Regényes visszaemlékezés…
2. fejezet
Volt egyszer egy hadnagyocska…
I. Ferencz József császár temetése – 1916.
Killius (Korpolay) Gyula nagy idők tanúja volt. Valóságos „két lábon járó történelem”.
Másodéves katonai akadémiai hallgatóként díszőrséget állt 1916. november 21-én azon az útvonalon, amelyen az uralkodót, I. Ferencz József császárt utolsó útjára kísérték.
Ferencz József, megboldogult császár koporsóját először a Szent István dómba vitték, ahol ünnepélyes egyházi szertartással szentelték be. Majd ezt követően a kapucinusok templomának kriptájában helyezték örök nyugalomra.
De az akadémikusok díszőrsége nem hiányozhatott IV. Károly 1916. december 30-i királlyá koronázásának díszceremóniájáról sem Messziről látta az akkor még négyéves, szőkefürtös kisfiú Habsburg Ottót (Ferencz József Ottó főherceg trónörökös) is apja üvegezett díszhintójában.
Életében az 1916. év különben is nevezetes dátum volt, ekkor avatták hadnaggyá. Katonaruhában tette le az úgynevezett „hadiérettségit”.
„Minden jól sikerült.” – emlékezett vissza Gyula bácsi az érettségire, csak a latin ment egy kicsit nehezebben, de ő is megkapta minden diák megmentő tételét a „Cézár textust”.
Killius Gyula hadnagyi előléptetése
Miután sikeresen elvégezte a Wienerneustadti Katonai Akadémiát, 1917.szeptember 1-én Killius Gyulát hadnaggyá léptették elő.
Első szolgálati helye a kaposvári 44-es gyalogezred, az ún. „rosseb bakák”.
„Becenevüket” állítólag azzal érdemelték ki, hogy vitézi harcaikban gyakran káromkodtak és a „rosseb” szó gyakran hagyta el a hadfiak ajkát.
1914 nyarán a 44-es közös és a pécsi 19-es honvéd gyalogezred egy-egy zászlóalja állomásozott Kaposváron, s a két alakulatot már augusztus elején elindították a szerb harctérre. A 44-esek első nagy csatájukat Sabácnál vívták. Az egymást követő kemény ütközetek már ekkor megtizedelték a bátorságukról híres somogyi bakák sorait, akiket – a Somogyból is kiegészített pécsi 19-es honvédekhez hasonlóan – hamarosan Galíciába szállítottak át.
Killius hadnagy a galíciai harcok idején csatlakozott a 44-esekhez. Ennél az ezrednél lett szakaszparancsnok. A 18 éves Killius hadnagy a Tarnopol, Nowy Targ, Nowy Sacz körzetébe elhelyezet utóvéd századhoz került, tehát egyelőre közvetlen fronton nem vetették be őket. Itt a fő veszélyt nem is az előre törő orosz Bruszilov offenzíva jelentette, hanem az oroszokkal rokonszenvező helyi lakosság partizán akciói. Gyula bácsi visszaemlékezett, hogy milyen nagy gonddal kellett megtervezni egy kis faluban a csapatok elszállásolását annak érdekében, hogy az egyes csapat részek ne legyenek egymástól elszigetelve. Jó csapattisztként és humánus emberhez méltóan először a katonák elszállásolását szervezte meg, és csak utána a tisztikarét.
„Hozzám is lépett egy öreg nagybajszú népfelkelő, csóválva a fejét: Bezzeg a tiszt urak ezt nem így szokták”.
A legénységgel való törődés többekben ellenérzést keltett. Egy másik hadnagytársával éles vitája támadt, aki nagy nyilvánosság előtt kijelentette, hogy nem méltó a magyar katonatiszthez az ilyen viselkedés. Killius hadnagy is élesen válaszolt, mondván, hogy ő nem Rákosy Szidi színiiskolájában kapta a katonai kiképzését. A szóváltás nem maradt következmények nélkül. Rövidesen megjelentek a két tisztnél a párbajsegédek, hogy megállapodjanak a feltételekben.
A párbajból végül nem lett semmi, ugyanis az esetről tudomást szereztek a felettesek is, akik szigorúan megtiltották a lovagias találkozót.
A tartalékban várakozó magyar katonákat a Kárpátok és a Tátra gyűrűjében érte a zord kelet-európai tél. Hideg unalomban teltek az eseménytelen napok. Az egyetlen változatosságot a csapatok időnkénti átcsoportosítása jelentette. Ilyenkor 40-50 kilométeres meneteket kellett gyalogosan megtenniük, amely a csikorgó fagyban és hóban ugyancsak emberpróbáló feladatnak bizonyult. Az elcsigázott tisztekben és katonákban legtöbbször csak az ital tartotta a lelket.
A keleti fronton a Kerenszkij-offenzíva összeomlása (1917. július) után a Központi Hatalmaknak és a Monarchia csapatainak sem kellett orosz támadástól tartani, így sor kerülhetett jelentős haderő átcsoportosításokra. .
1917. december 3-án megkezdődtek a Breszt-Litovszki béketárgyalások, amelyek az 1918. március 3-i békekötéssel zárultak. A Monarchia egy időre levegőhöz jutott.
A tárgyalás kezdeti időszakára Gyula bácsi annyi év távlatából így emlékezett: „Láttam orosz katonákat, akik lesoványodva, szakállasan kisérték a békeköveteket a tárgyalások színhelyére. „Dióverőikre” fehér zászlócskák voltak erősítve.”
Killius hadnagyot 1918. tavasz elején átvezényelték az olasz Piave-frontra.
1915. május 23-án Olaszország is belépett a háborúba, méghozzá az antant oldalán, ugyanis Franciaország és Nagy-Britannia ígéretet tett, hogy győzelem esetén megkaphatja Dél-Tirolt, Triesztet, az Isztriai félszigetet, Dalmáciát és Albánia egy részét.
Az Osztrák–Magyar haderő 1915 nyarán Isonzó-nál hatalmas erőfeszítések árán feltartóztatta az olasz csapatokat.
A caporettói áttörés
A caporettói áttörés hadműveletre (más néven XII. isonzói csatára) 1917. október 24. és november 19. között került sor a szövetséges Osztrák–Magyar Monarchia és Német Birodalom, valamint Olaszország erői között. Az Osztrák–Magyar Monarchia és Németország csapatai Caporettónál áttörték az olasz frontvonalat és megindultak Olaszország belseje felé. Az I. piavei csatára 1917. november 12. és december 2. között került sor.
A Monarchia minden körülmények között a végső győzelmet akarta kierőszakolni az olasz-fronton. Ennek érdekében 1918. kora tavaszán jelentős csapatösszevonásokat hajtott végre ezen a hadászatilag fontos frontszakaszon. A keleti (orosz)-fronton harcoló csapatok jelentős része az olasz-frontra lett vezényelve. Így került Killius Gyula hadnagy ezrede is az Olasz Dolomitok kavernáiba.
Az 1960-as években egy érdekes kép függött Gyula bácsiék lakás előszobájának falán. A színezett rajz az Isonzó folyó síkságot ábrázolta. A képet, ahogy össze volt tekerve, több helyen srapner (gránát) szilánk – amely valószínűleg a kép tulajdonosának szólt – ütötte át. „Emlék az olasz-frontról” – fűzte hozzá még a kommentárt Gyula bácsi.
A doberdói, isonzói, piavei csaták leírása széleskörű irodalomra tekintenek vissza. Rövid tanulmányomban meg sem kísérelhetem ezek feldolgozását. Így csak néhány olyan adatot említek, amely összefügg Gyula bácsi helyenként hézagos visszaemlékezéseivel.
József főherceg az olasz front főparancsnoka
1918. januárjában (Habsburg) József főherceget nevezték ki a Piave partján az olaszok ellen harcoló 6. hadsereg parancsnokának. Nem érdemtelenül. Az akkor fiatal főherceg kiváló parancsnoknak bizonyult. Magyar nyelvtudása, bátorsága miatt különösképpen a magyar katonák előtt volt népszerű. Gyakran tartózkodott katonái körében, megismerte gondolkozásukat, és igyekezett javítani felszerelési, ellátási és higiénés gondjaikat. A katonák többsége tisztelettel nézett fel József főhercegre, szinte atyai módón szerették.
A főherceg tetteit, mondásait sok háborús adoma örökítette meg.
Íme Gyula bácsi emléktárából néhány.
„József főherceg, a főparancsnok egy alkalommal szemlét tartott az olasz-fronton harcoló alakulatoknál. Ellépdelt a felsorakozott katonák sorfala előtt. Hirtelen megállt az egyik katona előtt.
-Fiam én terád emlékszem, nem voltál ott Sabácnál (megj. 1914 szerbiai harctér)?
-De igen kegyelmes uram. – válaszolt a hadfi.
József főherceg ekkor egy kis vitézségi ezüst érdemrendet tűzött a katona mellére. Ez nem is volt olyan kicsinység, ezért az otthonlévők birtokot is kaptak.”
Emlék az olasz frontról
Másik alkalommal Killius (Korpolay) Gyula hadnagy adta az ezredügyeletet. Hajnalodott az olasz-fronton. A fáradtságtól meggyötört fiatal tiszt csak néhány percre dőlt le a barakk deszkapriccsére. Nem sokáig pihenhetett, az őrszem erőteljes rázására ébredt: „Hadnagy úrnak alázatos jelentem a kegyelmes úr van itt!” Ez a cím a K.u.K. Hadseregnél csak egy embert illetett meg, József főherceget, a főparancsnokot.
A hadnagy egy szempillantás alatt felpattant, „szerelvényt igazított”, magára kapkodta köpönyegét, és máris odadobbant a főherceg elé, majd jelenteni akart.
József főherceg csak fáradtan legyintett. Másra volt kíváncsi. „Főhadnagy úr! Úgy láttam, hogy az állások körül nagyon sok a sóska, miért nem szedik? A sóskával javítani tudnák a legénység egyhangú kosztját.” Gyula bácsi most már teljesen felébredt és katonásan válaszolt „Kegyelmes uram! Sajnos éjszaka nem látunk, nappal viszont ide lőnek az olaszok”. József főherceg mosolyogva távozott.
Sajnos az első világháborúban nem sok ilyen humoros epizód adódott.
Hozzászólások