélben voltak, Magyarországra kellett utaznom, Pécsre, az EKSZ konferenciájára, és kihasználva az alkalmat, ellátogattam Vácra is.
– Szóval üldözted a Katit!
– Felajánlottam neki, hogyha a baszk kormánytól támogatást kapunk, eljönne-e hozzánk Kodály-módszert tanítani.
– És te egyből el is fogadtad, Kati?
– Dehogy! Azt mondtam, hogy már sokan felajánlottak állást. S ez így igaz! Tudod, rengetegen jártak hozzánk külföldről, mindenki nagyon belelkesedett a Kodály-módszertől, fűt-fát ígért, menjek velük, aztán semmi.
– Alberto mégis meggyőzött, hisz itt vagy.
– Igen, mert valóban elnyerte a baszk kormány hároméves támogatását. Láttam, komolyak a szándékai. Ez 1988-ban volt. Akkor kerültem ide egy Muskiz nevű helységbe, ahol három iskolában tanítottam 320, 5-6-7 éves korú gyereket és mellette kurzusokat szerveztünk tanároknak is. Összesen 160-nak.
Amikor letelt az idő, egy fillért nem kaptunk tovább, ugyanakkor az érdeklődés óriási maradt. Úgy határoztunk, folytatjuk önerőből. Akkor került a hirdetés is az újságba, de ismétlem, nem volt és ma sincs sok önreklámozásra szükségünk, mert nem szenvedünk diákokban hiányt. Aki belénk kóstolt, viszi hírünket. És ez jó.
– Jelenleg hány diákotok van?
– A korhatár bővült, 5 éves kortól 18 évesig tanítunk 350 diákot.
– És a tanároknak szóló kurzusokat is folytatjátok?
– Természetesen. Mondom, hogy nagy az érdeklődés. Pillanatnyilag több mint 30 „tanárdiákunk” van.
– Kodály dalait magyarul tanítod?
– Alberto lefordította mindet spanyolra, de néha kérik a gyerekek, és akkor énekelünk magyarul is. Tetszik nekik. Jókat nevetünk ilyenkor.
– Emlékeztess néhány címre, hisz annak idején én is tanultam ezeket.
– Ha én cica volnék, Kiskece lányom, Zsipp-zsupp…
– Ha visszapörgethetnénk 15 évet, újra belefognál?
(némi gondolkodási szünet)
– Azt hiszem, igen. Nekem ez egy szakmai kihívás.
– Lányoddal, Zsófival élsz itt. A magyar szó otthonotokban megmaradt. Mégis, nem hiányzik Magyarország?
– Tudod, mit hiányolok a legjobban? A szokásokat, hagyományokat és… és a kulturális életet.
– Magyarország az EU küszöbén várakozik. Belépése esetén mit várnál szakmádban ettől a csatlakozástól?
– Nagyon jó, hogy szólsz erről! A Kecskeméti Kodály Intézet szerezhetne egy olyan nemzetközi minősítési elismerést, ami felhatalmazhatna bennünket, hogy mi, külföldi „kodályosok”, tehát e módszer képviselői a világban, mint „kihelyezett” intézmények, hivatalos és EU által elismert oklevéllel láthassuk el diákjainkat.
Közben szállingóznak a tanítványok, hamarosan kezdődnek az órák. Kedvesen marasztalnak, maradjak, hallgassam őket.
Boldogan teszem, nekem ez ajándék. Harmónia, szeretet, élmény, átélés sugárzik belőlük. A tanítványok pedig ezt érzik és magukba szívják.
Több mint három órát voltam velük. Fülemben Kodály dalai csengtek szüntelen, mikor újra elhaladtam a Guggenheim mellett. Még csillogtatta titánlemezeit hullámszülte merész ívein.
Rákacsintottam és azt mondtam, persze csak magamban, mert én ilyen magamban beszélős típus vagyok: Kodály sem gondolta, hogy megjárja Bilbaót! A fantáziám vitt haza Guggenheim és a dallam hullámain…
Hozzászólások