A kedvesem bajban van, elbánt vele a hirtelen felszökő vérnyomása, kórházban fekszik most türelemmel, infúziós állványhoz kötözve.
Az otthonunkról kérdez, tudja pedig, nála vagyok naphosszat, mit mondhatnék, üres az többnyire, éjszakai szállás inkább. Arról fantáziál mégis, mehetne már nagyon hazafelé, a vágyakozása tovább feszíti ereiben a nyomást, hiába csepegtetik belé sűrűn az erős gyógyszereket. Az orvos csak csóválja a fejét, nem érti a dolgot. A kedvesemmel mi értjük.
– Mi van kint? – kérdezi.
– Hideg – válaszolom.
– Az utcán mi van – és kéri, közvetítsem, amit az ablakból látok.
– Emberek járkálnak. Fáznak.
– Ilyen tavaszt…
Aztán történik valami, Irén veszi észre, tekintetével az ablak felé int.
– Sárkány!
Nem látom, amit mutat, lehajolok mellé a kórházi ágy síkjáig, onnan már én is látom, amit az ágy fejmagasából az infúziós állvány mögött fölfedezett: papírsárkány lebeg a távoli, kék levegőégben. Ott úszik mozdulatlan lebegéssel a hatalmas panorámaüveg jobb felső mezejében; alig kivehető, a színe válik el a monoton háttértől, bordóba hajló, sötétpiros árnyalatú a szabályos hatszög, és ugyanilyen a mögötte hosszan elnyúló farok s a két rövidebb oldalnyúlvány, a sárkány pofaszakálla. Ezekből ki-kivillan a beleszőtt alufólia ezüstje, ennyi az érzékelhető mozgás, a többi lebegés csak: a felhajtóerő és a láthatatlan zsinór küzdelmének egyensúlyi helyzete. Mintha kitűzőtű volna fölerősítve kifeszített kék selyemboltozatra, valamely mesebeli történet egének elhitető díszleteként. Akár gyerekkorunk égbolton felejtett sárkánya is lehetne, de ha az, álombéli csupán: inkább csak álmodoztunk nagy magasságokat meghódító játéksárkányokról, valóságnak megmaradtak a szárnyaszegett próbálkozásaink, nehézkes mozdulású, meg a kezdetleges tákolmányok esetlenül csapongó denevér röpte.
Más gyerekkorba révedve Irén is erre gondolhat éppen.
– Nekünk sosem sikerült – mondja. – Hol hibázhattuk el?
Ügyetlenebbek aligha voltunk, talán a körülmények, gondolom, azokban lehet az okokat fellelni; az akkor kapható ócska anyagok elnehezítették a kecsesre szabott formát, nem járt kedvező szél sem mifelénk, hogy alákaphatott volna, emelő ereje nem tudott megbirkózni földhözragadt álmainkkal, és kinőttünk hamar a sárkányröptető korból. Ha ugyan ez lehetséges, hiszen lám, ez a mostani is hogy fölszikráztatja újra a sárkányeregető gyermeki vágyakozást mibennünk.
– Mintha ereszkedne – mondja Irén.
Valóban, a lebegésnek – kitűnik később – íve van, és ez az ív lehajló ágba megy át: valaki valahol a madzag végét spulnizza sebesen.
A parkon túl – én látom csak, az ablakhoz lépve – sűrű bokros rész mögött üvegházak emelkednek egymáshoz támaszkodva, a tar ágak között széles síkság sejlik, ott lehet a sárkány gazdája valahol, láthatatlanul, az üveghegyeken túl. A parkot jobbról a kórház laposabb északi szárnya szegi, az épületrész lapostetejéről párafoszlányokat ragad a szél a magasba, mintha az épület takarásában valami óriás szedné kapkodva a levegőt, fújtatva zihál, a gőzpamacsokat szertedobálja lihegve, légszomja csillapíthatatlan.
A papírsárkány közben ereszkedik, egyenletesen suhan egyre alább, valami ellenállhatatlan erőnek engedelmeskedve, eltűnik lassan az egymáshoz illeszkedő üvegházak csúcsa mögött, s puhán landol ott valahol; mintha a tavasz érkezett volna vele, fölszakadó zöld sóhajtás kél a nyomában.
Az ablak alatt az épület közelében fulladozó pázsit s maradék hófolt látszik, mintha tépett szélű, piszkosfehér állatbőr feküdne kiterítve a nyúzott gyepen: többször megolvadt s visszafagyott lapos hókupac, rizskásás anyaga meg-megroppan a talpak alatt; fiatal lány lépdel a hóban, nyomában virgonc spániel nyargalászik, óarany színű, bundája frissen vágott, elegáns. A lány hógolyót formáz, a kutya már a kezéből kikapná, és hogy elhajítja, föltartott fejjel rohan az íve alatt, aztán zavarodottan megáll, ahogy a földre huppanva a hógolyó szétesik ezer darabra, s megsemmisül. Az eb a földet kaparja, oda befúródhatott, arra gyanakszik, csalódottan szimatolgat, nem érti. Új labdát kér, s hogy azzal is ugyanúgy jár, nem szegi kedvét; a lány unja meg hamarább.
A nagy térség most néptelen, az ezüstfenyők népes csoportokba verődve állnak, tűleveleik között növekszik észrevétlen a még áttetsző anyagú sötétség. A teret balról szegélyező úton foltosan hámló törzsű platánok ácsorognak, kedvetlenül nézik az ősztől ittmaradt lomblevelek foszlott, drapp foltjait; meggémberedett ágvégeiken most végigfut vibrálva valami halk moccanás, és a fűszálak is mintha zöldre váltanának az alkony fénykörében.
Az infúzió lefolyt, Irén mellettem áll az ablakban, homlokát az üvegtábla hűsíti.
Egyre több ember látszik az utcán a platánok alatt, és néhány autó is végiggördül bekapcsolt világítással a járdák között.
– Emberek mennek hazafelé.
Ezt Irén mondja, kinéz az ablakon ő is mellettem. Úgy lehet, gondolom, emberek mennek hazafelé, alighanem így van, hiszen hová is mehetne ez a sok ember. Haza. Emberek mennek az úton s hazafelé tartanak. Aki csak teheti, hazaindul ilyenkor már. Hazaigyekszik mindenki. Hamarosan hazaér ez a sok ember, és akkor üres lesz megint ez a nagy térség az ablak alatt.
Szóljon hozzá!