Harmadévre a Ráday utcai kollégiumban kaptam helyet. Itt már nagyon jól ment a sorunk. Kétszemélyes szobák, igaz, a szűk hely miatt emeletes vaságyakkal. De mit számított ez a kis kényelmetlenség a közvetlen környezethez képest! Az arány pedig egyenesen lenyűgöző: 370 lány, 30 fiú. Könnyű volt két mozijeggyel megoldani néhány órára a szoba feletti kizárólagos tulajdonjogot.
A kollégiummal szemben volt egy kerthelyiség. Mi csak úgy hívtuk, hogy Kiskertünk, ahová sokszor betértünk. Nagy gyufapöckölő csatákat rendeztünk itt. A lányok is ide száműztek bennünket, ha már megsokallták szobánknak a házirendtől messze eltérő állapotát, és nekiláttak a nagytakarításnak.
Az egyik unalmasabb bölcsészkari előadáson kitaláltuk, hogy a jobb viccekből írjunk verseket. Ismertük egymás vicceit, csak a poénokat írtuk föl egy cetlire. Keverés után húztunk belőlük néhányat. Az óra vége volt a határidő. Előadások után valamelyik közeli kocsmában közösen kiértékeltük és díjaztuk az opusokat. Ebből az ötletből később már szokás lett. Kis műveimmel sok korsó sört nyertem. A versek közül most csak egyet hozok példaként.
Cseberből vederbe
Egyik pártgyűlés után a falu tiszteletben tartott
jó plébánosa azt mondta a párttitkár fiának:
– Eredj gyermekem, és mondd meg apádnak,
hogy vasárnaptól kezdve már a szentmisén
nem ülhetnek első padban párttagok. –
A titkár elvtárs azt üzente: – Nem baj atyám,
lesz még körmenet, de egy párttag sem fog neked
húsvétkor majd baldachint cipelni. –
A falu tiszteletben tartott jó plébánosa
azt felelte: – Meglesz a körmenet
nélkületek is, de akkor mit teszel,
ha egy beszámolót sem írok meg neked? –
Budapest, 1966. szeptember 25.
1965. október 4-én Nagytétény-Diósdon 83 éves korában meghalt apai nagyanyám, messzi-nagyanya. Lezárult egy küzdelmes élet: a paraszti munka, tíz gyermek világrahozatala és nevelése szeretetben. Apám szép példáját adta a fiúi szeretetnek azzal, hogy az utolsó időszak néhány hónapjában minden nap meglátogatta őt. A rendelések, a fekvőbetegek ellátása vagy a körjáratok után indult, és késő este ért vissza a mintegy 200 kilométeres útról. Amikor csak tehettem, én is vele tartottam. Sokat beszélgettünk az úton.
Félévkor nagyon kemény vizsgaidőszak elé néztünk. Két szigorlat és kilenc kollokvium várt ránk. Egyik vizsgáról ki, a másikba be. Így ment szakadatlan. A kettő között alig maradt időnk a felkészülésre. Az volt a szerencsénk, hogy az addigra már fölszedett rutin sok mindenen átsegített bennünket. Az állatföldrajz vizsgám Berczik Árpád tanár úrnál 1965 szilveszter késő délutánján még javában tartott. A Múzeum körúton már bőszen fújták a trombitákat. Micsoda kontraszt! A vizsgák miatt szolidra fogott szilveszteri bulit Vecsésen tartottuk, leendő menyasszonyoméknál. Az eljegyzésünk tavasszal volt.
Emlékezetes volt még a biokémia vizsgám, ahol Jámbor Béla professzor (vezetéknevével ellentétben, ám teljesen jogosan) néhányszor visszatapsolt. A könyvtár szakon szépen vettem az akadályokat Szentmihályi János docensnél bibliográfiából és Fülöp Géza docensnél könyvészetből. (Egy emlékezetes debreceni kiránduláson a Református Kollégium régi tűzoltószerszámai, kisbot, nagybot stb. közül az egész csapatból csak Fülöp Géza és én tudtuk kitartani a nagybotot. Régmúlt időkben aszerint különböztették meg az akkori tanulókat, hogy ki melyiket tudja kitartani. Volt kisbotos és nagybotos diák. – Satnyulunk.)
Egyik este a Duna-parton sétáltunk Rokival, a menyasszonyommal. A vízből furcsa hangok jöttek felénk. Egy fuldokló ember kétségbeesetten próbált a felszínen maradni. Egy másik pár fiú tagjával szinte egyszerre szaladtunk a kikötött uszályra, aminek a végéhez lánccal és lakattal egy csónakot rögzítettek. Egy vasdarabbal lepattintottam a lakatot, beugrottunk a csónakba. Kézzel evezve navigáltunk, majd a teljesen kimerült férfit beemeltük a csónakba. Az illető a szerelmi bánatára keresett gyógyírt, és csak később, a vízben döbbent rá, hogy rossz megoldást választott. (Mikor már túl voltunk a nagy ijedtségen, a kezdeti szituáció hasonlósága okán elmeséltem Rokinak a következő viccet: Egy fiatalember sétál a Duna-parton, mikor hallja, hogy valaki kiált a vízből.
– Segítség, segítség!
– Mondja, kérem, tud oroszul?
A férfi alámerül, majd jön vissza.
– Igen.
– Na látja, inkább úszni tanult volna meg.)
Zaki bácsinak nagy örömet okoztam azzal, hogy szakdolgozatom témájául a Budapest folyóirat történetét és repertóriumának elkészítését választottam. Tőle sok olyan dokumentumot megkaptam, ami olyan formában a Fővárosi Levéltárban sem volt meg. A Székesfőváros XI., Közművelődési Ügyosztályán Zaki bácsiék 1945 tavaszán felmérést és jelentést készítettek az ostrom utáni első kommunista főpolgármester, dr. Vas Zoltán számára Budapest kulturális állapotáról. Ahhoz a részhez, ahol leírták, hogy a Nemzeti Múzeum pincéjének ajtaján nincs lakat, és az orosz katonák szabadon ki-be járnak, Vas Zoltán vastag piros irónnal odaírta: „Sürgős intézkedést kérek!!! V. Z.” (Ő már csak ismerhette őket!)
Adatgyűjtés céljából át kellett néznem a Fővárosi Közlöny 1944–1948 közötti számait. Elmentem a KSH[1] könyvtárába, ahonnan – kérésemet hallva – pillanatok alatt kirúgtak. Végtére is mit képzelek én? Hivatalos közlönyöket olvasni erről az időszakról a népi demokráciában? Hiszen ez már régóta zárt anyag! Vagy az van, hogy: „A múltat végképp eltörölni…” vagy az, hogy: „A jövőben majd mi fogjuk megmondani, hogyan volt.” Ezért aztán előrevettem a repertórium munkálatait, és a dolgozatomból azt készítettem el elsőként.
Intézni kellett a nyári gyakorlatokat: egy hónap nevelési, egy hónap könyvtári gyakorlat. Megnyertük a Budapest I. bajnokságot, de nem mehettünk tovább az NB II-be, mert a BEAC nem tudta finanszírozni. Pedig számítottunk rá. Ezzel kicsit pofára estünk. Én a szó szoros értelmében is. Az egyik edzésen. Bemelegítésként fociztunk, és teljes lendülettel ráestem a kapunak állított tornazsámolyra. A fogamból letörött egy darab, a szám fölrepedt, és az orrommal együtt csúnyán vérzett. Mindkét szemem annyira bedagadt az ütéstől, hogy semmit sem láttam. A kórházban készített felvételen jöttek elő a régi nyomok. Az orvos sorolta, hol mit talált, én meg nyugtáztam az ominózus csillebillentést és a bányászfejszém nyomát. Mikor visszamentem ellenőrzésre, már saját szememmel is láthattam a kalluszokat a koponyám felvételein.
Az egész évfolyammal együtt mentünk tüdőszűrésre. Ez amolyan gyakorlatféle is volt számunkra. Az orvos tudta, hogy biológia szakosok vagyunk, ezért szívesen mutatta, mit hogyan kell nézni, magyarázta a különböző teendőket. Mikor én kerültem sorra, felhördültek a többiek.
– Minek magának ekkora szív? – kérdezte az orvos. – Hiszen ez egy lovat elhajt.
– Köszönöm, én jól megvagyok vele.
Segítettünk költözködni egy orvostanhallgató barátomnak a Belvárosból Hűvösvölgybe. Jó csere. Az utolsó belvárosi pakolás után már zárná be az ajtót, mikor észrevettem, hogy egy nagyméretű koffer még ott maradt a lakásban. Gyönyörű jószág lehetett hajdanán. Szépsége mostanra nemes patinává vált. Nílusi krokodilbőrből készült, az oldalán nagy pikkelyekkel, és az egész tele volt rézveretekkel.
– Gyuri, vigyük ezt is! – javasoltam.
– Kell a kutyának! Alig bírom el. Üresen 15 kiló.
– Add nekem – javasoltam.
– Parancsolj!
Máris vittem magammal. Tényleg alaposan meghúzta az ember karját, ezért felváltva vittük az egyik kollégista társammal. Ketten ballagtunk hazafelé. A Ráday utcában elmentünk egy rendőr mellett, aki ugyan gyanúval méregetett minket, főleg az új szerzeményemet, ami éppen a társamnál volt, de nem szólt semmit. Hát micsoda dolog ez? Hol az éberség? Nekem se kellett több. Odasúgtam félhangosan a cimborámnak:
– Vigyázz, a keze kilóg!
A rendőr azonnal megállított, igazoltatott bennünket, majd megkérdezte:
– Mi van a kofferben?
– Semmi, üres – bagatellizáltam a dolgot. Ettől még gyanúsabb lett.
– Nyissák ki!
Kinyitottam. Valóban üres volt.
Szerettük kisebb dolgokkal ugratni a rendőröket. Ezzel válaszoltunk a velünk kapcsolatos utálatukra. Röviddel ezután megint alkalmam nyílt egy apró kis trükkre. Minden tanév végén teljesen ki kellett költöznünk a kollégiumból. A Ráday utcából Nellyhez, a Munkácsy utcába vittem a holmimat, több fordulóban. A pakoláshoz igénybe vettem a nílusi koffert is. Dög nehéz volt. Ahogy két nagy csomagommal kelek át a Népköztársaság útján (régen és most: Andrássy út), akkor látom csak, hogy egy rendőr – befejezve egy gyalogos bírságolását – már rám feni a fogát. Azonnal elkezdtem úgy sántítani, mint egy csípőficamos. A rendőr leállította a forgalmat, értem jött, előzékenyen elvette tőlem a csomagokat, és amíg átértünk, egyfolytában magyarázott, hogy ez milyen veszélyes.
– Pláne, maga még el se tud ugrani!
Gondoltam magamban: ha te tudnád, hogy én mekkorát tudok ugrani, ha kell. Megúsztam a bírságolást. A látótávolság miatt egy darabig még bénáztam, aztán mentem tovább rendesen. Belátom, nem volt szép tőlem, de akkoriban nagyon bujkált bennünk a kisördög. A vicceink között is előkelő helyen szerepeltek. Egy szép példa: Tanul a rendőr kisfia. – Édesapám, hol vannak a Kárpátok? – Nem tudom fiam, anyád rámol el mindent.
Nyári nevelési gyakorlatra Cinkotára mentem. A KISZ-táborban voltam parancsnokhelyettes. A Szilas-patak szelvényét rendeztük. A medrét kotortuk, és kiigazítottuk a rézsűt. Rengeteg világháborús lőszer és robbanóanyag bukkant a felszínre. Ezeket biztonságos helyre vittem, majd a tűzszerészek időnként felrobbantották az összegyűlt, veszélyes relikviákat. Nosztalgiából velük tartottam, amikor időm engedte. Igyekeztem, hogy erre szakíthassak időt. Tolultak föl a régi, gyermekkori emlékek.
Könyvtári gyakorlatra a csurgói Járási Könyvtárat választottam. Apám Csurgón érettségizett 1922-ben. Kaposvárott megszakítottam az utamat. Jelentkeztem a Megyei Könyvtárnál. Az igazgató jól ismerte apámat. Utána meglátogattam volt osztályfőnökömet. Dr. Kolléga Tarsoly Sándor örömmel fogadott. Nagyon megtisztelt azzal, hogy pertut ajánlott nekem, amit hálás, tanítványi köszönettel fogadtam. 1962 őszétől Kaposvárott tanított. Itt már együtt volt a család. Mikor közös emlékeinket fölelevenítve, nagy kacagások közepette beléptünk a lakásba, a zongora alól tágra nyílt szemmel csodálkozott ránk kisebbik fia, István, aki ma főlevéltáros és a Tarsoly Kiadó igazgatója.
Csurgóra szinte hazamentem. Szeretettel fogadtak. Turbék Károly volt a könyvtárigazgató. A napi munka mellett – az egy hónap alatt – mintegy 16 000 katalóguscédulából szerkesztettem a könyvtárnak egy ETO-katalógust. Káplár Józseffel, a módszertani könyvtárossal jártuk a járás községi könyvtárait, rendbe téve az állományt, a letétet és a leltárkönyveket. Kapóra jöttem a csurgóiaknak, mert éppen készültek a kaposvári megyei szpartakiádra. A röplabdacsapatot erősítettem. Ilia Pista bácsiéknál a fészerajtó mellett ráleltem régi kedves hangszeremre, a mézpörgetőre. Ugyanazon a helyen állt, mint majd húsz évvel azelőtt.
Apropó, hangszer. Még másodéves korunkban Kiszely Pál, az egyik szobatársam – gitár a közelben sem volt – lerajzolt négy akkordot, hogy melyik bundon hányas ujjal hányas húrt kell lefogni. Mikor Nelly a moszkvai útjáról hozott nekem egy gitárt ajándékba, szinte azonnal elkezdtem gyakorolni. Úgy igyekeztem mindezt megtenni, hogy túlzott mértékben el ne rontsam mások fülhallását. Az első két hónap kegyetlen nehéz volt. De nem adtam föl. Begyűjtöttem kottákat, akkordokat, és nagy kitartással gyakoroltam. Sajnos a komolyzenéről addigra már lekéstem. A sok és kemény fizikai munka és a röplabda miatt elnehezült a kezem, így nem maradt esélyem se rá, hogy a gyakorlatban is műveljem a nehezebb műfajt. Hallgatni nagyon szeretem. (Azért a könnyű műfaj sem olyan könnyű ám, ha játszani kell. Tessék meggyőződni róla!) Énekelek, vagy a számmal trombitálok a gitár mellé. Teljesen kikapcsol a játék, és szinte fizikailag is felüdít. Ezért számomra a gitározás sokkal több, mint egyszerű szórakozás. Örömömet növeli, bánatomat csökkenti. Csurgón ideális volt a helyzetem még ilyen szempontból is. Senkit sem zavartam, mert egy kis liget közepén, az általános iskola egyik tantermében kaptam szállást. A padokat félretoltam, a vaságy mellé szereztem egy olvasólámpát. Mindössze ennyi volt rögtönzött szobám hozzám köthető berendezése. (Jut eszembe: Mi van a szegény kínai lakásában? Egy gyékény és egy Mao-kép. – És egy gazdag kínai lakásában? Egy gyékény, egy Mao-kép és egy maosdó.)
Ilia Pistával hétvégeken Gyékényesre jártunk éjszakai horgászatra – több-kevesebb sikerrel. Megismerkedtem a csurgói fiatalokkal. Összebarátkoztam Csurgói Máté Lajos festőművésszel. A mostani csurgói emlékeim sokkal szebbek voltak, mint a nagyon régi, a mézpörgetős kalandom.
Hogy repülnek a diákévek! (Persze a többi is.) Úgy tűnt számomra, alighogy beléptünk az egyetem falai közé, most meg már mindenki állás után néz, szerződést köt különböző cégekkel az egyetem utáni pályakezdésre. Megházasodott vagy éppen előtte áll, néhányuknak már gyereke is van. Szóval szép csendesen, de megállás nélkül hajlunk át az ifjú-felnőtt korba. Hogy öregszünk, állapítottuk meg szemtelenül fiatalon, miközben azt éreztük, hogy az időnk és az energiánk vég nélküli. Utólag az az ember érzése, hogy herdáltuk is e kettőt – minden határon túl. De ezt nem szabad így megítélni vén fejjel, talán kicsit okosabban is, mert hamis képet kapunk. Csak az akkori, jelenvaló önmagunkhoz képest vizsgálhatjuk régmúlt dolgainkat. Még akkor is, ha némely tettünknek hosszabb hatása van, vagy éppenséggel meghatározza az egész hátralévő életünket. Akárhogy nézem; az utóbbi szempont figyelembevételével együtt is nagy tékozló voltam. Nehogy félreértés essék, messze nem a pénzről volt szó. Az a legkevesebb. Nálam a pénz tizedrangú kérdés volt, és az is maradt. Akkor sem játszott fontosabb szerepet, ha nagyon sok volt, de az sem érdekelt, ha alig volt. Soha nem hagytam, hogy a pénz irányítsa az életemet, azt meg pláne nem, hogy befolyásolja a hangulatomat. Mivel az ember társadalomban él, nyilván kell lennie egy létfenntartási minimumnak, de ez még egyénenként is nagyon változó összeg. Akkoriban az „élcsapat” fennen hangoztatta, hogy a kommunizmusban a pénz mint olyan, eltűnik. Hajlok arra, hogy ezt az egyetlen egy szem ígéretüket sokak számára maradéktalanul betartották.
1966-ban a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban rendezték a vadászati világkiállítást. Az egyik teremben teljesen véletlenül összefutott Széchenyi Zsigmond és Kádár János. Az utóbbi a szokásos kísérettel. Kádár leereszkedő hangnemben kezdte volna a társalgást, mire Széchenyi egy beszólással megállította a hercigeskedést:
– Azért az 1950-es évek elején kemény dolgok voltak a hortobágyi kitelepítéskor.
– De Zsiga bácsi, ha ennyire nehéz volt, miért nem disszidált?
Csattanó felelet vetett véget a hirtelen jött találkozásnak.
– Zsiga bácsi még csak disszidálhatott volna, de egy gróf Széchenyi soha!
A IV. évfolyam tantárgyaival újabb és újabb ismeretek rakódtak a régiekre. De nem mindenben lettünk okosabbak. A nekünk oktatott világkép hol tisztulni látszott kicsit, hol komolyabban összekuszálódott. Az élet nagy miértjeire nem kaptunk mindent kimerítő válaszokat. Ahogy haladtunk a tudományok egyre sűrűbb rejtelmeibe, úgy tapasztaltuk meg nap mint nap, hogy mennyire kevés az, amit egy ember tudhat egyáltalán. Beszélgetéseink és vitáink sokszor kanyarodtak ilyen kérdésekhez.
1966-ban megrendítő volt az első őszi találkozás Zaki bácsival. Holott csak külső jelét adta annak, amit amúgy is tudtunk; hogy rosszul lát. De a fehér bot ennek ellenére furcsa érzéseket keltett bennem. Ő csendes derűvel viselte a szomorú változást, és pajkos mosollyal mesélte, hogy a gépírás órán azért még tud csalni egy kicsit a vakon írás tanulása közben. Az ütött-kopott botot átfestettem, hogy egyértelmű legyen a funkciója mások számára is.
A magántanítványok és a statisztálás mellett újabb foglalatosság adódott. Péntek éjszakánként a kenyérgyárba mentünk dolgozni. A hétvégére sütött nagyobb mennyiséget rakodtuk a kenyeres autókba. Annakidején sokat segítettem a csetényi pékségben, így számomra nem volt idegen a környezet. Mégis, a gyárban tapasztaltak hatására jó darabig levágtuk a kenyér héját.
Az egyetemen rendezett egyik véradás után kicsit nagyobb mértékben pótoltuk a folyadékveszteséget, mint kellett volna. Bár aznapra a véradóknak rektori szünet járt, de a genetika gyakorlatról mégsem hiányozhattunk. Éppen muslicákat kellett válogatni (fehér szemű, piros szemű, hím, nőstény stb.). Gézbe csomagolva mindenki kapott 50 muslicát azzal, hogy a gyakorlat végén el kell számolnunk velük. Az elkábításukhoz tiszta alkoholt adtak.
– Nagyon sajnálom picinyeim, de ebből nem kaptok egy kortyot sem. Aki nem kábul el a benzintől, azt tesszük vissza a gézcsomagolásba.
Mi koccintottunk az alkohollal, a muslicák pedig benzint kaptak. A kábítás bevált. (Nálunk is.) A binokuláris mikroszkóp alatt elkezdtük a munkát. A nézőke jól illeszkedett a szemgödörhöz, kitámasztotta egyre nehezülő fejemet. Így adódott, hogy egy kicsit elbóbiskoltam. Egyszer csak fölriadtam. Hát az én kis muslicáim a benzingőzből fölocsúdva, éppen akkor készülődtek szárnyra kelni.
– Innen egy tapodtat se! Hát akkor hol leszek én az elszámoláskor, ha leléceltek?
Ezt megakadályozandó, azonnal összezártam fölöttük mindkét tenyeremet, míg a szomszédom készségesen pótolta a hiányzó dózist az újabb kábításhoz. Szigorúan benzinből. A gyakorlat végén meg kunyeráltam, hogy adjatok három fehér szeműt és négy pirosat, elsején megadom.
A kollégiumban Székely Imre lett a szobatársam. Eggyel fölöttem járt, biológia-földrajz szakon. A BEAC-ban kosarazott. Nagyon jól megértettük egymást. A kollégium alatt, az alagsorban volt egy hatalmas menza. Mi minden repetára törzsvendégek voltunk. A konyhás lányok néha főztek maguknak külön, mindig valami finomságot. Mikor ellenőrzést kaptak, gyorsan kiosztották nekünk az ennivalót, amit mi pillanatok alatt eltüntettünk. Egyszer salakoztunk a menza kazánházából. Több teherautó salakot kihordtunk. Prémiumnak kaptunk a konyhafőnöktől egy nagy pohár kacsazsírt és egy rúd szalámit. Fölsőnek csak egy atlétatrikó volt rajtunk, de a kacsazsír hatására – a nagy hideg ellenére – kidagadtak a karunkon az erek.
A kollégium mellett defektet kapott egy Trabant. A gazdája ott tanakodott magában a kocsi mellett, mert nem volt emelője. Viszont volt a kocsihoz közel egy téglarakás.
– Könnyen megoldható, tegyünk alá téglát – javasoltam.
– De uram, ki fogja megemelni?
– Szíves engedelmével, majd én.
Leszereltük a homlokrácsot, hogy jobb fogás legyen, majd megemeltem a Trabant elejét. Újdonsült ismerősöm gyorsan alápakolt még két-két téglát. A kerékcsere után ugyanaz a művelet visszafelé. Ettől kezdve, ha találkoztunk, régi ismerősként, mosolyogva köszöntöttük egymást.
A mikrobiológia gyakorlatokon többször kaptunk finom tokaji bort. Állítólag egyes mikroorganizmusok azt szeretik legjobban. (Az ő nagy pechjükre mi is így voltunk vele.) A gyakorlatvezetők ilyenkor mindig egy kicsivel többet osztottak, jut is, marad is alapon. Hát nekünk jutott, mert azzal kezdtük, hogy koccintottunk, a mikrobákkal meg elkezdődött az egyoldalú párbeszéd.
– No, picinyeim, szomorú hírem van számotokra. Megittuk a tokajit, nektek meg marad a sima csapvíz. Aki szívós, az a víz hátán is megél. Azért, hogy el ne szontyolodjanak teljesen, vigaszdíjként még kaptak hozzá egy kis agaragar[2]-t.
Más alkalommal külön figyelmeztettek bennünket: vigyázzunk, mert most veszélyes bacilusokkal fogunk dolgozni. Milyen az én szerencsém? Az első szívásra túlszaladt a pipettán a kólibacilus. Nagyokat köptem a mosogatóba, és öblögettem azonnal tiszta alkohollal. (Azt hiszem első és egyben utolsó eset volt, hogy kiköptem a szeszt. Jól sikerült az alkoholos öblögetés, mert semmi baj nem lett belőle. De a rossz érzés sokáig megmaradt bennem.)
A vizsgaidőszakra hazamentem tanulni. Apám azonnal rácsapott a könyveimre. Hol a genetika, hol az élettan tankönyvem tűnt el. Először azt sem tudtam, hol keressem őket. Olyan szorgalommal mélyedt el bennük, mintha neki kellett volna vizsgáznia. Nagyon érdekelték a tudományok. Ekkortájt már 37 különböző napi- és hetilapot és folyóiratot rendelt meg magának. Néha alig tudtam visszakunyerálni tőle a tanulnivalómat.
– A vizsgáim érdekében ultimátumot intézek hozzád. Ha mostantól nem osztjuk föl egymás között a könyveket, kénytelen leszek visszamenni a kollégiumba. Azt mégsem mondhatom a vizsgán, hogy amiatt nem tudtam felkészülni, mert apám állandóan kivette a kezemből a könyvet. Megegyeztünk?
– Meg.
Aztán minden ment tovább a régi kerékvágásban, apróbb közelharcokkal a könyvekért. Ugyanakkor hallatlan jó érzés volt mindkettőnk számára, hogy szakmai kérdésekről is beszélgethettünk.
1967. február 17-én egy fergeteges gyűlés után megválasztottak a kollégiumi diákbizottság elnökének. A palotaforradalomnak is beillő gyűlésen parázs viták voltak Túri Andrásné igazgatónő és köztem a kollégium belső életével kapcsolatban. Néhány nap múlva a teljes diákbizottságnak raportra kellett mennie az illetékes rektorhelyetteshez, aki az egész társaságunkat, ahogy voltunk cakpakk, ki akarta zárni az ország összes egyeteméről. A titkárnője már írta a névsorunkat. Amikor láttuk, hogy ennek fele sem tréfa, kőkemény kétórás vita után elállt eredeti szándékától. Biztosítottuk az igazgatónőt afelől, hogy mi is jót akarunk. Csak másként, mint ahogy eddig mentek a dolgok. Aztán hamarosan meg is tudtuk győzni. Végre tisztázódtak az erővonalak. Sok terhet levettünk a válláról azzal, hogy az épület renoválásakor megszerveztük a költözködéseket. Naponta egyeztettem az építésvezetővel. Ő is látta, hogy konyítok hozzá. (Megszólalt a culáger-múltam.) Minden úgy ment, mint a karikacsapás. Nagy elégtétel és jóleső érzés volt számomra, mikor néhány héttel később az igazgatónő a katonatiszt férjével együtt vendégségbe hívtak a lakásukra. Privát meghívásuk a legnagyobb elismerést jelentette. Beszélgetés közben jókat nevettünk a régebbi ellentéteken vagy csak vélt ellentéteken.
1967 tavaszán elutaztunk a menyasszonyommal Kassára. Keresztszüleim régebben meghaltak. A fiúkkal, ifjú Rozman Lászlóval találkoztunk. Elmentünk a temetőbe Korponay nagyapám és Klárika testvérem sírjához és a dómban lévő Rákóczi-kriptához. Majdnem 11 éve voltam itt utoljára.
A mi számunkra ez amolyan búcsúkirándulás volt, mert röviddel hazaérkezésünk után fölbontottuk az eljegyzésünket.
(folytatjuk)
Szóljon hozzá!