Azt ne gondolja senki, hogy a mi háborúnk is olyan volt éppen, mint a többi, nyomasztó, sötét és lőporfüstös, nem: a mi háborúnkban a harctéren virágok virítottak, és fölöttük a száradó széna jó szagához hasonlatos illatfoszlányok lebegtek. A mi háborúnknak – eleinte legalábbis – préselt virág illata volt, az apánktól érkező katonalevelek tábori postás borítékjában sokáig megőrződött a lenyomata: hasonlított kicsit a szagosított dohány fűszeres illatához, mintha a frissen vágott dohánylevél és a diszkrét férfiparfüm harmonikus elegye lett volna, férfias volt és finom. Ekkor még messzire volt tőlünk ez a háború, és valószerűtlen volt, nem kapcsolódott össze mindennapjaink valóságélményeivel; olyan volt, mintha szürke borítású, vastag, virágpréselésre igazán alkalmas könyvek lapjai közül szivárogna elő észrevétlen, és nem különbözött anyaga a gyermeki képzelet alkotta képektől: zökkenő-bukdácsoló képsorok bukkantak fel, akárha némafilmek elszabadult kockái volnának, s ezeken különös teremtmények: szögletes mozgású katonák masíroztak díszlépésben a díszletszerűen romos hátterek előtt, keménypapírból kivágott, összekapaszkodó síkbábok módjára. Aláfestő muzsikaként Karády Katalin altja búgott a háttérben, illett ez a meleg és telt, asszonyos hang a préselt virágok illatához, puha és borongós képzeteket keltett, akárcsak ez a mély hangon konduló, bársonyosan muzsikáló szó, hogy: „háború”.
Ennek az emlékezetünkben megőrzött háborús filmnek vannak üres kockái jócskán, a képsorok olykor hosszú métereket futnak üresen, csak a kattogás hallatszik szívverésként, és fel-felvillannak az időrendből kiilleszkedő képek. Egy képsor a Mátyás Flórián utcai otthont idézi: napsütéses november végi délutánra emlékszem: az alsó udvaron álló kondérban zsírszalonna sercegett, a hurka és a kolbász rudakra fűzve már a verandával szemközti faházban lógott, füstre akasztva, anyánk a nagy lekvárfőző fakanállal bele-belekotort az izzadó szalonnadarabkák közé, vigyázva, hogy a tűz le ne kapja a széleken. A hangosabb átlövésektől meg-megriadva a pincébe menekültünk kis időre, és fölbátorodva visszatértünk megint, a tennivalók parancsa szerint. A háborúnak ekkor olyan szaga volt, akár a barnára sült, vékonyra préselt, melegen gőzölgő töpörtyűnek, a préselt virágok illatára ránehezült a préselt töpörtyű zsírszaga; nem volt ez kellemetlen szag, csak eltelítette az embert. Még később az összepréselődő emberi testek kipárolgásától lett jellegzetes óvóhely-szaga a háborúnak, és ez sem volt csak kellemetlen: a biztonság érzetét keltő testmeleghez természetes módon tartozott hozzá a levegőtlen pincék emberszaga. Karády hangját a lövések véletlenszerűen koppanó aritmiája és a szirénák kíméletlen vijjogása váltotta fel. Az éles szirénahang egyre gyakrabban szakította fel az elsötétített éjszakák csöndjét, a sajgó hasadékokon emberek ömlöttek az utcákra, és hömpölygött a sötét áradat a kijelölt óvóhelyek felé. Ez a kísérő zene már másféle némafilm kockáihoz kapcsolódott: a dróton rángatott katonaruhás síkbábokon egyre több lett a bepólyált kar, átvérző kötés; bizarr mozgásuk még töredékesebbé lett, ahogyan egylábakon billegő sziluettjük beleveszett a pincék gyertyalobogásos homályába.
A háború aztán végetért, így mondták, és ennek örülni kellett, mert utána béke jön, ezt is mondták, ami jó lesz mindenkinek. De a béke nem akart elkezdődni, pedig nagyon vártuk, és a háborúnak tényleg vége lett, csak kiderült, hogy a kettő között van még valami, amire senki nem gondolt. De lehet, hogy csak a gyerekek voltak így ezzel, hogy nem tudtak mindjárt a békének örülni, mert amikor a háború befejeződött, vége szakadt sok jó dolognak is, hogy együtt voltunk jó sokan, egy rakáson, néha négyen-öten is aludtunk két összetolt ágyon, és örülni tudtunk annak, hogy így együtt vagyunk, közel egymáshoz. Nekünk még az is rossz volt, hogy amíg tartott a háború, arra gondolhattunk, hogy ha béke lesz, akkor apánk is közöttünk lesz, ráér majd, hiszen nem kell neki folyton a harctéren lenni, csakhát apánk éppen akkor esett el, amikor a háború már nagyon a vége felé járt, és hiába lett béke, ez nem az volt, amire vártunk, hogy mind együtt leszünk, akkor meg mi a jó a békében, rosszabb lett csak, már a reménykedés sem maradt meg nekünk. Az otthonunkkal más volt a helyzet, amikor vége lett a háborúnak, tényleg visszamehettünk abba a házba, ahol régebben az otthonunk volt. Eleinte ez is nagy csalódás volt, otthonunkat kifosztva találtuk, csak az üres falak voltak, még a képeket is leakasztották, bútor alig volt a szobákban, szőnyeg is csak egy maradt, a nagy ebédlőszőnyeg, ez fel volt csavarva, de amikor ki akartuk teríteni, össze volt ragadva egészen, ragacsos emberi ürülékkel volt tele, ott végezhették el a dolgukat a szőnyegen, és amikor betelt egy sor, csavartak egyet rajta, a végén ott állott fölcsévélve az egész szőnyeg. Aztán előkerült lassan minden bútorunk, legtöbbje a szomszédoknál volt, némelyik több házzal is odább. Hogy miért vitték el, ki vitte el, nem tudtuk meg, örültünk, hogy nagyjából meglett minden. Kivéve, persze, ami könnyen mozdítható volt: a ruhák nagy része eltűnt a szekrényekből, a végekben álló drága szöveteknek is nyomuk veszett, üresen állt a hatalmas vesszőfonatú utazókosár, ahol voltak. ”
Csak azt a szép kis piros selyemsálamat sajnálom”, hajtogatta anyánk végtelen szomorúsággal; később, valahányszor szóba került ez a nagy pusztítás, jókat nevettünk ezen, és ő maga is velünk nevetett, mert addigra ő is furcsának találta, hogy ugyan miért épp az a szép kis piros selyemsál hiányzott annyira. Érthetetlen.
Ha valaki a továbbiakban az ablakon át nézte volna az életünket, mint egy filmet, az messziről azt gondolhatta volna, a békéről szól ez a film. Napközben a ruháinkkal foglalatoskodtunk: a varrások nyomvonalaiból és a mélyebb gyűrődésekből szedegettük elő a tetveket, hogy előkészíthessük anyánknak a mosásra. Éjszaka a föl-fölvillanó villanyfényben poloskákra vadásztunk. Gyorsnak kellett lenni: a fényre egy szempillantás alatt eliszkoltak a képek alá, az ágy eresztékeibe, mintha nem is volnának, pedig ott lapulnak, tudtuk, csak a sötétre várnak, hogy orvul újra támadhassanak. Később sorbaálltunk valahol, vízért a Petrezselyem-kútnál, lisztért, zsírért, cukorért, krumpliért. Amit éppen kapni lehetett valahol, kiadagolva, jegyre, hogy a kevésből minél több embernek jusson. Ha végképp nem volt dolgunk, cigarettát töltögettünk, amíg el nem fogyott a kis tartalék, amely átvészelte valahol a háborút, talán a padláson. Téglaformájú papírdobozkákban volt a vágott dohány, ugyanolyanokban a filteres cigarettahüvely. Egy kipattintható, hurkatöltőszerű fémrúd volt hozzá, ebbe kellett belehinteni a dohányt, s összepattintva belefűzni az üres hüvelybe, hogy lassan kihúzva keményre töltött cigaretta maradjon a nyomában, amivel másnap elindulhattunk vásárolni, amíg csak tartott, beosztva takarékosan, mintha valóságos pénz lett volna.
Nekünk akkor nem jutott az eszünkbe, hogy a mi életünk a békéről szólna, és csak később ébredtünk rá, hogy nemcsak a háborúnak van vége, hanem a béke is elkezdődött csakugyan, és jó régóta tart már.
Szóljon hozzá!