Azt mondják a rossz nyelvek, meg a szomszéd Maris néni, hogy a macska korát úgy kell összehasonlítani az emberével, hogy megszorozzuk héttel. Ha ez így igaz, akkor mi nagyjából egyidősek vagyunk Durcival. Ő a tizedik születésnapját ünnepli, én meg túl vagyok a hetvenen. Ünnepli – mondom én –, miközben Durci pajtásom a fülét, farkát eleresztve horkol a kedvenc fotelomban. Állítólag a horkolás is a vénülés jele. A feleségem szerint velem is megesik néha, hogy hangosan alszom, ha nagyon elfáradok. No, de miben tud elfáradni egy ilyen Durci-féle lusta szőrszállító nyafogvány, akit hatszor föl kell szólítani, hogy húzódna már arrébb egy kicsit az ágyon, mert én is szeretném megpihentetni elcsigázott tagjaimat? Természetesen meg se hallja, mert ő arra is képes, hogy egyszerre mindkét fülén üljön, vagy feküdjön, ahogy éppen kényelmesebb.
Megsimogatom a fejét. Fölnyitja rám ólomnehéz pilláit, aztán megbocsátóan lehunyja, remélve, hogy majd csak meggondolom magam, és el esz a fene az ágy közeléből. De nem. Konok vagyok és következetes, követelem a jussomat a pihenéshez. Újra megsimogatom, sőt rá is mordulok:
– Engedj már ide, Durci haver! Végtére is ez az én ágyam…
Tudván tudja ezt ő is. Olyannyira tudja, hogy véletlenül se a nejem oldalára fekszik, hanem mindig és kizárólag csak az enyémre. Elnyúlik, mint a térképen a nagy Alföld, és még kéjesen nyöszörög is hozzá. Lehet, hogy tőlem tanulta? Ettől még ez is kitelik… Végtére is nagyon ügyes, okos állat, jó megfigyelő.
Türelmes vagyok. Mellé ülök, és megpróbálom óvatosan kiszorítani.
– Menj már arrébb, elférünk itt ketten is! – mondom, és arrébb terelem a vállammal.
Fölnéz rám, játékosan arcon legyint a farkával, és figyelmeztetően a hasamnak feszíti a hátsó lábait.
– Szó se lehet róla – mondom. – Nem megyek. Menj te! Ha nem tetszik, akár haragudhatsz is rám. – Ezzel finoman megemelem alatta a takarót. – Na jó, egye fene, visszajöhetsz a hasamra…
Kényelmesen föltápászkodik, gúnyosan rámpillant, mintha azt mondaná, hogy „le vagy te sajnálva!”, és kiballag a konyhába a feleségemhez megmutatni, hogy már megint üres a tányérja. Amikor jóllakott, visszasomfordál, elnyúlik a pocakomon és eldorombolja, mi történt vele az utóbbi napokban.
Ma kivételesen szép, ragyogó napsütésre ébredtünk. Durci ott ül az ablakban, és lenéző mosollyal méregeti a szomszéd kertben csaholó kutyákat. Meg van győződve róla, hogy neki egyik se árthat. Ezt súgja a tízéves tapasztalata. No meg én is, mert illik neki gratulálni a születésnapja alkalmából. Aztán jön a szokásos reggeli torna, mert azt mondta a doki bácsi, hogy nyugdíjaskorban elengedhetetlen a reggeli testmozgás,hogy helyrebillentse az éjszaka ellustult vérnyomást. Egy kis lábfejkörzés, egy kis térdhajlítás, meg miegymás.
Durci észreveszi a szobában a mozgást. Odasettenkedik a szőnyeg közepére és két lábát előre nyújtva köszön. Odamorgok neki valamit, s folytatom a lábtornát. Ő meg odaül az ágy végéhez és a fejét ingatja a lábmozgásom ütemére. Aztán gondol egyet, odaugrik, elkapja a lábamat a két első mancsával és úgy tesz, mintha le akarná harapni a hüvelykujjamat. Az utolsó pillanatban meggondolja magát, nyaffant, és elbújik a fotel mögé. Ez nagyjából annyit jelent, hogy „régen fogócskáztunk már, keress meg, te mamlasz!”
Megkeresem, már hogyne keresném. Teszek néhány tétova lépést jobbra, meg balra, aztán fölfedezem őt, mire ugrik egy nagyot és vidáman körbefutja a szobát. A feleségem is csatlakozik hozzánk. Karkörzés, törzshajlítás… Durci elterül köztünk a szőnyegen és ütemre hempereg. Vigyázni kell, nehogy véletlenül rálépjünk.
Követ a fürdőszobába is. Vidáman ugrándozik a lábam között, a farkával simogat. Még a fürdőkád szélére is fölugrik és ellenőrzi, hogyan tűnik el a víz a lefolyóban. Nem egészen érti a dolgot, de úgy gondolja, hogy ha én rendben lévőnek tartom, miért pont ő akadjon föl rajta? Még bólint is hozzá…
A nap fénypontja, tízéves kapcsolatunk legbizalmasabb mozzanata következik; a reggeli. A feleségem már megfőzte a teát, az asztalra kitette a kenyeret, meg mindent, ami kell. Mármint az asztal egyik felére. A másikra egy konyharuhát terített, rajta egy kistányérban a vékony sonkaszelet: Durci születésnapi reggelije.
És már jön is az ünnepelt ruganyos léptekkel. Fölugrik a székre, onnan a konyharuhára. Leül, és vár. Véletlenül se nyúl a mi reggelinkhez, mert tudja, hogy az nem az övé. Olykor megesik, hogy körbeszaglássza az asztalon lévő tárgyakat, leül egy-egy ínycsiklandozó falat mellé, de nem nyúl hozzá. Tudja, hogy ha kéri, kaphat belőle. Csak nézi felcsigázva és vár. Vágok belőle egy falatnyit, s az ujjamon nyújtom felé. Óvatosan veszi le róla, nehogy megharapjon, és jóízűen rágcsálja. Még csámcsog is hozzá.
Egy nap a feleségem tésztát gyúrt. A cica éppen jókedvében volt, mindent meg akart kóstolni.
– Nem neked való ez, Durci – magyarázta neki, de mivel a jószág nagyon sóvárgott utána, az ujjára vett egy falatnyit és megkínálta vele. Ő meg körbeszagolta és óvatosan lenyalogatta. Nem biztos, hogy ez volt élete legfinomabb falatja, de ha már a gazdi adta…
Miután megreggelizett, fölült az íróasztalom tetejére, és várta a madarakat. A feleségem apró magvakat szórt ki az ablakpárkányra, és ide jártak csemegézni az előttünk álló hatalmas fenyőfáról a cinkék, de meglátogattak bennünket az átvonuló madarak is. No meg a gerlepár. Néhány napja ők is a vendégeink. A feleségem külön etetőt csinált a számukra és tele rakta napraforgómaggal. Nagyon szeretik.
Ez lett a Durci színház. A cinkék leszállnak a párkányra, a mi cicánk meg felborzolt szőrrel, nyafogva vicsorog rájuk, mint valami igazi ragadozó. Talán rájuk is vetné magát, ha nem lenne köztük az üveg. Az azonban ott van, és bár átlátszó, mégis kemény falat alkot köztük. Tudják ezt mindketten, mert kipróbálták, és koppant a fejük rajta. Azóta a cinkék megelégszenek azzal, hogy felcsippentik a magot és tovalibbennek. Durci meg vicsorít, nyaffant egyet a rend kedvéért, és leheveredik a radiátorra melegedni. A galambok még újdonságot jelentenek a számára. Alaposan megbámulja őket, kúszik is feléjük az asztalon néhány lépésnyit, aztán feladja. Eszébe jut az ablaküveg. Inkább alszik rá egyet.
Este, amikor bekapcsoljuk a tévét, nyomban az ölembe ugrik. De ennek is megvan a sajátos rítusa. Én kényelembe helyezem magam a heverőn. Durci jön, és előre nyújtott lábbal köszön. Nyafog is egy picit, hogy biztosan észrevegyem. Rábólintok, meg a kezemmel is intek, hogy jöhet a pocakomra. Fölugrik, körbedagasztja a hasamat, kiválasztja a legjobb pozíciót, aztán szétterül. Hanyatt vágja magát, égnek álló lábakkal nyújtózkodik és mutogatja a hasát, meg azt a hófehér szakállát. Mi meg jókat mosolygunk a produkción. Látszik rajta, hogy jól érzi magát köztünk. Mi tagadás, mi is… Aztán amikor kikapcsoljuk a tévét, odaáll az ajtó elé és eldúdolja, hogy neki bizony sürgősen ki kell mennie.
– Kiengeded? – kérdezem a feleségemtől, mintha nem tudnám előre a választ.
– Hát persze… – mondja ő, és Durci már surran is kifelé az ajtón –, de ki fogja majd beengedni, ha hajnaltájban megunja a sétát?
– Természetesen én – bólintok rá – mint ahogy tíz éve minden éjszaka. Végtére is megérdemli, hiszen együtt vénültünk meg ebben a lakásban.
Szóljon hozzá!