Sors
– Látom, tetszik magának, szép is ez a mély tónusú kép. Egy alföldi kis falu utcáját ábrázolja. Harmincas évek. Sárban dagonyázó gyerekek és kutyák. Mindjárt láttam, amint belépett, hogy megfogta a tekintetét. A férjem kedvenc festménye.
– Ő most az otthonban van. Itthon nem bírom ápolni. Lebénult. Bár időben bevitték a klinikára, három napig a belgyógyászatra utalták be, csak utána került az idegklinikára. Túl későn. Elkezelték. Épp a tanítványai kezelték el. Ez a sors. A mi sorsunk.
– Egyetlen lányunk van. Későn született. Látja? Ő az. Okos. Éli a saját életét. Többet nem is várok el tőle.
– Hetente meglátogatom. Mindig csütörtökön. Vár reám. Bár fél oldalára lebénult és csak a „saját nyelvén” válaszol, mindent megért, mindent tud. És vár engem. Olyan ételt viszek neki, amit szívesen megeszik, amit nem kell megrágnia. Mondjuk, joghurtot. Segédlettel felül és át tudom ültetni a kerekes székbe is. Tavasztól őszig kitolom az otthon kiskertjébe is. Ott „beszélgetünk”. Minden alkalommal vár reám, és boldog, amikor megérkezem. Látom a tekintetén, hogy örül nekem. Megsimogatom a fejét, és ő a csacska kezével visszasimogat.
Látogatás az otthonban. Az idős bentlakók egy része már kint üldögél az előtérben a leánderek és díszpálmák között. A többieket épp most támogatják, kísérik, tologatják ki kerekes székeikben. Épp nagytakarítás van a szobákban. Két idősebb férfi zsugázik, mások a Tv-t nézik. Legtöbbjük, azonban, magába roskadva üldögél. Egyik kerekes székben falusias öltözékben, fején keszkenővel egy idősebb néni remegő hangon odaszól a fel-le rohangáló nővérkének.
– Nővérke, kakilnom kell!
– Annus néni, csak nyugodtan eressze bele a pelusba.
Eltelik pár perc, mire a nővérke újra átrohan az előtéren.
– Nővérke, kakilnom kell! – szólal meg újra, még esdeklőbben a néni.
– Annus néni, eressze csak nyugodtan bele a pelusba.
Szóljon hozzá!