A szászrégeni Dióházban április 2-án került sor a Költészet Napjának megünneplésére. Az 1964 óta rendszeresen megtartott eseményre szép számmal jöttek el a régeni magyarság soraiból. Ez alkalommal a két meghívott előadó-költő Markó Béla és Kovács András Ferenc volt. A moderátor szerepét felvállaló Böjte Lídia a már „hazajáró” két ismert költővel érdekes témákat próbált terítékre hozni, kitárgyalni. Alább, a kérdés-válaszokat kísérelem meg visszaadni, nagyon kivonatosan, lerövidítve.

– Mi a szerepe az erdélyi magyar költőknek?
KAF: Írjanak magyarul, jó verseket, hiszen a vers hozzátartozik a lélegzetvételhez.
MB: Alkotó embernek „ne adjanak feladatot”, ne próbálják propagandaként felhasználni a személyét, vagy költészetét. Vállalni kell azt, hogy megszólalunk a közéletben, sőt értelmiségiként bele kell szólnunk a közéletbe.
– A visszajelzések fontosak?
MB: Ha egy képet nem néznek, az nincsen. A vers is ilyen. Olvasó nélkül nincs vers. A szerző így érzi, méri le, ha jót alkotott.
KAF: Én csak egy mondattal válaszolok, amit Szilágyi Domokostól idézek: Verset írni elmebaj.
– Meg lehet élni költészetből?
MB: 1989 előtt volt rá példa, kompromisszumok árán a hatalom kiadta egyes költők köteteit. A költészetre szánt pénz ma is nagyon kevés, nincs kiépített támogatási rendszer, csak a „hűséges szolgák” élnek jól ma is. Tőlünk nyugatabbra, mondjuk Németországban, ösztöndíj rendszert építettek ki ezt támogatandó.
KAF: Versből nem lehet ma megélni, pedig a kultúrára költött pénz utólag bőven megtérülne.
MB: A magán mecenatúra volna a járható út számunkra is. Ha visszatekintünk a reneszánsz korába, ma számos festmény nem lenne ismert, ha nem álltak volna az alkotók mögött támogatók, mecénások. Akkor, ott, abban a közösségben megszületett a szépség iránti igény. Ma a politikusainkban, gazdag közéleti személyiségeinkben nincs erre igény. A TV tudósításokban hány politikus irodájában, családi házában láttunk igényes műalkotást? Ma Erdélyben a Comunitas alapítvány az egyetlen, ami támogatja a költőket, írókat, képzőművészeket.
– Erdélyi és magyar irodalom létezik külön-külön?
MB: ’89 előtt volt ebben különbség, úgy is nevezném „gettósodás”. Például Dsida a mai napig nem eléggé ismert Magyarországon. ’89 után egységes magyar irodalomról kell beszélni. Van ma is erdélyi magyar irodalom, amit úgy fogalmaznék meg, hogy egy „többlet, életérzés”. Megtalálható benne a regionális érzés, de a sokszínűség, az egység is meghatározó tényező. Egyszóval nem tagadjuk meg erdélyi mivoltunkat, hiszen az úgy is kifejeződik műveinkben.
– Mennyire futottatok be Magyarországon?
MB: Nekem már ’89 előtt is jelent meg könyvem Magyarországon. Ma inkább politikusként tartanak számon.
KAF: Azt is figyelembe kell venni, hogy Béla politikai karrierje idején 10 évig nem írt, vagy legalábbis nem publikált verset.
A kérdés-válaszokat követően a két meghívott-előadó felolvasta kedvenc versét/verseit, majd saját verseikből adtak egy kis ízelítőt.
Markó Bélával még a „hőskorban” a kemény Ceausescu diktatúra éveiben „ismerkedtünk” meg a fehéregyházi síkon, a Petőfi ünnepélyeken. Ő ott állt az emlékmű előtt és felolvasta-elmondta ünnepi beszédét, mi meg az öltönyös titkosrendőrök körében egy szál virággal a kezünkben „demonstráltunk”. Nosztalgiával gondoltunk vissza azokra az időkre, amikor nem sokan vállalták fel, hogy kiálljanak Petőfi és a magyarságuk mellett.
– Nagyon nagy érzelmi töltetet adtak számomra azok az események. Megmondom őszintén, ma is büszkén gondolok vissza azokra az évekre – meséli Markó Béla.
Kérdésemre, hogy mikor jelent meg első kötete, azt válaszolja, hogy 1974-ben, és ma már 30 kötet körül tart. Tényleg volt egy időszak, amikor nem publikált, mert egy erdélyi magyar politikus számára az érdekképviselet a legfontosabb.
– Miben látom a közeledés esélyét a román értelmiséghez? Talán, ha jobban megismernénk egymást, ha nyitottak volnánk egymás iránt. Ma az erdélyi magyar írok-költők művei nincsenek benne a román köztudatban. Pedig igény volna rá. Ezek az együttműködés igazi lehetőségei.
Szóljon hozzá!