Én, Petrozsényi Nagy Pál (önéletrajzi dokumentumregény) – 38.

 

5

– Szóval akrobaták vagytok.

– Igazgató elvtárs, szabad egy percre!

– Bocsánat! – tűnt el a diri jó félórára. – Hát ti? – pillogott ránk, mihelyt előkerült. – Ja, persze, a kígyóbűvölők.

– Akrobaták – javítottam ki halkan. – A korzikai duó.

– Korzikából? – nézett nagyot a vállas, hosszú hajú, kígyóbőr zakóban ágáló igazgató.

– Ez a művésznevünk. Azért jöttünk, hogy…

– Vizsgázzunk – vette át a szót Teofil –, helyesebben, hogy megtudjuk, biztosan megtartják-e a meghirdetett vizsgát holnap nyolc órakor.

– Reméljük, fiúk, reméljük. Pardon! – nyúlt a telefonhoz. – Halló! Én, személyesen… Micso­da…? Fizessétek ki, és arrivederci, Roma…! Nem, szó sem lehet róla…!

– Zavarok? – sompolygott be a direktor szilfid termetű titkárnője.

– Menjen a fenébe! Nem maga, ők – mutatott a férfi a kagylóra, s már akasztotta is le a másodikat. – Bonjour! (Jó napot!) Oui, oui…! (Igen!) Bien entendu…! (Természetesen!)

Ekkor egy akrobata totyogott be a kezén, a nyomában két zsonglőr és egy buggyos nadrágú bohóc fülsüketítően trombitálva.

– Mulţi ani trăiasca, la mulţi ani! (Sokáig éljen!)

Ölelkezés, kézszorítások.

– Boldog szülinapot! – köhintett a szilfid titkárnő.

– Igazgató elvtárs…! – köhintettünk mi is figyelmeztetően.

– Viszlát, fiúk! Üdvözlöm Korzikát és a kígyótokat!

– De mi…

– Mi van, Gizike? Látom, tűkön ül. A titkárnő átadott egy táviratot.

– La naiba! (Az ördögbe!)

– Gáz van? – kérdezte a bohóc.

– Két akrobatánk Párizsba disszidált.

– Kik?

– Paoloék.

– Mi szívesen… – jegyezte meg Flórián felcsillanó szemmel.

– Ti még mindig itt lötyögtök? – mordult ránk az igazgató. – Hányszor mondjam, hogy momentán nincs szükségünk se fakírra, se zsonglőrre.

– És akrobatákra?

– Mi? Akrobaták vagytok? És ezt csak most mondjátok? Micsoda szerencse! Meg vagyunk mentve, uraim! – ölelt át latinos temperamentummal bennünket.

– Ura! – kiáltották kórusban a bohóc, a zsonglőr meg a többiek.

– Honnan jöttetek?

– Én Vásárhelyről! – mosolyogtam boldogan.

– Én meg Petrozsényból? – mondta Flórián.

– Fel vagytok véve, illetve… Előbb megnézzük, mit tudtok. Mindenesetre legyetek holnap reggel nyolckor a Nagycirkuszban!

Bukarest Románia délkeleti részén fekszik a Dâmbovita folyó két partján, a Dunától északra, a Fekete-tengertől 280 km távolságra. Lakossága a hetvenes évek körül olyan jó másfél millió lehetett. A várost a legenda szerint egy Bucur nevű pásztor alapította. Mivel sok szempontból hasonlított Párizsra, Kis Párizsnak is nevezték mindaddig, amíg az 1977-es nagy föld­rengés, később pedig a hírhedt diktátor jócskán át nem alakította a főváros arculatát. Rám a Romániában egyedülálló széles sugárutak, a Herăstrău-, a Cişmigiu-park, a volt Királyi Palota, a Calea Victoriei utca és a Curtea Veche-templom hatott legjobban. Amúgy már többször, úgyszólván minden évszakban felbukkantam a városban, így elég otthonosan mozogtam a hatalmas háztömbök közt.

  

 (folytatjuk)