Szalonta irodalmi élete, újságja, folyóirata nem lévén, az Arany János Irodalmi Körön belül bontakozott ki. Oszlopos tagjai Bonczos Julianna, Bonczos Margit, Fábián Ferenc, Gábor Ferenc, Kovács Sándor, Millye Ibolya, Molnár Mihály, Nagy Ilona, Sebesi Teréz, Zima Ibolya. A kör, illetőleg kultúrház meghívására 1956 és 1986 között a romániai magyar irodalom és tudomány számos képviselője tartott előadást Szalontán: Olosz Lajos, Asztalos István, Kányádi Sándor, Szemlér Ferenc, Páskándi Géza, Sütő András, Szabó Gyula, Dávid Gyula, Domokos Géza, Gáll Ernő, Kántor Lajos, Faragó József, Imreh István, Xántus János… Az irodalmi kör elnöke: Dánielisz Endre tanár, irodalomtörténész és közíró, a szalontai Csonka-torony egykori igazgatója.
Személyes ismerősként üdvözölhettem Fábián Imre folkloristát, aki ugyancsak a Vásárhelyi Főiskolán tanult román–magyar szakon.
– Szervusz, Imi! – öleltem át vidáman. – Üdvözöllek Szalontán. Téged melyik iskolába helyeztek?
– Kihez van szerencsém? – tért ki előlem hűvösen a vékonydongájú, harcsabajszú kolléga.
– Hogy, hát nem emlékszel? Én vagyok Nagy Pál a vásárhelyi pedáról. Ha jól emlékszem, két vagy három évvel utánam végeztél.
– Nagy… Nagy Pál. Igen, már rémlik valami. Akkor ön az új kulturális szervező? – magázott le kimérten, s noha idővel mégis csak áttért a tegezésre, velem mindvégig, még váradi újságíró korában is tartózkodóan viselkedett.
– Igen, én vagyok? És te?
– Én meg az Arany János Emlékmúzeum jelenlegi igazgatója.
No comment. Javaslom minden becsületes, törekvő ifjúnak, amennyiben lehetséges, már a szülőotthonban igazgatóként jöjjön a világra.
1970 tavaszán az ONT[1] Carpaţi idegenvezetői vizsgát hirdetett.
– Hohó, de hisz ez briliáns! Mi volna, ha erre én is elmennék? – lelkesedtem fel azonnal.
– Idegenvezetőnek? – gondolkozott el Mária. – Nem is olyan rossz ötlet. Változatos, érdekes munka, és állítólag elég jól is lehet vele keresni.
– Ja. Igaz, vizsga után előkészítő tanfolyamon kell részt vennem, de majd kiveszem a szabimat, utána irány a tengerpart. Képzeld, még téged is magammal vihetlek, és ingyen lakhatsz velem a szállóban.
– Akkor meg mire vársz? Szaladj máris a dirihez!
– Áá! – intett nemet mind a két kezével az extanítónő. – Tény és való, hogy joga van a szabadsághoz, ám ezt a munkajogi törvény értelmében csak egy teljes év ledolgozása után veheti igénybe. Megvan az egy éve?
– De…
– Megvan vagy nincs?
– Nincs, de utólag még ledolgozhatom. Igen – húztam ki eltökélten magamat –, jövőre nem megyek szabira, csak ezt az egy kérésem teljesítsék már nekem is.
– Már megbocsásson, de miért olyan fontos magának, hogy éppen most menjen szabira?
– Mert nyáron német idegenvezetést szeretnék vállalni. Ehhez azonban vizsgáznom kellene, utána következik egy-egy kurta továbbképző tanfolyam Nagyváradon és Mamaian[2].
– Ejha, maga tud németül?
– Plusz spanyolul, és már töröm az olaszt is. Mivel a tengerparton sokféle nép megfordul, két legyet is üthetek egy csapásra: keresek is, de gyakorolhatok is egyúttal.
– Majd jövőre, Nagy elvtárs, jövőre. Most pedig bocsásson meg, de dolgom van.
– Utálatos egy nőszemély – berzenkedett Maja, aki már előre elképzelte, milyen jót fog ő majd Mamaian az ONT kontóján nyaralni. – De hát ilyenekből lesznek a nagykutyák. Nem adok egy évet, és polgármester lesz a diridből.
Csak zárójelben jegyzem meg, hogy véletlenül el is trafálta! Ha nem is egy év múlva, de valóban Szalonta polgármesterévé választották a Ceauşescu-korszak idején. Hogy méltán-e vagy sem, azt inkább ne firtassuk.
– Viszont egyet mondok és kettő lesz belőle: ugorj át a dirin, és fordulj problémáddal egyenesen Iléhez, a Bihar Megyei Művelődési és Nevelési Tanács alelnökéhez! – tanácsolta Maja okosan. – Ő mindig jó szívvel volt hozzád. Talán most is meghallgat.
Meghallgatott, mint ahogy a jóisten is mindig meghallgat, ám segíteni csak abban segített, hogy rögtön tovább passzolt a másik, még nagyobb főnökhöz.
– Én megértem a dilemmáját, de egyedül nem dönthetek – mentegetődzött zavartan a magas, szimpatikus arcú alelnök. – Ajánlom, kérjen kihallgatást a főnöknél, és ha ő teljesíti a kérését, felőlem akár holnap kiveheti a szabiját.
Oké, ha már idáig eljutottam, csak nem állok meg félúton.
– Semmi szabadság, vizsga, tengerpart! – ágált haragosan a Művelődési és Nevelési Tanács elnöke. – Magára itt és most van szükségünk, megértette?
– Nem – makacsoltam meg magamat, mert már kezdett elegem lenni, hogy bárkihez fordulok, azonnal ellenállásba ütközöm.
– Szóval nem értett meg – szisszent fel a művelődésügy atyaistene, és hanyag mozdulattal nyúlt a telefonhoz. – Halló, ONT? Itt a Művelődési és Nevelési Tanács elnöke. Az igazgató úrral szeretnék beszélni… Igen, várok… Te vagy az, kedves barátom?… Remekül, és te?… Á, semmiség, csak egy apró szívességre szeretnélek megkérni. Dolgozik a Szalontai szektorban egy Nagy Pál nevű kulturális szervező, aki a fejébe vette, hogy nálatok fog idegenvezetésből vizsgázni. Ezzel nem is lenne probléma, csak hát még nincs ki az egy éve, így a munkajogi törvények értelmében szabadságot sem adhatunk a fiúnak. Vizsgázni ettől még nyilván vizsgázhat, de mit csináltok vele utána, mert mi is igényt tartunk ám a fiatalemberre… Kösz, leköteleztél. Üdvözlöm a családot!
Puff! Sokszor letaglóztak már életemben, de ekkorát még senki sem ütött rajtam mostanig.
– Szépen kibabráltak veled, annyi szent – hümmögött Maja, amikor elmeséltem neki, hogy jártam. – Agyő, tengerpart, ingyen szálloda, napozás!
– Még nem biztos. Előbb még megkérdezem a másik felet is.
– Ugyan! Kéz kezet mos. Egy húron pendülnek ezek, apukám.
– Ki tudja? Hátha nem is olyan forró az a kása, amilyennek mi hisszük – kötöttem az ebet a karóhoz, és bizony kipakoltam bánatom az ONT- igazgatójának.
– Értékelem az őszinteségét, és ha magát ez megnyugtatja, máris közlöm önnel, hogy nekem semmilyen elnök sem telefonált. De még ha telefonált is volna, csak nem gondolja komolyan, hogy bárki presszióját eltűrjük, vagy, ami még rosszabb, lekenyerezheti az ONT-t? Mi, kérem, becsületes, szuverén cég vagyunk. Tudja mit jelent az, hogy szuverén? Mert ha nem, hallgassa meg mélyen tisztelt főtitkárunk Nicolae Ceauşescu elvtárs beszédeit, és megtudja.
Gyanús! Itt valami nagyon bűzlik! Mi az, hogy nem telefonált, hiszen személyesen láttam, hallottam. Úgy látszik, mégis csak Majának van igaza, mert ezek csakugyan egy húron pendülnek!
– Na, megnyugodott?
– Tökéletesen!
– Viszontlátásra! – tisztelt meg az igazgató egy leereszkedő kézfogással. – Maga, barátom, ne törődjön semmivel, és jöjjön nyugodtan vizsgázni.
(folytatjuk)
Szóljon hozzá!