Dél-afrikai utazásunk alatt sok-sok vendéglátónk akadt, de talán Johannal töltöttük el a legtöbb időt, ő volt az idegenvezetőnk, sofőrünk, szervezőnk, mindenesünk az öt hét alatt. Két dolgot kell tudni róla: fiatal házas volt és mindig mosolygott. Mosolygott vezetés közben, mosolygott autópályák pihenőiben sebtében elvégzett uzsonnáink közben, mosolygott a városban, a tengerparton napozáskor, mosolygott, amikor úszott a víz alatt, a nemzeti parkokban, mosolygott, amikor aludt, mosolygott fogmosás közben, mosolygott éjjel-nappal. Hosszú utazások alatt lopva az arcát tanulmányoztam a visszapillantó tükörben: ilyen arccal nem lehet nem mosolyogni. Egyszerűen anatómiai képtelenség.
A dél-afrikai túránk legelején egy gyülekezeti házban laktunk Benoniban. Ez a város egy köpésnyire fekszik Johannesburgtól. A gyülekezeti ház kifejezés csalóka, voltaképpen egy hatalmas komplexumot kell elképzelni, óriási imateremmel, vendégszobákkal, üzemi konyhával, szolgálati lakásokkal, egyéb melléképületekkel. Mindezt egy szögesdróttal megerősített kőkerítést vette körbe.
Johan egyik délután bevitt minket egy közeli bevásárlóközpontba nézgelődni, vásárolni. Akkor már egy hete voltunk a Dél-afrikai Köztársaságban, volt időnk megszokni a baloldali közlekedést, a klímát – február eleje volt, kellemes huszonöt fok –, megszoktuk már a nyelvet is, ezt a leginkább hollandhoz hasonlító afrikaanst. A keresztény konferencia, amire érkeztünk csak három hét múlva kezdődött Fokvárosban, tehát tetemes idő állt még rendelkezésünkre, hogy felfedezzük az országot, viszont ez volt az első olyan utunk, mely kivezetett minket a gyülekezeti ház védettségéből, az imatermeinkből, testvérek lakásaiból, a mikrobuszunk védett karosszériájából. Ezért aztán szigorú instrukciókat kaptunk előtte: a belvárosban nem túl jó a közbiztonság, ha lehet, ne hagyjuk el egymást a vásárlás során, maradjunk együtt, ha netán valami baj történne, így könnyebb kezelni a helyzetet. Bele se mertem gondolni, milyen természetű bajra célozhattak, bár hallottunk pár rémtörténetet az Európába kiránduló afrikai testvéreinktől az évek alatt, fényes nappal történt rablásokról, betörésekről, gyilkosságokról beszéltek ilyenkor.
A plaza kívülről úgy nézett ki, mint egy századelőn épült New Orleans-i épület, amolyan koloniál stílus, giccses Mark Twain utánérzés. Belülről viszont sötét volt és piszkos, nyüzsögtek benne a feketék, mintha tényleg az USA déli államaiban lettünk volna. Minden ezerévesnek tűnt: az üzletek, az áruk, az éttermek. Nem sok jót vártam a vásárlástól. A történethez az is hozzátartozik, hogy ezen a délutánon kizárólag lányokkal voltam ott, és mikor a harmadik olyan üzletbe mentünk be, ahol csakis női holmik voltak, vettem egy nagy levegőt és azt mondtam a csajoknak:
– Annál a szökőkútnál találkozunk egy óra múlva, oké?!
És – veszély ide vagy oda – kiváltam a csapatból, egyedül ténferegtem, jöttem-mentem a plaza folyosóin. Nem volt nagy kínálat: talán csak egy pólót tudtam venni.
De nem történt bajom. Egy óra múltával csatlakoztam a csapathoz, és megálltunk az egyik bejáratnál. Ahogy vártuk Johant, arra lettünk figyelmesek, hogy felbolydult a parkoló. Hangos szóváltás kerekedett hirtelen, majd egy fekete férfi futni kezdett az utca felé. Innentől olyan volt az egész, mint egy mozifilm: kiabálás, egy őr eldobja a kezében tartott óriási, színes esernyőt, és a férfi után veti magát. Az esernyő pörög, nagy ívben repül, egy pocsolyában ér földet. Egy másik biztonsági őr is fut a menekülő felé, látszik, nem éri el, de dühből vagy talán becsületből még utána rúg, cipője orra a levegőbe kalimpál. A férfi egérutat nyer, eltűnik a sarkon. Eközben felbolydul az épület belseje, onnan is egyenruhás őrök rohannak ki, némelyik csak félgőzzel szalad, rádiójába hadar valamit.
Elképedve figyeltük a jelenetet. Még akkor is hatása alatt álltunk a történteknek, amikor pár perc múlva hozták vissza a tolvajt, úgy látszik, mégis sikerült elkapni. Újabb mozifilm veszi kezdetét: a fekete férfi most sem hagyja magát, dulakodik, a bilincs ellenére szabadulni próbál, négy őr is körbeveszi, nehezen tudják vezetni, egy-egy ütés is elcsattan a testén. Ott vezetik el előttünk, jól megnézem a férfit: dühös, elkeseredett tekintet, nem adja fel, igencsak megnehezíti az őrök munkáját. A dulakodás közben csaknem rálépnek a szatyrainkra is.
Amikor elcsendesedett a parkoló, megérkezett Johan is, aki mindig mosolygott. Most is, hazafele is mosolygott. Amikor piros lámpáknál várakoztunk – a feketék mindenfélét árultak a kereszteződésekben – diszkréten bekapcsolta a központi zárat, persze ezt is mosolyogva tette, mintha nem is ebben az országban élne.
Szóljon hozzá!