Én, Petrozsényi Nagy Pál (önéletrajzi dokumentumregény) – 4.

 

Miközben a hitleri Németország vereséget vereségre halmozott, Romániában a Vasgárda, később Antonescu tábornok és I. Mihály király boldogította az országot. Végül bekövetkezett a sorsdöntő fordulat: Románia 1944 aug. 23-án átállt a SZU és az amerikai-angol szövetségesek oldalára. Okos döntés volt, ha figyelembe vesszük az akkori hadi helyzetet, elvégre a győztesekhez való átállás mindig jutalmat érdemel. Jelen esetben Észak-Erdély volt a jutalom, magyarán: ismét Romániához csatolták. Dráma az egyiknek, öröm a másiknak. A román naciona­lista szervek ekkor megtorló intézkedéseket léptettek életbe. Ezen szervek egyik vezére volt Gavril Olteanu, egykori ügyvéd és vasgárdista ezredes, aki önkéntesekből verbuvált martalócaival átfésülte a magyarlakta területeket horthystakatonák és elrejtett fegyverek után kutatva. A gyanús személyeket helyben kivégezték, másokat kifosztottak vagy internáltak. Mindezt a király, Constantin Sănătescu miniszterelnök és legbefolyásosabb államminisztere, Juliu Maniu tudtával, ha nem is beleegyezésével. Vagy azzal is? Mindenesetre meggondolkoztató, hogy a különítményt, még ha nem is hivatalosan, Maniu-gárdának nevezték, bár Maniu utóbb kézzel-lábbal tagadta, hogy odaadta volna nevét egy ilyen „szedett-vedett” osztaghoz.

Nem részletezem tovább, ezt is csak azért bocsátottam előre, hogy az olvasók könnyebben megértsék, kik és miért törtek be hozzánk is 1944-ben, egy sötét szeptemberi éjszakán. A gárdisták, rablók vagy kicsodák, úgy négyen-öten lehettek, mindegyik kezében géppisztoly.

– Davai gyenygi!^[1]

– Nyet^[2] – válaszolta édesapám, aki éppen akkoriban tanulgatott oroszul.

– Szent isten, János, kik ezek? – kérdezte édesanyám halálsápadtan.

– Valószínűleg oroszok.

– Zalato?^[3]

– Nicsevo.^[4]

Erre kapott akkora pofont, hogy nekiesett a kályhának.

– Legaţi-l de sobă şi bateţi-l până ne dă tot ce dorim! – parancsolta a vezérnek tűnő, bőrkabátos briganti.^[5] – Na, vanni pénz és giuaver[6]? – kérdezte ismét, miután agyba-főbe püfölték szegény apámat.

– Ez elájult – jegyezte meg egy marcona arcú szabadlegény.

– Locsoljátok fel! Hol a pénzed, szent ember? – ismételte meg a kérdést a bőrkabátos.

– Nincs.

Világos: honnan is lett volna, ha ki sem állt a kölcsönből.

– Nem hallani.

– Nincs.

– Mindjárt meglátni – intett a bőrkabátos a társainak, akik minden szekrényt, fiókot feltúrtak, széthánytak, ám néhány apróságon kívül semmit sem találtak. – Utoljára mondani: vagy elárulni, hol a gyenygi, giuaver, vagy megdugni tied asszonyka.

– De hát értse már meg domnule^[7], hogy nem adhatok abból, ami nekem sincs.

– Nana, egy preotnak?[8] És ezt higgyem is el neked?

– Ez van. Esküszöm az élő istenre.

– Á, isten, eskü! Cântec de leagăn.^[9] Băieţi, ocupaţi-vă şi de preoteasă niţel!^[10] – kacsintott a társaira.

– Várjanak! Odaadom maguknak a legdrágább kincsemet, csak a feleségemet hagyják békén, könyörgöm! – mutatott édesapám a komódon fekvő hegedűre.

A vezér kíváncsian sietett a hegedűhöz, megnézte, forgatta.

– Stradivári?

– Nem.

– Amati?

– Az sem. Magyar, azért, higgye el, ez is nagyon értékes…

– Hülye bozgor,[11] te szórakozol velem! – kapta fel dühösen a hegedűt, visszaszaporázott apámhoz, és széttörte a tarkóján.

– Hurrááá!

– Preoteasa!

A gárda röhögve vetkőztette le anyámat, és a következő percekben megtörtént, ami Száraz­ajtán, Gyergyószentmiklóson, Csíkszentdomokoson, Magyarzsomboron és egyéb észak-erdé­lyi községben is megesett. Amint végeztek, gyorsan teherautóra pakolták a bútorokat, szőnyeget, festményeket, egyszóval minden elmozdítható értéktárgyat, és kirobogtak az utcára.

– Kikirikí! – jelezte odakinn egy kakas, hogy pitymallik.

Csend. Néhány pillanatig csak édesapám nyöszörgése hallatszott.

– Margit, oldozz le, kérlek, a kályháról!

Semmi reakció. Édesanyám ugyanolyan mozdulatlanul feküdt, mint ahogy ott hagyták. Sokkot kapott, elájult? Nem tudtuk, végül is Jancsi mentette meg a helyzetet azzal, hogy apró, éles fogaival kötötte ki magát és apámat is.

Az esetnek természetesen hamar híre ment, állítólag még egy-két újság is megírta, miként rabolták ki a kajántói papot a Maniu-gárdisták. Ha ugyan tényleg ők voltak, tudniillik, ha ők voltak, jöhettek volna fényes nappal is, mi több, meg is ölhettek volna anélkül, hogy bárki felelősségre vonta volna őket emiatt – tépelődtem utóbb, immár felnőttként, amikor húsz évvel később egy elsárgult, 1945-ben nyomtatott Világosság^[12] akadt a kezembe. A lap arról a kajántói esetről számolt be, melynek során szeptember éjjelén volt Maniu-gárdisták betörtek egy Nagy János nevű református lelkészhez, s miután csaknem halálra kínozták, kifosztották a paplakot. A lapot gondosan eltettem, és évekig dokumentumként őriztem, aztán eltűnt, elkallódott, nem tudom.

 

Új rend, új világ

 

1944. augusztus 23-a után gyökeres változás ment végbe Romániában: felszámolták a tőkés-földesúri rendszert, és megkezdték egy új, „felsőbbrendű”, a szocialista társadalom építését. Három évvel később Maniut hazaárulás és az amerikai-angol sereggel való kollaboráció miatt életfogytiglani börtönre ítélték. Ott is halt meg 80 éves korában. Sănătescu, majd Rădescu is megbukott, helyette (állítólag) szovjet nyomásra Petru Grozát választották meg miniszterelnöknek.

Ennyit a családunkat is többé-kevésbé érintő történelmi tényekről. A többi már olyan história, ami csupán annyiban érintett, mint mindenki mást Erdélyben. Én azonban engedelmükkel inkább arról mesélnék, amit személyes megfigyeléseim nyomán láttam, éreztem. Folytassuk hát a paplakkal! A parókia kifosztása után még szegényebbek lettünk, mint valaha. Nem csoda, hiszen a bútoroktól az utolsó kanálig mindent szekérre raktak és elvittek. Pedig már akkor sem álltunk fényesen, amikor édesapám Bodonkútról Kajántóra, egy teljesen elhanyagolt, üres parókiába költözött. Hónapokon át javítgatta, csinosítgatta, gyakran a saját költségén. Hitelbe vásárolt bútort, ruhát, háztartási eszközöket. És most, tessék, kezdhettünk mindent elölről! Apjához, nem fordult, talán nem is tudta a jómódú, ámde annál kuporibb gazda, hogy mi történt. Nagyanyám tudta, de ő eleitől fogva utálta apámat, ezért csakis a lányát, azaz édesanyát támo­gatta anyagilag.

– És a gyerekek? Jancsi, Pali? Rájuk nem gondolsz? – jegyezte meg félve édesanyám.

– Mi az, hogy a gyerekek! Hát Albit ki ruházza, eteti? Az urad gondoskodik Jancsiról, Paliról, én gondoskodom rólad meg Albiról. Szerintem ez így igazságos, mert azt csak nem várhatjátok el tőlem, hogy én tartsam el az egész családot.

Mint említettem (vagy nem említettem?), Albi volt a legidősebb bátyám, aki Jancsival és velem ellentétben Bodonkúton született. Onnan került Kajántóra, majd Petrozsényba – még születésem előtt, ha jól tudom. Ilyenformán nem sok emlékem maradt vele kapcsolatban, hiszen rendszerint csak néhány napot, maximum hetet tölthettem a bátyámmal egy-egy petro­zsényi látogatás alkalmával. Ez tény, de hogy pontosan mikor, honnan és miért vitték Albit Petrozsényba, azzal már a mai napig sem vagyok tisztában. Állítólag anyagi okokból, hogy a nagyanyám ezzel is segítsen a családon. Egyébiránt ugyanerre a sorsra jutott később Jancsi is, akit viszont – ugyanolyan meggondolások alapján – a nagyapám vett magához. Ezek szerint a családunk még szegényebb volt, mint gondoltam. Ennek ellenére nem értem, mi bírhatott rá egy anyát és egy mélyen vallásos érzelmű családfőt, hogy csak úgy lemondjon a fiáról. Hallottam ugyan itt-ott, családi körben suttogni, miszerint Albit részben csellel, részben erőszakkal vitték Petrozsényba, de ki tudja, mi igaz az egészből. Szegény Albi, Jancsi, vajon hogy alakult volna a sorsotok, ha mindnyájan együtt maradunk?

Szóval akadt itt kérdés, gond, baj tengernyi, amiből én szerencsére semmit sem érzékeltem. Még szép! Ugyan bizony mit érzékelhet egy gyerek két-három éves korában! Illetve pillanat, azt azért határozottan éreztem, hogy valahogy megváltoztak az emberek. Mindenki éljenzett, kiabált, és szinte naponta rohantak estefelé egy-egy tanácskozásra, gyűlésre, mely mindig a kö­vetkező énekkel kezdődött és végződött:

 

 

Felismerik? A nemzetközi munkásmozgalom himnusza. Nekem tetszett, legfőképp amiért hol felálltak, hol leültek a felnőttek. A végén már magam is kívülről fújtam az Internacionálét, de amikor az éneklésbe is belefogtam, az emberek azonnal befogták a fülüket. Akkor derült ki, hogy botfülű vagyok. Édesapám minden népgyűlésre bekukkantott, sőt, szót is kért, és beszélt, agitált, amit még a kommunisták is megtapsoltak. Ez pedig nem semmi, miután az új rendszer ideológiájának tükrében minden pap reakciós elemnek minősült. Csakhogy édesapám Marx tanait is ismerte, és alkalomadtán idézett is belőlük. A polcokon a Biblia mellett ott sorakozott A tőke, a Kommunista Párt kiáltványa, Kautsky^[13] művei és hasonlók. Hogy ezek miként fértek össze egymással? Jó kérdés! Lehet, hogy édesapám is olyan lelkész volt, aki vizet prédikál, és bort iszik? Távolról sem! Hátrahagyott írásai szerint az ő fejében, tegyük hozzá, némi szelektálással, a vallás és marxizmus is ugyanolyan jól megfértek egy helyen, mint Péter és Pál a naptárban. De melyik szegény embert nem csapott meg a kommunista eszmék szele akkoriban? Képzeljünk magunk elé egy romba dőlt, apokaliptikus világot, ami felett már öt éve komor felhők gomolyognak. Aztán egyszer csak kibújik a nap a felhőkből. Ilyenkor, ugye, minden szem felcsillan, és akik eddig álmok nélkül aludtak, attól kezdve elkezdenek ébren is álmodni egy olyan ragyogó, új világról, melyben nincs se nagyságos, se méltóságos úr többé, a magyar semminél sem alábbvaló a románnál, a román pedig a magyarnál. De a nyomor, elnyomás is ismeretlen fogalmak, mert az anyagi javakból mindenki szükségletei arányában részesül – hirdették valamennyi fórumon, mi több: hitték is. Legalábbis az elején. Sokan, milliók. Kivéve a régi rendszer és eszmék maroknyi, de annál elszántabb híveit, akiket sokszor gyilkolásra sarkallt az új rend iránti gyűlölet.

Engem ezekre a közgyűlésekre is elvittek, s noha semmit sem értettem, a körülöttem izzó hangulat bizony engem is megfogott. A falu ínséges helyzete azonban, lelkesedés ide, forradalmi reformok oda, egyelőre szikrányit sem változott, így aztán, aki addig szegény volt, továbbra is az maradt. Szüleim mindenféle munkát elvállaltak. Édesapám hegedűórákat adott, de az öt kilométerre fekvő Magyarmacskáson is lelkészkedett, édesanyám pedig tanított, csak hogy helyrebillentsék valahogy a lelkészlak kifosztása után erősen megbomlott anyagi egyensúlyt. Gondolom, sejtik, hogy Macskásra is elvittek. Egy alkalommal – útban Kajántó felé – el is tévedtünk a fák között. Bolyongtunk erre, bukdácsoltunk arra, már réges-rég meg kellett volna érkeznünk, és még mindig nem láttuk a kajántói tornyokat.

– Ezt jól megcsináltuk! – csüggedt el édesanyám. – Nemsokára koromsötét lesz, és ha addigra sem vergődünk ki innen, megesznek a farkasok.

Végül is én bukkantam a jó útra, amire hosszú évek múltán is büszkén emlékeztettem édesanyámat. Arról persze bölcsen hallgattam, hogy egyszer én is eltévedtem a „kincses város” utcáin. Hogy mit kerestem egy ilyen, Kajántóhoz képest irdatlan nagy városban? Egyszerű: innen szereztük be a kenyeret, petróleumot, könyvet, cipőt, egyszóval mindazt, ami a faluban hiánycikknek számított. 13 km oda-vissza az apostolok lován nem kis teljesítmény még egy felnőtt számára sem. Néha előfordult, hogy felvettek egy szekérre, máskor meg mi csimpaszkodtunk egy arra dübörgő traktor hátulsó rúdjára. Méghozzá menet közben, föltéve, hogy nem túl gyorsan robogott el mellettünk. Életveszélyes produkció, nem, amihez képest még az a babakocsikázás a káva nélküli kút mellett is kismiskának bizonyult. Szegény édesanyám, ha tudta volna, dehogyis engedett volna efféle útra bennünket. Egy ilyen bevásárlás alkalmával sodrottam el valamiképp Jancsitól. Vagy apámtól? Isten bizony, erre nem emlékszem, elég az hozzá, hogy órákig tévelyegtem a városban, és egyszer csak a Szamos partján találtam magamat. Jaj, hol vagyok? – ugrott ki a könny a szememből. Itt még sosem jártam.

– Hát te miért sírsz, kisfiú? – állt meg előttem egy zsákos cigány ember.

– Édesapám!

– Hogy hívnak!

– Édesanyám!

– Édesapámédesanyám? Érdekes név! De most már, irgum-burgum, arra válaszolj, amit kérdezek, különben beduglak a zsákomba.

Szegény világ, vetett ágy, ettől ijedtem csak meg igazán. Elkezdtem szaladni, és csak szaladtam, nyargaltam, mintha ki akarnék futni a világból. A többiről újfent nincs semmi emlékem. Feltehetőleg egy rendőr kísért hazáig. Édesanyám, édesapám ölelő karjaiba.

A parókiai rablást leszámítva sokáig zavartalanul teltek napjaim. Pedig a konfliktusok továbbra is ott feszültek a családban, és csak terjedtek, izmosodtak, hogy a végén már az egész falu rólunk pusmogott. Egyedül én nem hallottam ebből egy hangot sem. Csakhogy mit hallhat meg, ismétlem, egy kisfiú négy-öt éves korában! Ezért ugyancsak elképedtem, amikor úgy tizenöt évvel később sikerült elolvasnom édesapám naplóját. Ebben részletesen leírta, mennyire gyűlölte őt a nagymama, aki mindenben édesapám ellentéte volt. Nagymama kacér, divatosan öltözködő szabónő. Dolgosnak ugyan dolgos volt, azért az élet kisebb-nagyobb örömeit sem vetette meg, és minden alkalmat megragadott, hogy kiélvezze, amit a pénz és egy város szórakozási lehetőségei nyújtanak. Natata, nagymama apja, egy pirospozsgás, Sztálin-bajszú parasztember ki is fakadt némelykor.

– Nagyon nem tetszik nekem ez a rongyrázás. Pedig nem ártana, ha eszedbe jutna időnként, ki az apád, honnan jössz. Csak aztán meg ne bánd, mert mindig az esik nagyobbat, aki a magasból pottyan le, cucoană^[14] – szúrta oda románul, ugyanis román faluból származott, ennélfogva a nyelve még akkor is rá-rájárt a románra, amikor Petrozsényban megtanult magyarul.

Hanem a nagymama fütyölt az öregre, és persze anyámból is cucoanăt akart faragni. Egyébként már ki is szemelte leendő vejét, egy jól szituált, székelyudvarhelyi pedagógust.

– Laci is tanít, te is nevelsz, kell ennél ideálisabb kapcsolat? Ja, és falura sem kell költöznöd, ahol nincs se mozi, se promenád, se trotuár,^[15] csak sár, unalom meg azok a repedt sarkú parasztok – győzködte egyfolytában anyámat.

Édesapám már hivatásánál fogva is elítélte a cifrálkodást, úrhatnámságot, egyszerű ruhákban járt, és minden energiáját az önművelés, család és közérdekű ügyek szolgálatába állította. Kissé patetikusan hangzik, de őt valóban ez jellemezte. Ennek ismeretében választott neki is menyasszonyt a mezőcsávás nagyapám egy egyszerű, komoly gondolkozású lány személyében. Csak hát ember tervez, isten végez, és ő, úgy látszik, azt akarta, hogy édesapám és édesanyám találjon egymásra.

Telt-múlt az idő, már gyümölcse is volt a frigyüknek anélkül, hogy a nagyanyám belenyugodott volna, hogy legyőzték. Küldözgette is a nyilait mérgezett levelek formájában, vagy gondolt egyet, felült a vonatra, s nemsokára Kajántón kiáltott kígyót-békát édesapámra.

– Sehogy sincs ez jól, tiszteletes úr! – tette szóvá egy napon a gyülekezeti kurátor. – Már el­nézést, de túl sokat keveri a… Szóval sumákol a tiszteletes úr anyósa. Tudom, hogy nem bírja, de attól még nem kell egy angyalból ördögöt csinálni.

– Miféle angyalból?

– Hát a tiszteletes úrból, instálom, mert amit összevissza beszél a tiszteletes úrról a faluban, azzal nemcsak magának, hanem az egész egyháznak árt, az hétszentség.

– Én, angyal? Megbolondult kend, Matyi bá! A nagyságos asszonyt meg ne bántsa. Majd pontra teszem én, ha eljön az ideje.

Meg is tette, azon nem múlott, amivel lassacskán azt is elérte, hogy már nemcsak a nagymamát, saját feleségét is maga ellen hangolta.

– Lehetnél egy kicsit türelmesebb az anyámmal – borult ki anyám egy-egy összeszólalkozást követően. – Miért nem fogod már fel végre, hogy nem szokott a szegénységhez, faluhoz, és ugyanettől szeretne megóvni engem is?

– Én meg az ilyen úrhatnám, sivár lelkű dámákhoz nem szoktam, és ha téged ilyen ideálok vonzanak, előbb-utóbb választanod kell köztem és anyád közt – jelentette ki édesapám, amikor már világosan látta, mekkora válságba jutottak egy szűk látókörű, flancos szabónő miatt.

– Micsoda! Te… te el akarsz választani az anyámtól?

– Sajnálom. Isten látja lelkemet, nem szívesen, de még ennél többet is megtennék, ha ezzel megmenthetem gyermekeink lelkét meg a tiéd is.

– Mitől? Kitől? Mondd csak ki bátran, kibírom. Az ördögtől?

– Nem erre gondoltam, de…

Édesanyám önuralmát vesztve rohant apámnak, és összevissza karmolta, mire akkora pofont kapott tőle, hogy leesett a lábáról.

Ezután napokig nem szóltak egymáshoz. Két hét múlva kibékültek, amíg fel nem bukkant ismét a nagymama, és kezdődött minden elölről. Máskor meg a nagyanyám és édesapám estek egymás torkának. Nem viccelek, szó szerint így történt, s tán meg is fojtották volna egymást, ha nem lép közbe a cseléd vagy a pesztonkánk.

– Kérlek, bocsáss meg Annusnak – mentegetődzött olykor dédnagyapám, a Sztálin-bajszú atyafi. – Hidd el, nem rossz asszony ő, csak a fiicája^[16] miatt hisztizik.

Édesapám a családért, nagytata a nagyiért, a gondnok a hívők miatt. Egyedül édesanyám hallgatott, jóllehet neki lehetett a legrosszabb, hiszen ő két-három malom között is őrlődött – vontam le a tanulságot édesapám emlékirataiban böngészve.

De hadd kanyarodjunk vissza addig a mozzanatig, amikor eltévedtem Kolozsvárt, aztán – hála egy segítőkész rendőrnek – visszavittek a paplakba. Volt is öröm, képzelhetik, s még csak el sem páholtak. Igaz, egyébként sem szoktak megverni, ugyanis én voltam a család kedven­ce. Annál sűrűbben húzta ki a gyufát Jancsika, és talán nem is mindig oktalanul.

– Te, Margit, az az érzésem, ezzel a Jánossal nem stimmel valami – döbbentette meg anyámat édesapám egy szép napon.

– Miért, mit csinált megint ez a gézengúz?

– Most éppen semmit, de figyelted, milyen ronda pofákat vág?

– És?

– Kifordítja a szemét, széthúzza a fülét, és úgy veri a hasát, mint a négerek a tamtamot. Mi az, te nevetsz ahelyett, hogy elvinnéd egy orvoshoz?

– Ó, csak bohóckodik. Tetszik neki, hogy mindenki ráfigyel. Különben sem ő az egyetlen bohóc a családban, mert azt sem lehet ám nevetés nélkül kiállni, ahogy Pali öltözik: három bugyi, két nadrág, négy ing, kozáksapkához matrózblúz, piroshoz hupikék. Még szerencse, hogy elég szegény a gardróbja, mert minden ruháját magára öltené.

– Nincs kizárva – nevette el magát erre apám is. – De ő legalább áldott jó gyerek, miközben Jancsiba, mintha az ördög bújt volna. Leginkább az idegesít, hogy folyton szemérmetlenül ha­zudik.

(folytatjuk)