Már megint elszaladt egy hét. Születésnapi tortát kell sütnöm. A hűtőszekrény üres, vaj nélkül nem lehet tortát sütni. Nincs menekvés, nyakamba kell vennem a várost.
Kinézek az ablakon. A nap csak félénken dugja ki a fejét a szürke felhők közül. Az orgonabokron, melynek fehér fürtjeit minden évben olyan türelmetlenül várom, már zöldellő rügyek pattognak, a rózsaszín jégvirág már büszkén dugja ki bozontos fejecskéjét a hatalmas, sötétzöld levelek közül. A csípős szél még meg-meglengeti a fák kopasz ágait, de a mandulafa fehér virágai mintha mondanák, már nem kell soká várni, itt a tavasz.
Veszem hát a könnyű kabátot, a vászon reklámszatyrot, az álmodozásra nincs idő, indulás a városba.
A sarkon türelmetlenül várom a zöld fényt. A tér tele van emberekkel, jönnek-mennek, ki sietve, ki komótosan.
Óvatosan szedem elő a nyakba akasztott pénztárcámból a bankkártyát. Azt mondják, már pár forintért is leütik az embert; az egyik ismerősömnek nyílt nappal a kezéből szakították ki a táskát. Ezt a pénztárcát még sok évvel ezelőtt vettem, amikor olasz földön sokat jártam. De nem ám a háború – a második világégés – előtt, mikor még éjfélkor is nyugodtan sétáltunk a csak a holdvilág-világította utcákon… A háború aztán mindent megváltoztatott. Egyszer a Palatinuson meg akartuk látogatni a Caesarok palotáit. Előre mentem, nézegettem, melyik úton érünk fel leghamarabb. Hirtelen egy motorbicikli suhant mellém. A válltáskám szíja, mint a vaj szétnyílt, és a motorosok máris eltűntek a láthatáron. Persze nagyot csalódtak, mert a táskában nem volt szinte semmi. Gondos apáca házigazdáink figyelmeztettek: minden iratot és pénzt hagyjunk otthon. A kiskaliberű ladrónik, mivel se pénz, se ékszer nem volt benne, a táskát eldobták. A jelenet a prefektúra utcájában történt. Az ügyes carabinierik tíz perc múlva visszahozták a késsel össze-visszavagdalt táskát. A két srácot lecsukták, de másnap biztosan kiengedték őket. Ez a koldulás egy fajtája…
Egyszer aztán a buszon mégis kiraboltak. Ekkor vettem a nyakbaakasztót. Micsoda kilométereket át tud száguldani pillanatok alatt az ember agya, ha nem adunk neki más munkát!
Fordulok a bejárat felé, mikor egy kis nyöszörgő hang megállít. Először azt gondoltam, talán nem jól hallottam, a hang nem is nekem szól. Hátranézek. Kis fiatal arc néz rám. A karjaiban egy kis kerekfejű, feketegyöngy-szemű gyermek. Fehér, puha műszőrme kabátka van rajta, fejét az anyja mellére támasztja.
Először nem szólok semmit, talán tévedtem. A kis fiatal arc mozdulatlan, az édes-keserű mosoly ráfagyott a szájára. Megértem. Kérdezem, nem dolgozik-e valahol.
Nem, mondja, az orvos nem engedi, a gyerek még nagyon kicsi, szoptatnom kell.
Tehát akkor mégis jól értettem. Koldul.
A koldulásról sokat lehet mondani: ősi életforma, valószínű, azóta létezik, mióta az ember a közösségi életformáról leszokott. Azóta az egyiknek több van, a másiknak kevesebb. Az arányok eltolódtak. Bele lehet fulladni az aranyba, és éhen lehet halni a nincstelenségben. A koldulás a védtelenek, a gyengék, a szerencsétlenek, talán a tehetségtelenek tragédiája.
Régen történt, mikor a koldulással először találkoztam.
A nagyanyám színes üvegablakos, szép faragott kapuján jött be az őszhajú férfi. Talán nem is volt rongyos a ruhája, csak valami meghatározatlan szürkeség állt előttem. Beszaladtam a konyhába.
„Itt van az udvarban egy bácsi!”
„Vidd ki neki ezt a darab kenyeret. Mondd, hogy friss, ma hoztuk.”
Fürgén kipenderültem az ajtón, és futottam az ember felé. Az rámnézett, én nyújtottam neki a ropogós kenyeret.
„Mondd meg azoknak, akik benn vannak, az ember nemcsak éhes, szomjas is.”
Aztán kibotorkált az üvegvirágos kapun. Én csak álltam ott gyerekfejjel, nem értettem semmit, csak éreztem, a szürke álarc mögött valamiféle büszkeség rejtőzött. Az elesettség utolsó menedéke.
Akkoriban se volt könnyű a világ, a koldusoknak csak kenyeret szoktak adni. A koldusok nem lehettek rossz emberek, a kapuk, ajtók nyitva álltak, nem félt senki. Gyilkos kutyákat se tartottak a házaknál. A keresztanyámnak volt egy kis kutyája, mikor jöttünk, elkezdett ide-oda futkosni örömében. A kis sovány Gizi néni, keresztapám testvére, csak akkor kötötte meg, folyton szólítgatva: Bundi, ne pörögj, na ne pörögj már! Aztán szépen legömbölyödött a nagy sárgarózsafa árnyékában. Több kutyáról nincs emlékem, viszont nem régóta tudom, milyen a kutyaharapás.
Itt, a mi hegyekalji városunkban a cigányoktól se féltek az emberek. Főleg a Jakabhegy oldalában laktak, egészen fenn, mielőtt felértünk az avar sáncokhoz, elhaladtunk a kunyhóik mellett. Faragták a teknőket, kicsiket-nagyokat. Az egyszerű háztartás a faedények, tálak, deszkák nélkül nem létezett. Ez a kenyérkereset kiesett a kezükből. Nem törhetik össze halomra a műanyag holmikat, mint a lyoni takácsok egykor a gépeiket. Úgyis tudják, hogy a műanyag győz…
Az asszonyok be-bejöttek a városba, karjukon a legkisebbel. A legtöbbjüknek megvolt a háza, ahol segíteni szoktak rajtuk, sokszor babonából is, féltek az átoktól. Volt egy ismerősöm, akit a házi cigány mentett meg egy csúnya bőrbetegségtől. A háború után jártak itt Magyarországon Afrikában állomásozó katonák, azoktól kaphatta el a kellemetlen áldást. A cigányasszony tudta, milyen fa főzete gyógyítja meg a pártfogó ház lányának a betegségét. Hát ilyen volt régen a koldusélet…
Aztán eltűntek. Magyarországon nem volt koldus. Hová tűntek, senki se tudta. Nálunk volt a Kánaán, a bőség földje, ahol nincsenek, nem lehetnek nincstelenek.
Mikor néha kidughattuk a fejünket a nyugati világba, ott láthattunk koldusokat. Egyszer egy francia lány kért tőlem pénzt Besançon utcáin. Csak a lábára emlékszem: olyan harisnya volt rajta, amin már ezerfelé futottak a szemek. Csak annyi frankot kért, hogy falujába hazautazhasson. Ez a szemérmes, a keserves koldusok fogása. Nem kérdeztem magamtól, vajon igaz-e, amit mond. A kéregetésnek bármilyen fajtája az egyéniség olyan szörnyű önmegalázásba kényszerítése, ami szinte elviselhetetlen. Egy magyar íróról olvastam, soha nem tagadta meg, ha koldus kért tőle. Van, aki azért nem ad, mert úgyis elissza… És a sok ezer forintos bálokon nem folyik a pezsgő?
A barátok temploma kapujában, dermesztő télben egy töpörödött emberke ült. Kérdeztem, van-e lakása? Nincs. Kinek van joga bírálni, ha összeszedett forintjain pálinkát vesz, hogy dermedt tagjait felmelegítse? Nehéz kérdés. Úgy látszik, megoldhatatlan. Most tavasszal, a szép Augsburg utcáin, a nekünk emlékezetes Lech mezőn, egy jólöltözött fiatalember kért pénzt, hogy hazautazhasson.
A kis mama ott áll előttem. A karján egy kis magyar. Vajon mi lesz a sorsa ebben az anyagiakra épülő világban? Megtanulja-e a számítógép ördögien bonyolult művészetét? Meg tud-e szólalni az egyesült Európában? Ha nem, ő is csak mások kegyelméből veheti meg a napi kenyeret. Lesz-e valaha is igazi otthona?
Megsimogatom a puhaprémes kabátkát, mosolyt váltunk a mamával, megyünk: ő jobbra, én balra.
Szóljon hozzá!