Pécs
A PMMF 1970-ben nyitotta meg a kapuit. A Mecsek lejtőjére épült egy szép telken, a Boszorkány úton. A két fő épület mellett négy sportpálya, egy strand, nagy fák, füves területek, díszbokrok és – a szubmediterránba hajló éghajlat jóvoltából – fügebokrok is találhatók.
A főiskolán a közvetlen kollégák nagyon kedvesen fogadtak. A főigazgatóságon tett rövid, bemutatkozó látogatás után a fölvétel adminisztrációja következett, majd a kollégium, ahol megkaptam a leendő szobám kulcsát, a 102-est.
A kollégium egy nyolcemeletes panelépület, hosszanti felületeivel szemben napkeletnek és napnyugatnak. Az én szobám az utóbbi oldalra esett. Emeletenként ötven, egyenként kétszemélyes szoba. A középső traktusban a lépcsőház, két lift és a társalgó. Mindkét szárnyon egy-egy hatszemélyes zuhanyozó és WC.
Várakozással teli érzésekkel nyitottam be a szobámba. Az előtérben jobbra a mosdókagyló, balra a két beépített szekrény. Egy ajtó nélküli ajtónyílás vezet a lakótérbe. A berendezésben semmi flancolás: két ágy, két asztal, két szék, slussz. (Mao-kép sehol.) Az egész felségterület fölfelé kerekítve mindössze 12 m2. A nyugati homlokzaton két nagy ablak. A kilátás gyönyörű. Közelebb a főiskola épületei, a Bálics és a Donátus déli csücske, távolabb a Jakabhegyi út, míg dél felé a város egy része és a Rókus-alja látható.
A szoba kongott az ürességtől. De nekem akkor a fél világot jelentette. Fölhúztam az ágyneműt, zuhanyoztam, majd lefeküdtem. Rengeteg minden kavargott bennem, de a fáradtságom legyőzte a gondolataimat, és mély álomba zuhantam. Reggel azt hittem, földrengés van. Pedig csak több száz diák dübörgött lefelé a lépcsőn.
Folytatódott az ismerkedés a főiskolán. Az emberekkel és a környezettel egyaránt. Berendezkedtem az irodámban. Összegyűjtöttem egy kis kézikönyvtárat magamnak, hogy ne kelljen mindenért az olvasóterembe mennem. A kollégiumi szobám sivár képe azonban még sokáig nem változott. Csak tervezgettem a változtatásokat.
Február 8-án volt a 15. házassági évfordulónk. Újra és újra végiggondoltam a tizenöt év minden lényeges állomását, a vidám és szomorú eseményeket egyaránt. Akkor este különösen nyomasztott a magány. Másnap a főiskolai mikrobusz szokásos heti járatával elmentem Budapestre, hogy elhozzam magammal a jó öreg Uránia írógépemet és még néhány elmaradt holmimat. A gyerekek nem voltak otthon, így nem láthattam őket.
Apránként kezdtem összeszedni a szobámhoz és a háztartásomhoz szükséges kellékeket. No hiszen, az én háztartásom! A hétköznapok menzai ebédjén kívül jobbára csak hideg koszton éltem. Soha nem voltam a konyha ördöge. Ebbéli tudásom fabatkát sem ért. Nagyanyám annakidején megtanított néhány mesterfogásra. Szívesen is segítettem, főként az előkészítésben, de soha nem győzték kivárni, míg elkészülök valamivel. Mindig mondtam, hogy ezt számítsák be, és annyival előbb szóljanak, mert nagy igazság az, hogy a lassú munkához idő kell.
Kinevettek a folyosón lakó lányok és asszonyok, mert ha én a magamfajta rántottámat készítettem, ők meg egy komplett ebédet a családnak, annak ellenére, hogy egyszerre kezdtük, ők már mosogatni jöttek vissza, mikor az én rántottám még messze volt. Igaz, a kóstolás után nagyon elismerték a művészi alkotásomat. A rutin meghozta a gyümölcsét: sikerült egy óra alá szorítanom az elkészítési időt. Ezt a pályacsúcsot csak sokára értem el.
A második emeleten laktak a műszaki tanár szakos hallgatók. Mivel a társalgójukban néztem esténként a televíziót, könnyen összeismerkedtünk. Beindultak a sakkpartik is. A diákok sok közös programjukhoz meghívtak. A szintvetélkedőkön is az ő csapatukat erősítettem. Az egyik versenyszám nagyon betett nekem. Két kapura ment a meccs, a medicinlabdát seprűnyéllel kellett hajtani. A labda csak erős ütésre mozdult egy keveset. Az egyik fiú elvétette a célzást, és teljes erővel eltalálta a jobb belső bokámat. Ekkor mentem Pécsett először a sebészetre. Csontrepedés lett a vége. Ebből még ki sem lábaltam egészen, mikor a könyvtárból hazafelé menet a tornateremből ismerős pufogásokat hallottam. Zene füleimnek! Benéztem a terembe. A PEAC[1] NB-II-es női csapata tartott röplabdaedzést. Beszélgettünk a tanárnővel, aki meghívott a következő edzésre. Hamarosan szakosztályvezető lettem a lányoknál. Kis idő múlva megszerveztem a Pollack férfi röplabdacsapatát.
1982. november 8-án meghalt Brezsnyev. A temetést közvetítette a TV. 1984. február 9-én meghalt Andropov. Ezt a temetést is közvetítette a TV. Ugyan munkaidőbe esett, de mondtam a kollégáknak, hogy akit érdekel, közösen menjünk át a kollégiumba, és az ötödik emeleten – akkor még csak ott volt színes televízió – nézzük meg a temetést. Letelepedett mellénk egy diák. A várakozás perceit gyászzene kíséretében egy csaknem állókép töltötte ki, csupán a szél lengette a fekete zászlót a moszkvai Szakszervezetek Házának homlokzatán. Arra jött egy másik diák, és megkérdezte a mellettünk ülőtől:
– Mi megy most?
– Valami szovjet sorozat, kétévenként ismétlik.
Aztán még ez is sűrűsödött, mert Csernyenko – a két évet sem várva meg – a következő évben halt meg.
Lassacskán beindult az élet. A beosztásomnál fogva hivatalból tagja lettem a főigazgatói értekezleteknek, a Főiskolai Tanácsnak, a Megyei Könyvtári Tanácsnak és a Főiskolai Könyvtárigazgatók Tanácsának. Beléptem az MKE[2] Műszaki Szekciójába. Részt vettem a főiskola rendezvényein, és bekapcsolódtam Pécs kulturális életébe. Váltakozó összetételű társaságban jártunk színházba, hangversenyre, moziba, író-olvasó találkozóra és múzeumba. Sok szép élménnyel gazdagodtunk. Az utcán váratlanul összefutottam egy gimnáziumi osztálytársammal (ő volt az egy szem lány az osztályunkban), a Művészetek Háza igazgatójával. Ettől kezdve rendszeresen megkaptam tőlük a havi műsorfüzetet.
A fölújított diplomáciai kapcsolatok is rendeződtek a szebbik nemmel, amikor egyik csinos képviselőjével egymáshoz szegődtünk. Ám a következtetések levonása után addigra már megszilárdult bennem az elhatározás, hogy nekem nem szabad egy újabb házasság minden bizonnyal fölmerülő nehézségeit vállalni, amelyek gyökerei egyrészt a régebbi házasságból erednek, és a szerteágazó objektív okok miatt újak is jöhetnek hozzájuk. Jobb a békesség. (Egy épületes meghatározás szerint a házasság két ember olyan szövetsége, amelyben egymással is küszködve próbálják megoldani azokat a nehézségeket, amelyek náluk nélkül nem is léteznének.) Június 21-én mondta ki a válást a Budapesti Központi Kerületi Bíróság. Életem egyik legnehezebb napja volt. Hát nem furcsa? Kezdetben a másiknak csak a neve hallatán is beleborzongunk, bizsergés fut rajtunk végig, ám itt már rojtos idegekkel, megtépázva, lelkileg több sebből vérezve, mint alperes és felperes… Borzasztó… És teljesen mindegy, hogy ki melyik; alperes vagy felperes, mert ez egy olyan háború, amiben mindketten csak veszíthetnek. De a legnagyobb vesztesek minden bizonnyal a gyermekek, akik legkevésbé tehetnek bármiről. Abból, ami most összedől, a romok alól mit sikerül még megmenteni szebb időkre? Lesznek-e szebb idők? Ha igen, mikor? Mert teljesen elszakadni lehetetlenség, még akkor is, ha azt a könnyelmű kijelentést tettem, hogy csak akkor megyek hozzájuk, ha hívnak. A bíróság még szentesítette az 50%-os levonást, aztán pontot tett a Zircről indult majdnem tizenhat év végére. Ha lúd, legyen kövér: éppen aznap fejeződött be az első pécsi kapcsolatom. (A férfi – nő kapcsolat résztvevőit egymás között tréfásan csak ellenségnek hívtuk. Ha már barátok nem lehettek Karinthy Frigyes szerint sem.)
Időközben elkészítettem A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei repertóriuma 1962–1983 című munkámat. Ezt még Budapesten rendelte meg tőlem a múzeum, és a nyár elejére fejeztem be. Tíz napra elmentem öcsémékhez Györkönybe. Ekkor indult el közöttünk a hosszú évekre kiterjedő ádáz sakkpartik sora. Bámulatos, hogy a sakkban mi mindenen össze tudtunk ugrani.
Ősztől ismét zengett az ég az ellenség frontján. Erről tanúskodnak a következő versek, bár közülük nem mindegyik kapcsolódik egyetlen személyhez, illetve némelyik visszanyúlt régmúlt időkig.
Találkozás után
Hiányzom neked? – Akkor merre vagy?
Hiányzol nekem. – Bolond vagyok,
és kétségek közt kutatom magamban,
hogy nem csak áltatok?
Nem, én becsapni senkit sem szeretnék,
csak élni még kicsit azt, mi hátravan,
s időm lejártán Charon ladikján
továbbevezni derűsen, boldogan.
A túlsó partról még visszainteni,
szívükbe látni, akiket szerettem,
és mindenkinek megköszönni, hogy
a földi úton ott jöttek mellettem.
Pécs, 1984. szeptember 29.
Álmok szonettje
A kerekek a sípszó után eredtek,
ajtók csapódtak, gyorsult a vonat.
Integető kezed feldíszítette
a bennünk sorjázó félmondatokat,
s mint szellő a kalászt, ringatta tovább,
mosolyod simogatta a gondolatot.
Milyen szép volt ez a két napunk,
mit virágként a kora ősz hozott.
Míg bíztatott szemed – benne az ég kékje,
erdőt-bújt patakok csoboly-nevetése,
félig imádság, félig kárhozat –
elbúcsúztunk. És hangod zenéje
– vigyázva, homlokom föl ne sértse –
elsimította a régi ráncokat.
Pécs, 1984. október 9.
Ajándék
Mikor az ajkad a búcsúszóra nyílt,
az egyedüllét belém nyilallt megint.
Már régen messze járt veled a vonat,
még mindig láttam mosolygós arcodat.
Szavaid gyöngyként hulltak a szívemre,
csak álltam ott, hívtalak vissza egyre.
Hosszan tartott ez a bűvös kábulat.
Arra ébredtem, a lelkem is mulat,
mert az álmom éjjel elhoz majd nekem,
hogy szép ajándékként itt maradj velem.
Pécs, 1984. október 9.
Rezdülések
Ringatsz, mint hajdan bölcső ringatott,
s a bölcső fáját ringatta a szél
az erdőben, a fenyőfák között,
és hallgatta, az erdő mit mesél.
Hallgatjuk testünk rezdüléseit,
földrengéseink rajzó moraját,
és lávafolyamban megfürödve
hullunk, hullunk egy új világon át.
Pécs, 1984. december 3.
Érkezésed
Vártalak a vasútállomáson,
kitárt karokkal siettem feléd,
és érkezésed lelkemre hintett
pilleszárnyakon mennyei zenét.
Várakozás: örökkévalóság,
míg együttlétünk csak egy pillanat.
És remegve, mint egykor-kisdiák,
átöleltelek, és megcsókoltalak.
Pécs, 1984. december 27.
Lopott szerelem?
Együttlétünk tiszavirág-élet,
de minden, ami körülötte van
olyan csodás, hogy a végtelenbe
együtt s egyszerre lépünk boldogan.
Egymástól messzire elszakítva
szüntelen egymást keresi szívünk.
Az álmunk, vágyunk, szerelmünk közös,
ezért nem igaz az, hogy vétkezünk.
Pécs, 1985. január 6.
Csillagjóslat
Ha nem bíztatott, amit neked írtam,
s most itt vagyok, még ez sem bíztatott,
hát együtt bízzunk, mit hoz majd a holnap,
jó szerencsével csillagjóslatot.
Biztos, hogy ez lesz, gondoljuk remélve,
s félünk attól, hogy másként is lehetne.
Gonosz varázslat vágyhajóink lékje?
Eldönti majd a felhőszárnyú este.
Budapest, 1985. január 7.
Sorsomnak
Kérlek téged, hisz ritkán kértelek,
harcunk öldöklő, gyilkos küzdelem,
tudom, de most már békére vágyom.
Adj hozzá vigaszt, örömet nekem!
Pécs, 1985. január 27.
Az út végén…
Lesznek-e, maradnak-e és meddig,
kiket szeretsz: barátok, cimborák,
szeretők, rokonok, ifjú véreid,
majd unokáid… Lankák új borát
erjeszti tovább, s fanyar gondolatot
ötvöz hozzá a gyorsuló idő,
mígnem rád köszönt utolsó hajnalod,
s a halál pontosan szívedbe lő.
Pécs, 1985. február 5.
Tűnődés
Mosolyod bíztat, körbefonva tart,
lüktet bennem az ősemlékezet.
Áthajolsz puhán a vers fölött,
és belém csókolod vidámságodat,
majd feloldasz magaddá. Eltűnődöm:
mióta vagyunk együtt? – Nem tudom.
Törött tükörből egymásra nézünk
visszatükröződve ezerszer is.
Pécs, 1985. június 25.
Mindig csak így…
Belém ivódtál. Sejtjeim között
áradsz tovább, hogy lassan átvegyél,
hogy számomra is megszűnjön az én,
ha felszívódtál te is szerveimben.
Egymásba rontott rezgőkörök
cikáznak, remeg bele az éter,
békebíró már hozzánk nem ér el.
Ádáz csatán kegyetlen a harcunk.
Mindenki győz, és nem győz senki.
Mindig csak így tudtunk szeretni.
Pécs, 1985. június 27.
1984 őszén, egyik edzésen bevertem a bal könyökömet. Csúnyán megdagadt, fölgyülemlett benne a folyadék. Irány a sebészet, ahol a már februárban megismert Bózsa doktor a pungálás mellett döntött. Ezt még többször megismételte, majd azt mondta, hogy a következő alkalommal megműtik. Erre nem került sor, mert addigra éppen rendbe jött. Rá két hónapra – szintén az egyik edzésen – nagyot vetődtem egy labda után, és ahogy hason csúsztam, a bal kezem két ujja elakadt, én meg suhantam volna tovább. A vektorok eredője nyomán csak egy reccsenést hallottam, és éles fájdalmat éreztem. Másnap irány a sebészet. Bózsa doktor szívélyesen fogadott. Érdeklődött, hogy van a könyököm.
– Köszönöm, az rendbe jött.
– Megműtötték?
– Nem. Ha további baj lett volna vele, akkor a doktor úrhoz jöttem volna vissza. Megjavult magától. Hanem most az ujjaim miatt vagyok itt.
A felvétel és a vizsgálat eredménye: a középső ujjon törés, a gyűrűs ujjon szalagszakadás.
– Kérem, ezzel szíveskedjék felkeresni a kézsebészetet – mondta Bózsa doktor, majd elbúcsúztunk.
Bár messze földön híresek a pécsi kézsebészek, mégis úgy döntöttem, hogy a most esedékes találkozást mellőzöm. A beutalót és a fölírt fájdalomcsillapítót az első szemetesnél iktattam, és a magam részéről ezzel lezártam az ügyet. Másnap edzés. Kutyaharapást a szőrével.
1985-ben beindultak a különmunkáim is. Hajtós év következett. Még Budapesten készítettem el, csak most jelent meg a betűrendes mutató az ETO biológiai táblázataihoz, majd ezt egy környezetvédelmi bibliográfia, két lektorálás, egy szerkesztés és A Levéltári Közlemények repertóriuma 1923–1981 követte. Újra voltak magántanítványaim. Közülük az egyik csuda pofa volt. Ha a matematikában valamit elszúrt, képes volt a tévedéséhez olyan elméletet gyártani, ami véleménye szerint az ő megoldását igazolta. Ezt körömszakadtáig védte. De legalább pörgette a szürkeállományt. Mondtam is neki:
– András, ha a matematikát nem is tudod, te még sokra viszed az életben. (Bevált a jóslatom.)
Január 17-én 57 éves korában meghalt Edit férje, Koblinger Jenő sógorom. A búcsúztatója a Mártírok útján, a ferencesek templomában volt, ahol 1956. augusztus 11-én az esküvőjük. Az ő köre így zárult be. Kölcsönösen szerettük egymást.
Az Országos Vezetőképző és Továbbképző Intézet néhány kurzusán roppant érdekes előadásokat hallgattam. Egyre többen kezdték komolyan venni a glasznoszty[3]-ot. A másik nagy gorbacsovi kezdeményezés a peresztrojka[4] volt. E kettőre hivatkozva feszegették a szellemet magába záró palack dugóját. A többi már csak idő kérdése volt. Ám mégsem mentek olyan simán a dolgok, mint ahogy kellett volna. De már a kezdeti szellők is jólesőn simogatták az emberek nagy részének csendes reménységeit.
Másfelől a gyerekeim hiánya egyre nyomasztóbban hatott rám. Már több mint egy éve, hogy nem láttam őket. 1984 karácsonyát együtt töltöttük anyámmal Csetényben. Csak magamban számlálgattam, ki hányadikos, most hova jár iskolába. Elképzeltem, hogyan nézhetnek ki, a fiúk vajon mennyit nőttek eljövetelem óta. Gondolatban nagyon sokat voltam velük. Fölidéztem kisebb korukból az esténkénti gitáros altatásokat, a sok közös programot, kirándulást, a dunai hajózásokat, a képzőművészeti szakkört, ahová Réka és Barna járt, de vittem magunkkal Marcit is. Amíg a nagyobbak a foglalkozáson vettek részt, addig Marcival bebarangoltuk a budavári palota környékét, a Nemzeti Galériát, a Bástyasétányt, a Hadtörténeti Múzeumot, a Mátyás-templomot és a Halászbástyát.
Pécs tavasszal különösen fontos kirándulóhely a diákok számára. Az ország minden tájáról csoportosan jönnek. Az utcán előttem ment két diáklány. Az egyik szakasztott olyan volt, mintha Réka lenne. Önkéntelenül is azonnal kiszaladt a számon hangosan:
– Réka!
Mindketten megfordultak, és csodálkozva néztek rám. Zavartan bocsánatot kértem, hogy összetévesztettem valakivel, aztán nehéz szívvel mentem tovább.
Október elején hallottam Emese rokonától, aki igazgatóhelyettes volt a dolgozók esti iskolájában (náluk is tanítottam egy ideig), hogy Emese tőle kért segítséget Barna továbbtanulásához. Ugyan nem tudtam, hogy Barna pontosan hová készül, de addigra már a volt évfolyamtársaim közül sokan Budapesten tanítottak, igazgatók, igazgatóhelyettesek voltak. Ezért arra gondoltam, hátha én is tudnék segíteni. Ekkor fölhívtam Emesét, hogy szeretnék beszélni velük. De úgy, hogy mind a három gyerek otthon legyen. Október 13-ára beszéltük meg a találkozót. Alig győztem kivárni a vasárnapot. Ahogy közeledtem az időponthoz, annál jobban fokozódott bennem a várakozás láza. A korai vonattal mentem, mert este már kellett hazajönnöm. Az utolsó kocsi utolsó tengelyén az egyik kerék furcsán gördült. Szóltam elől a kalauznak, hogy van egy négyszögletes kerekünk. Először azt hitte, hogy ugratom. Bicsérdnél lekapcsolták a sérült kerekű vagont, aztán indultunk tovább.
Határtalan örömöt jelentett számomra, mikor újra megölelhettük egymást a gyerekekkel. Nahát! Réka kész hölgy lett. Barna már olyan magas volt, mint én. Nyakig benne a kamaszkorban. Marci is jóval nagyobb termetű volt, mint korosztályának átlaga. Ahogy elkezdtünk beszélgetni, záporoztak a kérdések közöttünk oda-vissza. Úsztam a boldogságban. Ezt a napot is az újsütetű születésnapjaim közé soroltam. Az utolsó pillanatig kihasználtam az együttlét idejét. A búcsúzáskor Marci átfogta a nyakamat, és nem akart elereszteni. Megbeszéltük, hogy mostantól fogva rendszeresen jövök. A Déli pályaudvaron rohanva értem utol a már elindult pécsi gyorsot. Aznap nálam boldogabb ember aligha volt a világon.
A kezdeti kongás óta nagyot változott a szobám képe. Ha szerény eszközökkel is, de mindig jobbítottam az összhatáson. Az asztalokat lefedtem bútortapétával. A karnist kicseréltem két sínpárosra, így rendesen föl tudtam tenni a kétfajta függönyt. A raktárból kaptam három roggyant fotelt. Ezeket a műhelyben megjavítottam, és a fa részeket befestettem. A többi részt a kárpitos hozta rendbe.
Földtámadt bennem a zirci nosztalgia, és a 102-esben is elkészítettem az üvegvilágítást. A kapcsoló természetesen a bejárati ajtó mellett volt, a jól bevált helyen. Pontosabban az egyik, mert továbbfejlesztettem az egészet, és az alternatív kapcsoló ott volt az ágyamnál, a kezem ügyében.
Az ágyamat egy kiselejtezett másik ágy darabjaival átalakítottam úgy, hogy szükség esetén kinyitható legyen. Rögzítésként még tettem bele vagy harminc nagyobb méretű facsavart. Ebben akart segédkezni az asztalos barátom. Fogta az első csavart, meg egy közepes kalapácsot, aztán puff!
– Mit művelsz? – kérdeztem álmélkodva.
– Ez az amerikai csavarhúzó – válaszolta nevetve.
Megköszöntem a segítségét, de a továbbiakban nem tartottam igényt rá. Nem gyorsan, csak tessék-lássék módon akartam elkészíteni, hanem alaposan, hogy tartós legyen.
Közben viccelődtek a műszakosok, hogy mekkorára tervezem a teherbírást?
– Két tonna dinamikus terhelésre. Ebből nem engedek. Ám a statikus lehet kisebb is.
Mikor elkészültem vele, és próbaképpen kinyitottam az ágyat, újabb ötletbörze vette kezdetét.
– Öregem, azért ez nem semmi! Itt már nagypályás meccsekre van kilátás.
– Hát igen. Az élet apró örömei.
A műhelyben mindig vaskosabb viccelődés ment, mint másutt. Egyszer vettem a városligeti bolhapiacon egy néhány centiméteres pici satut. Milyen jó lesz ez nekem a finomabb munkákhoz. A főiskola műhelyében még igazítani akartam rajta. A műszakisok főnökhelyettese nevetve kérdezte meg: Mi ez? Nőgyógyászati satu?
November elején a röplabdás lányoknak Budapesten volt mérkőzésük. Megbeszéltem a gyerekekkel, hogy a Marcibányi téri sportcsarnokban találkozunk, és a hétvége további részét náluk töltöm. Meghívtam őket Pécsre, ahogy kitör az iskolában a karácsonyi szünet. A két fiú tudott is jönni. Réka a képzőművészeti szakközépiskolában éppen nagy félévvégi hajtásban volt. Barna is ugyanoda jelentkezett. Mikor láttam a rajzaikat, büszkeség töltött el, hogy mit tudnak az én kis művészpalántáim.
A főiskolán csak csodálkoztak, hogy október közepe óta mitől repdesek egyfolytában. Addig sem voltam az a kimondott savanyújóska, de ez az önfeledt szárnyalásom sokaknak föltűnt. A hozzám közelebb állók ismerték az okát.
1985 végén bevezették a főiskolán, hogy díjazzák a publikációs tevékenységet. Az utóbbi két év termését kellett összegyűjteni. Háromhavi fizetésnek megfelelő jutalmat kaptam. Soha jobbkor.
Barna és Marci megérkeztek hozzám. Bebarangoltuk a város legszebb részeit. Határtalan jókedvemben annyit bolondoztam, hogy a végén már ők kérték, hagyjam abba, mert görcsöt kap a rekeszizmuk. Ez így ment napokon keresztül.
Emesétől megkérdeztem, hogy a fiúk mit szeretnének karácsonyra. Kaptam a tippet: egy gitárt. Eszembe jutott az évekkel ezelőtt tönkrement zirci gitárom, így mikor a fiúkét megvettem, elcsábultam, és vettem magamnak is. Rajtam kívül mindenki kapott bundabéléses kesztyűt. Nekem csak addig volt kesztyűm kisgyermek koromban, amíg a szülői szigor rám tudta erőltetni. Azóta sincs, mert nincs rá szükségem. A hölgyeknek is vettünk sok mindent. A karácsonyt – az 1984-es megszakítás után – újra együtt töltöttük Budapesten.
Örültem annak, hogy a gyerekeim is szívesen jönnek hozzám. A Pollackon mindig pezsgett az élet. Egyik buli követte a másikat. A strand is szépen kiépült, nyáron sokat fürödtünk. Ám a profi anyai koszttal meg sem kíséreltem fölvenni a versenyt. Étterembe mentünk, vagy hideg koszton éltünk. Ha nekiveselkedtem, hogy összehozok valamit, mindig megkaptam a magamét a gyerekektől.
– Atyus, te nagy varázsló vagy. Szántszándékkal lassan készíted el az ebédet. Addigra olyan éhesek leszünk, hogy már mindegy, mit kapunk.
– Á, dehogy! A konyhaművészetben én gyárilag vagyok ilyen lassú. Semmi szükségem arra, hogy szándékosan húzzam az időt. Bár az is igaz, hogy az éhség a legjobb szakács.
1986 tavaszán anyám Csetényből Györkönybe költözött. Már túl nehéz volt neki az egyedüllét. Ez nekünk is fokozottabb elszakadást jelentett Cseténytől, mert addig – bár ritkábban, de – rendszeresen mentünk.
Egy újabb ismeretség után nem sokkal, egyre ritkábban láttam a 102-es cellámat belülről. Már máskor is jártam így. A kollégium előtt csak fölnéztem az ablakomra, időnként beugrottam néhány holmiért, aztán mentem tovább. Reggelente meg nem győztem elvergődni – buszokkal, átszállással és gyalog – a főiskolára. Az ismerkedés elején ugyan mindenkinek megmondtam becsülettel, hogy részemről a házasság kizárva, de néhányuknak láttam az arcán a ki nem mondott választ: beszélj bolond, majd én megmutatom. Aztán, amikor bebizonyosodott, hogy tényleg nem tudja megmutatni, másrészről, hogy nagyon is komolyan veszem, amit mondtam, elcsitult a kezdeti lendület. Én meg idővel mindig visszahelyeztem a főhadiszállásomat a 102-esbe, csakhogy helyreálljon a rend.
Júliusban megismerkedtem Etával. Nagy szerelem vette kezdetét. A Pécs–Szolnok távolság ellenére. Vagy tán éppen azért.
Nálam, veled és általad
A nap lement, mi izzottunk tovább,
testem felszívták gyöngéd katlanok,
és zengtük Érosz víg csodálatát.
Örömök, eddig hol maradtatok?
Gyertek gyorsan, öleljetek körül,
és övezzétek kedvesem haját.
A távolság szegődött őrödül,
míg egymást hívtuk éjszakákon át.
Bilincseinket messzire hajítva
örvendeztünk fékezhetetlenül.
Váratlan vendég: a hajnal pírja
omlik be hozzánk, lassan szétterül.
Feljött a nap. Aléltan pihentünk,
szilaj csatákat álmodva tovább,
míg békét lelt elcsituló lelkünk,
s egymás karjába ringatott az ágy.
Pécs, 1986. szeptember 17.
Kötődés
Elmentél, mégis itt maradtál,
távolodva is közelebb hozzám.
El se mentél, fogva tartalak.
Látod, sokkal inkább rab a foglár,
ki őrzésedre parancsot kapott,
aki rabtartód – egyszersmind rabod.
Pécs, 1986. szeptember 19.
Megtalálni
Már menni készülsz, pedig meg se jöttél.
Itt vagy nálam, mégis messze vagy.
De bennem élsz. A vágyam űz feléd,
hogy igazgyöngyként megtaláljalak.
Pécs, 1986. november 17.
Mi végre?
Lesz tán idő, egyszer elmesélem:
mi végre kín és gyötrő szenvedély,
vágyak, álmok, vértelen csaták
s kínpad vérében fürdetett erény,
leomlott idő mázsás bilincse…
Lesz idő… Míg mormolom magamban:
– mi végre hát, ugyan mi végre is? –
Megmártózom csöndes alkonyatban.
Pécs, 1986. november 17.
Hát nem érted?
Íme, kedvesem, a képlet összeállt.
Egyszerű pedig, miért nem látod át?
Hiszen kristálytiszta, apró kis képlet:
szeretlek. – Kedves, már megérted?
Pécs, 1986. november 24.
Igen, igen, a képlet egyszerű volt, de nem úgy az élet. A körülmények úgy hozták, hogy csak tavasztól kezdtem rendszeresen Etához utazni Szolnokra, miután elvarrtam egy kaposvári szálat.
(folytatjuk)
Szóljon hozzá!