A halálhír mindig rosszkor jön. Amikor hozzám is eljutott Pécsi Géza bácsi, egy Jó Ember halálának híre kissé magamba szálltam. Osztottam, szoroztam, összegeztem. És arra jutottam, hogy egy teljes élet zárult le. Minden ember arra születik, hogy nyomot hagyjon maga után a földön. Azt hiszem, Neki sikerült. Generációk ismerték, ismerik és remélhetőleg tovább is fogják adni az Ő örökségét. Emléke legyen áldott. Egy korábban Vele készült beszélgetéssel búcsúznék Tőle. Isten Veled, Géza bácsi!
Kulcs a muzsikához
Pécsi Géza és a „Baranyai modell”
Pécs egyik régi, patinás kertesházas negyedében fogad otthonában. A népi motívumokkal díszített kaput faragott oszlopok ölelik körül. A kis, zárt udvaron is a népi faragászat motívumait vélem felfedezni. A főépület mellékszárnyába, a „műhelybe” invitál. Elnézést kér a rendetlenségért, de a folyamatos munkához a forrásanyagnak, a jegyzeteknek mindig kéznél kell lenniük. Bár zenei és főleg komolyzenei képzettségem elég minimálisnak mondható, immár az első pillanattól megtaláljuk a közös hangot. Úgy tűnik, a zenepedagógus, aki évtizedeket töltött a pályán, mindenkinek, még nekem is képes újat, érdekeset mondani. Lassan pörögnek a percek és pillanatról pillanatra egy nem szokványos életút ölt előttem testet: Pécsi Géza élettörténete.
– Tősgyökeres pécsi vagyok, azt is mondhatnám, hogy „Nomen est omen”. Többgyermekes család utolsó sarjaként, csak nekem jutott az a kiváltság, hogy továbbtanulhattam. Bár a családomban mindenki, apám és bátyáim is zenéltek, egy kivételével, csak nekem adatott meg, hogy elmélyüljek a zene csodálatos világába. A sors olyan kegyben részesített, hogy már fiatal koromban egy nagyon jó társaságba, a Katolikus Legényegyletbe kerülhettem. Itt életcélul tűztem ki, hogy a társaimnak is bemutatom a komolyzene szépségét, őket is részesítem annak örömeiben. De az időben kissé visszatérve, már kisiskolás koromban felfigyeltek a tanáraim tiszta hangomra, nyiladozó tehetségemre. Agócsi Laci bácsi, a zenetanárom be is ajánlott a Pécsi Nemzeti Színházhoz, ahol gyermekszereplő voltam Kinzl: „Bibliás emberben” és Kodály „Háry János” című műveiben. Mindezek mellett a gyárvárosi templomban rendszeresen orgonáltam.
A történteket a korabéli (ötvenes évek) időszakába helyezve, nyilvánvaló, hogy a közigazgatási és tanügyi szervek nem nézték jó szemmel egyházzenei tevékenységét. Abban az időben, felért egy tüntetéssel, ha valaki Mindszenthy József máriagyüdi látogatása alkalmával kórusvezetői tisztséget vállal magára a Pécsről induló „prosencióban”. Később ezt meg is bosszulják. Friss diplomásként Pécsett sehol sem vállalhat munkát. Így kerül Siklósra. Ám rövidesen itt is szembe kerül a társadalmi normákkal.
– Másfél év múlva ott kellett hagynom Siklóst, bár nagyon szerettem ott dolgozni. Hogy mi volt a bűnöm? Az, hogy a zeneoktatás mellett tisztességről, erkölcsről, vallásról is szó esett az óráimon. Büntetésként Komlóra helyeztek, és figyelmeztettek, hogy ez az utolsó lehetőség, ami számomra megadatik.
„Pünkösdi királyságnak” bizonyul a második nekirugaszkodás is, hiszen alig öt év múlva, 1957-ben véglegesen letiltják a pedagógusi pályáról. Miközben az eseményeket meséli lelki szemeim előtt a Tanú című film kockái elevenednek meg. Pécsi Géza, ifjú zenetanár újra bűnösnek találtatott.
– Ezúttal az volt a bűnöm, hogy 150 tagú kórusom, zenekari kísérettel előadta Kodály „Pünkösdölőjét” és a „Gergelyjárást”. Ezek vallásos tartalmúnak minősíttettek. Ezeknek az egyházi ünnephez tartozó népi ihletésű műveknek bemutatása főbűnnek számított. Kitiltottak Komlóról és ezt a kitiltást a mai napig nem vonták vissza.
A 12-es TEFU-nál vállal kétkezi munkát és ekkor még ő sem tudja, hogy a sors épp abban a nehéz pillanatban indítja el azon a pályán, ahol végül is sikerül maradandót alkotnia. Pedagógusi vénája itt sem hagyja nyugodni, a TEFU-hoz tartozó szakiskola ipari szakmunkás tanulókkal kezd el foglalkozni. Először kollégiumi nevelőként, majd „mindent helyettesítő”-ként és legvégül magyar–történelem szakos tanárként foglalkoztatják. Egy kis vargabetű megtétele után újra a pedagógusi pályán találja magát. Persze a zenei nevelést továbbra sem adja fel, és ha már nem teheti a katedráról, így kórust szervez a tanulók számára.
– Szinte negyed évszázadot töltöttem ebben az iskolában. A rám testállt tantárgyakat úgy tanítottam, hogy mindig sikerült belecsempésznem a zenei nevelés általam fontosnak tartott területeit. Utólag tudom, hogy ezek voltak az általam „Kulcs a muzsikához” névre keresztelt mozgalom első botladozó lépései. Én sosem tudtam belenyugodni abba, hogy a hivatásnak választott pályámról letérjek vagy letérítsenek. Itt, ebben az iskolában kezdtem el a „Baranyai modell” kidolgozását, amit jóval később országosan is elfogadtak. Ez egy olyan módszer, aminek a segítségével sikerült bevonni a zenei oktatásba olyan tanulókat, főleg szakmunkásképző iskolákból, akiknek előtte semmi kötödésük nem volta zenéhez, semmiféle művészeti oktatásban nem részesültek. Később, amikor Országos Zenei Szakfelügyelőnek neveztek ki, immár hivatalból „telepíthettem” át ezt a modellt Miskolcra, Sopronba és az ország több iskolájába. Amit nagyon fontosnak tartok, hogy abban az időben a 14–18 éves korosztály legnagyobb rétegét, mintegy kétharmadát, sikerült elérnünk ezzel a kezdeményezéssel, azokat, akiknek a magyar oktatásügy semmiféle zenei nevelést nem szánt.
– Röviden, dióhéjban összefoglalva, a „Kulcs a muzsikához” lehetőséget nyújt a tanulónak felfedezni a kapcsolatot a muzsika, a zene szépsége és más tantárgyak között. A szakmákat tanító kollégákat is bevontam a munkába. Számukra is előadásokat tartottam, rendelkezésükre bocsátottam a szükséges módszertani leveleket, hanganyagokat, diafilmeket. A közös munkánk eredményét pedig az év végi nagy zenekari hangversenyen tudtuk lemérni. A hangverseny témája már az év elején mindenki számára ismertté vált. Az év végéig minden kolléga felkészítette a tanulókat, így ők egy bizonyos előtanulmánnyal ültek be a koncertre. Szerintem, a komolyzene meg nem értésének az a legfőbb oka, hogy a hallgatóság nincs „előkészítve”, nem rendelkezik a mű élményéhez szükséges ismeretekkel. Az év végi koncerteken öröm volt nézni a ragyogó arcokat, a csillogó szemeket, ahogy a zenekar minden rezdülésére reagáltak. És tették mindezt templomi csöndben.
A több mint egy évtizedes munka gyümölcse, a „Kulcs” a muzsikához immár egyre több diákoz jutott el, amikor újabb törés esik Pécsi Tanát Úr pályáján. Ezúttal is, immár harmadszor koncepciós vádak áldozatává válik. Ezt egy hosszabb idejű orvosi kezelés követi, de a sors újra igazságot szolgáltat és felépülése után a Pécsi Tanárképző Főiskolán tudományos kutatói állást ajánlanak fel. Ez az időszak, amikor minden energiáját az általa kifejlesztett módszer tökéletesítésére tudja fordítani. Itt tudatosul benne, hogy az általa javasolt művészeti nevelés útja járható, megvalósítható. Ám, amint tudjuk, Isten malmai lassan őrölnek, így az általa befejezett, 1985–86-ban nyomtatásra kész anyagot, hanganyagot csak jóval később, 1989-ben adják ki tankönyvként. Az elismerések is lassan „csordogálni” kezdenek. Országosan, sőt külföldön is használható művet alkotott, amit angol, német és japán nyelvre is lefordítanak. Az ősember első zeneszerszámaitól az ókori kultúrákon át, a népzenei motívumokat felvillantva, a hangszerkíséretes előadások felsorolásával végül is a legismertebb, klasszikus operákig szinte minden műfaj ismertetése megtalálható e tankönyvben csokorba gyűjtve, ami a 2001-es évben elnyerte a „Korszerű tankönyv” pályázat egyik díját is.
Amire igazán büszke vagyok az az, hogy a zenei neveléssel együtt a tanítványaimba sikerült beplántálni olyan filantróp, emberbaráti érzéseket is, ami arra késztette őket, hogy az életben figyeljenek jobban oda a környezetükre, segítsenek az elesetteken, gyengéken, rászorultakon. Meggyőződésem szerint a zenének ez a legfontosabb feladata. Ezekre azonban csak a jó emberekké fejlesztett személyiségek képesek.
A „Kulcs” azóta egyre több és több gyerek kezébe került. A legtöbb nagyvárosban koncertek, előadások fémjelezték Pécsi Géza áldásos tevékenységét, Egyre több általános és középiskolában ismerkednek a tankönyve révén a zene szépségével. Számukra már érthetővé, elérhetővé válik egy Liszt, Bartók vagy Kodály mű.
– Sokan azt kérdezték tőlem, hogy a zenei oktatást mikor kell elkezdeni egy gyermeknél. Számukra az a válaszom, hogy a gyereknek már magzat korában is igényes, igazi jó zenét kell hallgatnia. Aztán ezt a tudatos oktatást az óvodában is folytatni kell, így az általános iskolában már érdeklődő gyerekeket kapnak az oktatók. Ha megkérdezik, hogy a több évtizedes munkámban mire vagyok a legbüszkébb, válaszom az, hogy remélem sikerült bebizonyítani, hogy a zenei oktatásból egyetlen iskolatípus sem hagyható ki, mert a személyiség fejlesztésének ez a fundamentuma. Csak a zeneközpontú művészeti nevelés révén válhatnak tanulóink KREATÍV, JÓ EMBEREKKÉ.
Ez a törekvés a tudomány területén is beigazolódott. Hámori József akadémikus, például az „Agyi aszimmetriák” című, rendkívül olvasmányos könyvében kifejti, hogy a zenei nevelés az agy jobb féltekére hatva aktivizálja énünk tudatos és tudattalan rétegeit. A Bólyai díjas agykutatónk, Freund Tamás szerint a különböző ismeretek befogadásának folyosói érzelmekből építkeznek, melyek minél szélesebbek, annál gazdagabbá válhat a személyiség.
Kérdésemre, hogy ez a bizonyos „Kulcs a muzsikához” bárki kezében zárt ajtókat nyitogat, Pécsi tanár úr bólogatva válaszol. „Elégtételt érezve mondhatom, egyre többen fedezik föl munkám praktikus hasznosságát. De még ennél is nagyobb öröm – 76 év terhét viselve – az, hogy a zenepedagógus Rita lányom, a Gondviselés jóvoltából nem csak átveszi, de értő módon tovább is fejleszti életmunkám eredményeit.”
Amikor kikísér a háza sarkánál, az utcafronton egy kőkeresztet, rajta modern plasztikát fedezek fel. Ezt is ő állíttatta. A stilizált korpusz elég modern, nem szokványos, akár csak a tanár úr egész életpályája.
(Megjelent 2004-ben)
Szóljon hozzá!