Régóta hiszem, hogy szobrászok tanították meg az embert látni már akkor, amikor még nem is annak tudta őket, hanem aminek megmaradtak máig: varázsolónak.
Nagyhitű, bízva bízó barlangi ősünk, aki azokat a kicsi kultikus figurákat gyúrta agyagból, faragta a fára, véste a kőbe csodaszernek, hogy kikényszerítse a szerencsétől a betévő falatot a vadászaton, és elkerülje a földbe tipratást, ha megvadulna a bölénycsorda – az a mindentudó „homo faber”, az tudott már akkor is mindent a nézésről meg a látásról.
Elsőnek azt, hogy a kettő nem ugyanaz. Hogy a nézéshez, a nézelődéshez elég a szem is, ha jó, de meglátni a lényeget a látványban, ahhoz a szem egyedül kevés. Körül kell járni mindent, hogy értsük, mert csak a térrel együtt – amit betölt – lehet azzá, ami: önmagává azonossá. Meg kell fogni, tapintással is megvallatni, mert az ujjbegyek többet tudnak még a külsőről is a szemnél, érzékelik azt is, amit az nem képes: az anyagot, a megmunkálás módját, hogy hol, miért sima vagy durvább felületű; a formákban a lágyan ívelést, a kemény kiszögelléseket, a kis méretűben is a súlyt és sok más egyebet is, amik ha az ábrázolás tárgya és hogyanja egymásra talál: belső tartalmakat hordozhatnak, fejezhetnek ki önmagukban is.
Ilyesmiken tűnődök egy szál magamban itt a szobrok között, Nőt Béláék Műhelygalériájában Pécsett, Bánki Judit Hagner kisplasztikai kiállításának megnyitása előtt. És mert amit a szobrokról tudok, az a laikusok első ránézéses „gondolomja” csak – szavakat keresek szemüvegnek, hogy többet lássak a felszínnél, és kapaszkodónak, hogy meg tudjak maradni a sokféle igazság csábításában is a szoborigazságok igazánál, amit hallani, látni idejöttem.
De eligazodni így se könnyű. Mert szobornyelven szólnak a szobrok hozzám ebben az intim együttlétben, s nekem kell azt a magam használta köznapi nyelvre lefordítanom. Ezért nem tudom biztosan eldönteni, hogy ők beszélnek-e – a szobrok -, hogyha szólnak, vagy én mondom csak a magamét, vagyishogy magamat, mert beteljesedik rajtam is a törvény: „bármit mondasz, rólad szól az, kivált, ha másról beszélsz”. Akkor pedig ott vagyok, ahonnan elindultam – az Esterházy Péter fogalmazta másik törvény ősi igazánál: „amit látunk, az nem az, amit látunk, hanem az, amik vagyunk”. Igaz, hogy kutyaszorítóvá tudnak lenni az előttünk jártak, az értők megfigyelései sokszor, de arra mégis jók, hogy fölmentenek a mindenáron okosat, eredetit mondani akarás nyomasztó kényszere alól. Meg annak a „leltározó”, mindenről mindent, töviről hegyire megmagyarázó okoskodásénak is, aminek a csapdájába oly sokszor beleesünk, ha elfeledjük, hogy nem azt kell elmondani, amit látunk, hanem azt, ami arról eszünkbe jut.
Így keresem a látványban a külső mögött a belsőt, a szobrokét, a magamét és legfőképpen magát az alkotót a szobraiban, Judit asszony, a hajdani baranyai népművelő, aki ha csak földrajzi értelemben is, de közülünk való: mára világjáró művész. Eddig harminc jó hírű galériában mutatkozott be Európában – Berlintől Párizsig, Münchentől Szentpétervárig -, s most hazajött Pest után egy pillanatra Pécsre, hogy leüljön a tüzünkhöz, pohár borra, jó beszélgetésre, megmutatni, mivel kínozza magát mostanában.
Az első szó, amit előhívott bennem a látvány, egy befelé látni nagyon mélyre tudó költőé: Pilinszkyé. „A művészi szép számos titka közül az egyik legszembetűnőbb, hogy az mindig egyfajta alázat gyümölcse. Az alkotó képzelet kifejezésének anyagáért mindig földig hajol, mintegy megismételve Isten teremtő gesztusát.” Az a szóbokor, amiből ez a már-már szakrális kifejezés – az alázat – kilép, mintha nem is szülőháza volna, és a vele egy fedél alatt lakók nem rokonai. A szótő – az aláz – megszégyenítést jelent, az alázatosban ott lapul a meghunyászkodás, az alázatoskodóban a képmutató. De az alázat lényege az a költő mutatta földig hajolás a magunknál különb előtt, az érték, a szépség előtt, a kifejezés tisztaságának keresése, vérrel-verejtékkel is akár az önkínzásig, az a többlet, ami megszenteli már a szándékot is, mint az áhítást az áhítat.
Bánki Judit Hagner művészetében az alázat forrása, tárgya, a szentség: az Ember. Előtte, érte, miatta és vele együtt hajol a földig naponta wetzlar-i műtermében, és mutatja meg ezer alakban mindazt, amit meglátott benne: a nagyságot, a tisztaságot, az örömöt, a reményt, az együvé tartozás vágyát, az egymásra utaltság terhének bensőséges szépségét, a jóságot.
Judit asszony jó mesterektől tanulta a szakmát. Magyartól is, mint például a salzburgi mesterkurzuson Varga Imrétől. De nem a kezüket kereste, hogy vezessék, hanem az antennájukat, hogy érlelő sugárzásuk érje, mint gyümölcsöt a napfény. Nem ismerhetett sokat közülük, azt a világcsodája franciát, Rodint se, akivel pedig úgy kapaszkodnak össze lélekben, mint Judit Ketten a szélben című szobrának emberpárja az összetartozás szimbólumaként. Az „érezz, szeress, remélj, remegj – élj!” rodini parancsolat valamelyike megtestesül mindegyik szobrában – a Menekülőben, a Magdalenaban, az Álomba zuhantak embercsoportjának egymásra utaltságában és a többiekben is. De a Reményben című munkáján tanítani lehetne mindegyiket. Gyermeket váró fiatal nőt ábrázol a szobor, mindennapos részét tehát az életnek, de már a címével is többre, szentebbre utal a művész a rosszízű „terhesség”-nél. Aztán felmutatja rajta – mintegy apoteózisban – mindazt, amit ez a csodaváró állapot az anyából és belőlünk is kivált: a semmihez nem fogható érzést, a tökéletes szerelmet, karjának óvó mozdulatában a rettegve reménykedést, a teremtés isteni nagyságát az emberben: magát az életet.
Minden igaz műalkotás: tükör. Kettős tükör. Rálátni benne az alkotóra és ránk is, akiknek a világot – azaz önmagát – a művész megmutatja. Meg minket is magunknak, ha a fejünket nem fordítjuk el. Mert ezen a tükrön varázsfoncsor van: mélyebbre és élesebben láttat a vásári mézeskalácsok tükreinél.
Bár ez a kép nem mindig ajándék, cifra vásárfia, mint az a méz ízű bábszív a gyerekeknek – eljárunk mégis a tárlatokra újra meg újra, amikor lehet. Talán csak gyönyörködni, de talán megmerítkezni is abban az ünnepi tisztaságban, leöblíteni magunkról a hétköznapok porát: mosakodni
.
Szóljon hozzá!