l.
Nem tudom, a híres-neves nyugati elit-középiskolák diákjai hogy vannak ezzel, mi utáltuk a diáksapkát. Gyanakszom, az egységesítő sapkaviselet – ha van még ilyen egyáltalán – akkor sem egyértelműen örömszerző tényező, ha a sapka hivalkodó jelképe is egyben a „valahová” tartozásnak, nemcsak fejfedő.
A valamikor létező szocializmus középiskolái esetében eléggé mindegy volt, ki melyikbe jár, egyik akárcsak a másik, a diáksapkák is egyformák voltak hát, csak körméretükben különböztek egymástól.
Hordtuk mégis.
Az iskolák környékén legalább, mert ezt érkezéskor naponta ellenőrizték. Olykor maga az igazgató fogadta a kapun belépő diákokat, hogy ezzel is nagyobb nyomatékot kapjon a sapkaviselet ügye. Lehet, hogy ezt számukra előírták, és őket is ellenőrizte valaki, ellenőrzik-e éberen a diáksapka viselését, az sem lehetetlen, hogy időnként jelentéseket kellett írniuk, hányan érkeznek sapkában és hányan sapka nélkül, és miként oszlik ez meg a származás szerinti kategóriák között, kozmetikázva, persze, hogy kitűnjék: a munkásosztály és a parasztság gyermekei ebben is élen járnak, lemaradva kullognak mögöttük az értelmiségi és egyéb gyerekek, nem beszélve a sereghajtó osztályidegenekről.
Az is elképzelhető, hogy az igazgatókat erre senki nem kötelezte, hanem különböző meggondolásokból ők maguk tartották fontosnak a személyes részvételt: hogy fegyelmező és közösségformáló ereje van az egyensapkának. Rendnek kell lenni. Szabály az szabály.
Gyulavári igazgató úr talán a diákokkal való napi találkozás jó alkalmát láthatta a reggeli sapkaellenőrzésekben, ezért állott a boltozatos bejárat öblében reggelente, ha csak tehette. Éles szemét semmi el nem kerülte.
– Gyűrött nagyon ez a sapka, idáig alighanem zsebben utazott – állított meg valakit közülünk, és bárkit megállíthatott, általános gyakorlat volt, hogy az utolsó métereken kotortuk elő a diáksapkát, hogy belépéskor megmutathassuk előírásos alakzatunkat.
Egy alkalommal én is sorra kerültem. Kiszólított az érkezők csoportjából, magához intett.
– Hogy áll rajtad ez a sapka?
Tenyéréllel gyorsan ellenőriztem, siettemben nem fordítva tettem-e a fejemre. Rendben volt, mutatóujjammal éreztem elöl a jelvény anyagát.
– Indulás előtt belenéztél a tükörbe?
– Igen.
– És?
– Rajtam volt a sapka.
– A hajadra is vetettél egy pillantást? A bodor hullámok között úgy szerencsétlenkedik ez a sapka, mint egy fölborult csónak…
Csónak formája volt csakugyan a diáksapkánknak, ködvágónak becéztük.
Ez hát a baj? A hajam? Különlegesen erős szálú, sűrű szövetű, sötét és hullámos hajam volt, két fejre elegendő. Fodrozódását gyakran szóvá tették, olykor sanda és bántó gyanúsítással.
– Igazgató úr kérem, a hajam magától ilyen. Így nőtt.
– És a borbélyra még nem gondoltál? Hogy ő tudna rajtad segíteni?
Nem értettem. Hogy tudná kiegyenesíteni a hullámokat?
– Nem gondolod, hogy a hosszán igazíthatna?
Ez hát a baj. A hosszúsága.
– Vagy legalább vegyél két mérettel nagyobb sapkát…
– Levágatom, igazgató úr. Már gondoltam rá.
– Akkor ezt megbeszéltük.
Intett, hogy mehetek tovább. A szeme mosolygott.
Ha ezt a jelenetet filmre írtam volna, az igazgató úr hosszan nézne utánam, szeretettel, és a tekintetében nyoma sem volna neheztelésnek. Valójában aligha nézett utánam, a következő sapkás fejjel foglalkozott, tette a dolgát.
Borbélyhoz még aznap elmentem. A kedvéért.
2.
Egyszer az igazgatói irodájában is találkoztunk. Nem úgy, hogy berendelt volna magához Gyulavári igazgató úr, vagy hogy más tanárok küldtek volna be hozzá fegyelmezési célból, nem, oda én magamtól mentem be. Segítségért. Ehhez valaminek történnie kellett.
Történt.
Anyám (számomra váratlan) második házassága után néhány hónapra magamra maradtam valamikori otthonunkban, az ideiglenes tartózkodási helyemmé silányított üres lakásban. Nagy magányomban meglepetésszerűen tanulásra adtam a fejem. Nem előzte meg változásomat valamiféle „nagy” elhatározás, magam is rácsodálkoztam eleinte növekvő buzgalmamra, aztán a becsvágy hatalmába kerített. Lassan-lassan a tanáraim is észrevették a változást, segítettek, gyakrabban feleltettek, hogy legyen alkalmam javítani.
Egy kivételével.
Ennek a tanáromnak a nevén kívül leginkább a hangjára emlékszem. Arra, hogy mondott is volna valami fontosat, nem. Szellemesnek szánt piszkálódásaira sem szövegszerűen emlékszem, inkább arra csak, hogy szokása volt az élcelődés, ezzel töltötte ki az időt az előcsöngetés és a kicsöngetés között, ajtó közelben már, hóna alatt a naplóval, rajtra készen. Magyarázatai sajátságosak voltak: a katedra mögött ülve kitette maga elé a nyitott könyvet, le-levette a szemüvegét, és azt a könyv fölött törölgetve leste a szöveget, és felmondta nekünk bársonyos baritonján. Lassan beszélt, vontatottan ejtette a szavakat, jusson belőlük a keservesen múló idő hátra lévő perceire. Ha mégis hamarabb a végére ért, maradt a töltelék szöveg, a népszerűsködő „cikizés”, amelynek kedvenc céltáblája voltam magam is: dicstelen iskolai előmenetelem alkalmat kínált számára, hogy szellemeskedése sziporkáival égessen a többiek előtt. Hiába volt minden igyekezetem, be voltam zárva az ő skatulyáinak egyikébe, és élceinek kihegyezett dárdáival kéjjel bökdösött továbbra is.
Ezt elégeltem meg, és bekopogtam Gyulavári igazgató úr igazgatói irodájába.
Meghallgatott, és csak ennyit mondott:
– Örülök az elhatározásodnak. Számíthatsz a segítségemre.
Bukdácsolva, elégtelenekkel indítottam azt az évet, s félévre jeles lett az átlageredményem.
3.
Óraközi szünet volt. A kitáruló teremajtóban Gyulavári igazgató úr alakja tűnt föl. Tekintete azonnal lecsapott a távoli sarokban sűrűsödő gyerekcsoportra. Semmi nem utalt rendbontásra, inkább egy sajátos, koncentrált figyelmet tükröző tömörülés látszott ott. Meglehet, éppen ez a szokatlan érdeklődés keltette fel a gyanakvását.
– Hozd csak ide, hadd látom én is! – mondta és néven szólított, hogy én vigyem ki hozzá azt a bizonyos közfigyelmet keltő tárgyat.
Sokat nem gondolkodhattam, a habozás töredék másodpercei már így is gyanút keltőek lehettek, s még inkább: a gyanú beigazolódásának árnyékát vetíthették előre, elindultam hát szorongva, néhány alulexponált, fekete-fehér fotóval a kezemben a testi szerelem tárgyköréből, visszhangzó kopogásokkal a dobhártyámon, amelyekről nem tudtam, hogy lépéseim nyomán keletkeztek-e, vagy szívverésem lüktetéseit hallom-e megkoppanni a dobhártya belső falán, de ezen gondolkodni nem volt idő, vészesen fogyott az imént még végtelen hosszúságúnak tűnő út, Gyulavári igazgató úr rendíthetetlen nyugalommal várakozott az ajtónyílásban, még egy lépés, és elsüllyed velem az osztályterem olajozott padlója, szinte érezni véltem kezdődő megroggyanását – és akkor egy mindenki számára váratlan, előre el nem határozott balraáttal a fényképek terhétől roskatag léptű diák (akit én megtorpanva s kívül maradva a történéseken, a külső szemlélő idegenségével figyeltem döbbenten, amint az események váratlan fordulatot vettek) a hatalmas méretű vaskályhához lépett, és felnyitva annak ajtaját, a lángok közé vetette az árulkodó bizonyítékokat.
– Ha tűzbe dobtad, akkor annak ott is a helye – mondta csendesen Gyulavári igazgató úr.
Szavait már én hallottam megint, a földbe gyökerezetten álló osztálytársak sorfala között a helyemre visszaérkezvén, megkönnyebbülten és fáradtan mégis, mint aki súlyos terhet cipelt sokáig, és most kifújhatja magát végre.
4.
Hideg és szeles napot fogtam ki, kitartó esővel, a hajam csatakosan, csimbókokban tapadt a fejbőrömre, átázott egészen. Fázott a fejem. Esernyő nem volt nálam, venni kellene talán, kell itt valahol esernyőboltnak is lennie a Király utcában (tényleg: milyen boltokban árulnak esernyőt?), mégis inkább kalap kellene, az legalább melegen tartaná a fejemet, a karimája meg, ha elég széles, némi védelmet is nyújthatna a további eső ellen.
Húszéves voltam, addig még nem volt kalapom. Nem is vágytam rá. Svájcisapkás gyerekkorom még túl közel volt, nem illett hozzá ilyen elegáns folytatás. Kiröhögnének. Magam magamat biztosan. A rendkívüli helyzet azonban rendkívüli intézkedéseket igényel, kalapot vettem hát a Széchenyi tér sarkán található ruházati szaküzlet kalaposztályán. Össze ne vizezzem a kalapokat, igyekeztem a lehető legkevesebb fölpróbálással megúszni a vásárlást. Kiválasztottam a legszélesebb karimájú kalapok közül a láthatóan legnagyobb körméretűt, azt próbáltam a tükör előtt a fejembe húzni.
– Talán a frizurán kellene változtatni – tanácsolta az eladó, idősebb férfi –, egyébként pont jó lehet ez a méret.
– Foglalkozzon inkább a kalapokkal – mondtam –, egy vacak kalapért nem fogok új életet kezdeni. A haj marad.
Le sem vettem magamról, kalapban fizettem, kalaposan léptem ki az esőbe.
A tanítóképző kapuján éppen kilépett Gyulavári igazgató úr, amikor odaértem. Kalapban is megismert, én zavartan köszöntöttem. Hallottam valamit arról, hogy a kalaphoz külön köszönési szertartás dukál, kalapemeléssel, így láttam másoktól, de lehet, hogy csak régi filmeken van így, arra emlékszem, ezért inkább mélyebben meghajoltam a szokottnál, és megszorítottam a felém nyújtott kezet. Nincs dolga, jöjjek be, örömmel elbeszélgetne velem, mit tudok a többiekről, de legalább álljunk beljebb az eső elől, mondta az igazgató úr. A kapualjban engedélyt kértem tőle, hogy beszélgetésünk alatt a kalapot magamon tarthassam, ne tekintse tiszteletlenségnek, de teljesen szétázott a hajam, alig tudtam alá tuszkolni, az eső ellen vettem, esernyő helyett, voltaképpen nem is tekintem kalapnak, inkább különös formájú esernyőnek, ami a szokványosnál annyival jobb, hogy talán a megfázástól is megóv. Az osztálytársakról érdeklődött, Kajsza Laciról, akit kis híján halálra ítéltek, belekeveredett a zavargásokba, a néphangulat magával ragadta, és mint értelmiségi, ő maradt végül a pácban, mit tudok róla. Nemrég találkoztunk, mondtam, januárban, a téli iskolaszünet vége felé. A Széchenyi téren futottunk össze, gyanútlan volt, mosolygós kedvű. Néhány hét múlva döbbenten fedeztem fel a Dunántúli Napló címlapján: „Apátvarasdi gyilkosok” – ez volt a kép alá írva. Azóta semmit nem hallottam róla.
A villamos közeledő zörömbölésére elköszöntem, sietek az állomásra, mondtam, és valami kalapemelésfélét imitáltam, hozzáértem tétován a kalap horpasztott tetejéhez, mintha megemelném, és meghajoltam hozzá mélyen, ezzel a többlet-meghajlással kipótolván mintegy a tiszteletadásnak a kalapemelés elbliccelésével keletkezett híját.
– Nem is áll rosszul neked a kalap – mondta Gyulavári igazgató úr. – Jobban legalábbis, mint a diáksapka még nem is olyan régen.
A mosolyából tudtam, hogy arra a régi találkozásra gondol.
Évek múlva hallottam, hogy elérte őt is a hatalom: leváltották, nem maradhatott igazgató. A Janus Gimnáziumba került beosztott tanárként. Nem tudott megbékélni a sorsával. Azt beszélik, nem a tanári szobában, hanem a folyosón, a diákok közt töltötte az óraközi szüneteket. A naplóért is valamelyik diákját küldte be többnyire. Rövidesen meghalt.
– Gyanútlan volt, mosolygós kedvű – meséltem az utolsó találkozásunkról Kajsza Lacinak, aki amnesztiával szabadult életfogytig kiszabott börtönbüntetéséből. A l4-es Autójavítóban futottunk össze, én a kocsimat vittem szervizbe, ő ott dolgozott. Tanítani nem engedték vissza, rendőri felügyelet alatt maradt haláláig. Öngyilkos lett. Úgy mondják, a folyamatos rendőri zaklatások elől menekült a halálba. Gyulavári igazgató urat elszomorította volna a halálhíre. Ha ő már rég halott nem lett volna.
Kalapot azóta sem hordok. Esőben sem. Ha volna kalapom, okkal emelném meg mély meghajlás kíséretében, tisztelettel. Nem kell, hogy lássák, megteszem gondolatban.
Szóljon hozzá!