Az öreg Patonai a hatvanötödik születésnapjára kapott egy csinos görbebotot. Öreg ám az a roggyant lábú nénikéd – szokta mondogatni, ha szóba kerül a kora –, pedig hát akár honnét nézzük is a dolgot, mióta meghalt az apja, ő lett a korelnök a családban. Mennyivel szebb ez a szó, hogy korelnök, mint mondjuk az öreg, a vén, az idős… Nem is beszélve az aggról, meg a hasonló, már – már becsmérlő kifejezésekről. A korelnök, az igen. Abban benne van a megbecsülés, a családi demokrácia, meg minden. Mert nem mindegy ám, hogy milyen alapokra épül föl egy család. Mármint az igazi család, amelyikben anya is van, meg apa is, aztán meg nagyszülők, sőt rokonok, akik nemcsak egy-egy temetés alkalmával találkoznak. Hanem mikor? No igen, ez szinte megválaszolhatatlan kérdés manapság. Mert ma már nem úgy van ám, mint régen, hogy összetoljuk az asztalokat, aztán körül üljük vagy harmincan. A nagycsalád. Elütjük egy birka lábát, a Pista sógor megnyúzza, a Jani sógor megfőzi a nagy bográcsban, a Lajosék hozzák a bort a hegyről, a Bori keresztanyám segít sütni, a Mari sógorasszony megterít a lányaival…
Ugyan, hol van ez már? A lakótelepi két négyzetméternyi konyhában már egy pizzasütés is technikai akadályokba ütközik. Két asszony egy konyhában meg kész forgalmi dugó. Nagy család, az van. Azoknál, akiket Nagyéknak hívnak. A lányuk meg egyedül neveli a turistaúton fogant gyermekét. Független szingli akar lenni, akitől egyetlen hülye férfi se akarja számon kérni, hol töltötte az éjszakát.
No igen, kifordult sarkaiból a világ, de mi köze ennek a görbebothoz? Alapjába véve semmi. Vagy talán annyi, hogy Patonai, az öregnek titulált Patonai ennek ellenére is meg tudná mutatni ezeknek a mindent fitymáló, mindent jobban tudó, folyton unatkozó fiataloknak, hogyan kell a kedvére tenni egy igazi nőnek. Olyannak, aki tűzről pattant, akinek a nyakán nem azért van az a dísztök, hogy legyen mire ragasztani a műhajat… Szóval, aki olyan, mint az ő Juliskája volt negyven évvel ezelőtt.
Amikor a szomszéd, a Pali, aki két évvel fiatalabb nála, először meglátta a kezében a botot, rögtön odahívta a kerítéshez, és kaján vigyorral mondta:
– Látom, téged is utolért a lókór.
– Miféle lókór? Mindössze arról van szó, hogy Krúdy példáját követve boldogult úrfi koromra emlékezem. Az igaz, hogy a sétapálcám feje egy kissé meggörbült, de a szára még ma is bambusz.
– Bambusz, bambusz… – mosolygott a szomszéd –, de akár hosszú ú – val is mondhatod. Te már csak bambúsz, akár a kehes ló. Mert tudod, hogy a jó csődör előbb-utóbb vagy megvakul, vagy megsántul, vagy a fene eszi meg.
– Rendben van – nyelt nagyot Patonai –, tagadhatatlan, hogy lesántultam… És te hol tartasz?
– Én e? – húzta el a száját Pali szomszéd. – Holnap megyek az orvoshoz új szemüveget íratni.
– Hát akkor semmi baj – biccentett a korelnök. – Szaglás, tapintás rendben, kapcsolhatjuk a harmadik fokozatot.
Harmadnap mégis elment az orvoshoz. Ide, a körzetihez, vagy ahogy manapság emlegetik, a családorvoshoz. Hogy ebben is mi a családi? Ha csak az nem, hogy egyes helyeken családi alapon adják – veszik a praxist. No, de ez már politika, ahhoz pedig Patonainak semmi köze. Ő istenfélő ember, még a rádiót is kikapcsolja, ha efféle alvilági dolgokról kezdenek szövegelni benne.
Szóval leült a váróban a fehérre festett padra, hogy ha rá kerül majd a sor, megkérje a doktort, írjon föl neki valamiféle kencét, vagy fájdalomcsillapítót, mert amikor jön az a fránya meleg front, úgy elkezd hasogatni a jobb csípője, hogy alig tud lábra állni. Még sincs az rendjén, hogy ő hatvanöt évesen bottal járjon, miközben az öreg Bata, az alsó kertszomszéd nyolcvanévesen fut, mint a nyúl.
Mint az az ilyen ködös, nyálkás tél eleji időszakban lenni szokott, sokan ültek a váróban köhécselve, az orrukat fújva. Az egyik reszkető kezű, vörösre fújt orrán sokdioptriás szemüveget hordó bácsika éppen a zsebéből előkotort aprót számolgatta.
– Tessék mondani, mennyi is az az izédíj? – fordult a szomszédjához.
– Vizitdíj, az háromszáz forint… – magyarázta a kérdezett.
– Nyugodtan mondhatja izédíjnak is – mondta valaki a hátuk mögül –, mert újabban ezzel izélgetik a népet.
– Igen? – kapta föl a fejét egy kerek képű férfi.– És vajon kik izélgetik vele a népet? Mondja ki, hogy a koalíció! Na tessék, mondja ki!!! Ilyen nehéz elfogadni a választási vereséget? És ha véletlenül maguk győztek volna, vajon milyen díjat vezettek volna be?
– Hát… ahogy elnézem magát, a hülyeséget díjaztuk volna, mert abból aztán kifogyhatatlanok.
– Maga beszél, aki kétszer megbukott autóvezetésből?
– Magát meg kétszer váltották le a KISZ-titkárságról, mert még ahhoz is buta volt…
– No, ide figyelj, te szarházi! – lépett közelebb a kerek fejű.– Ismerem ám én az egész pereputtyodat. Egytől egyig olyan szarházi, léhűtő, munkakerülő népség, mint te.
– A te apád meg elsikkasztotta a brigádpénzt. Elitták a munkásőr haverjaival. Aztán meg besúgó is volt…
Már-már egymás torkának estek volna, ha ki nem lép a rendelő ajtaján a nővér, s egy határozott karatés mozdulattal félre nem tolja őket.
– No, de uraim! Ez itt orvosi rendelő, nem parlament. Ki a következő?
– Azt hiszem, én – mondta az ellenzéki, és befelé indult.
– Most megúsztad, Józsi, de a kocsmában találkozunk…– szólt utána a másik.
– Kik ezek? – kérdezte a perlekedők felé biccentve Patonai a mellette ülő asszonytól.
– Mit tudom én, valamiféle politikusok. Nem mindegy? Ezektől is csak influenzát kap az ember…
A doktor megvizsgálta a korelnököt, s írt neki egy beutalót az ortopédiára. Röntgenezzék meg, döntse el a szakorvos, mi a teendő. Patonainé fölhívta a szakrendelőt, hogy időpontot kérjen a férjének, mert ha rá bízza, még képes elbliccelni, mondván, hogy már nem is fáj annyira a csípője. A vonal végén elnézést kértek, mert éppen átszervezés alatt áll a járóbetegrendelés és momentán csak a sürgős esetekkel foglalkoznak, de várhatóan a jövő héten már tudni fogják, hová költözik az ortopédia, sőt azt is, hogy ki mikor rendel. Akkorra feltehetően megjavítják a vizitdíjautomatát is, nem kell külön sorban állni a szomszéd épületben.
Egy hónap se telt bele, s hősünk ott ült az összevont szakrendelő folyosóján kezében a frissen tépett sorszámmal és az alig másfél órás várakozás után megszerzett vizitdíjkártyával.
– Gondolja, hogy bejutunk még ma? – kérdezte tőle egy láthatóan bőségesen táplálkozó asszonyság. – Én este hat órára rendeltem ide a kocsival a vejemet. És ha netán nem jutnánk be, holnap újra sorba kell állnunk a vizitdíjautomatánál?
– Nem tudom – felelte enerváltan Patonai.
– Kár. Azért sajnálom, hogy nem hoztam magammal egy összecsukható széket. Tudja, a nagyanyám is azzal ült sorba a hentesnél ötvenkettőben, amikor jegyre adták a húst.
A leghosszabb várakozásnak is vége szakad egyszer. Ő is bekerült az orvos elé. Megvizsgálták, megröntgenezték, sőt még ultrahanggal is körbemasszírozták a csípőjét. Aztán átjött egy másik fehérköpenyes, idősebb úr a másik szobából. Nézegették a röntgenképet, bólogattak, a fejüket ingatták, végül így szólt az ifjabb.
– Kár ezzel kísérletezni, Patonai bácsi. Én azt mondom, csináljunk egy csípőprotézist, és húsz évig nem lesz rá gondja.
– Azt mondja, doktor úr, hogy húsz évig?
– Azt. Ha gondolja, meg is beszélhetjük a műtétet. Két hét alatt túl leszünk rajta.
– Önök igen. De én?…
– Ugyan, uram, manapság ez már nem olyan nagy dolog. Mondhatni, rutin műtét.
– Bocsánat, doktor úr – kottyant közbe a nővér –, de a beteg hajlandó lesz befeküdni egy kétszáz kilométerre lévő kórházba?
– Nem tudom, de miért éppen oda feküdne be?
– Mert önt elsejétől oda helyezték.
– A fenébe… Látja, erről mindig megfeledkezem, de ettől még a két hét…
– Az imént jött meg a minisztériumból a legfrissebb várólista – mondta a nővér vadalma mosollyal. – Három év. Sok a beteg, kevés a műtő.
– Hát akkor… – bizonytalanodott el az orvos hangja.
– Semmi baj, doktor úr, korelnökként elleszek én így, botosan is. Az a húsz év meg olyan gyorsan elszalad…
Szóljon hozzá!