Miután ilyen szépen nyeregbe lendültem, elkezdtem újra a publicisztika irányába kacsingatni. Ennek legfőbb fóruma pedig Kecskeméten, nem lévén más napilap, csakis a Petőfi Népe lehetett. Oké, akkor nézzünk körül egy kicsit a Petőfi Népe portáján.
– Nem kísérnél el, mucika?
– Á, nem érdekel engem az ilyesmi – húzódozott a feleségem. – A szerkesztőséget pedig magadtól is megtalálod. Ott van a főutcán, a városi parkkal szemközt, a kétemeletes Sajtóházban.
– Ahogy kívánod.
Megírtam egy cikket, és elvittem a szerkesztőségbe. Sajnos az az igazság, hogy Judit meg az irodalom olyan messze állnak egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől. Sebaj, annál erősebb a lelkem számtanból, így egész szépen kiegészítjük egymást. A Sajtóházban töpszli, fontoskodó arcú férfihoz irányítottak.
– Bocsánat! Zavarhatom egy pillanatra?
– Tessék!
– Nagy Pál tanár vagyok, a Vágó Béla szakiskola magyartanára. Hoztam egy cikket, volna szíves elolvasni?
– Tegye az asztalra, majd elolvasom, ha ráérek – pislantott rám félszemmel.
– Igenis és köszönöm.
Még toporogtam előtte vagy két percet, de miután láttam, hogy rám se hederít, elköszöntem az elvtárstól.
Egy hét múlva közölték a cikkemet. Ha jól emlékszem, egy nyelvvizsgákat bíráló jegyzet volt. Előzmény: hasonló vizsgán még a múlt évben jó magam is átestem. Ennek tapasztalatait sűrítettem ebbe az egyflekkes írásba. Mivel elég tanulságos, ezennel máris közreadom. Utána eltöprenghetnek a tartalmán, nem utolsósorban azon is, hogy értékelhették alapfokúnak egy német nyelvet tanító tanár és idegenvezető tudását. Tudniillik csupán ilyen minősítést sikerült szereznem. Vagy ez csak a múlt, mert manapság senki sem bakizik ekkorát a Rigó utcában?
Széljegyzet a nyelvvizsgákhoz
Az állami nyelvvizsgák hovatovább egyre népszerűbbek hazánkban, sikknek számít vizsgázni, egyúttal közismerten bizonyos előnyökkel is járnak. A sikeres vizsgázó fizetéspótlékot kaphat, fordítói vagy tanári állást vállalhat. Ennél kevésbé közismertek viszont az elvárások: az a szigorúság, amely az ilyen típusú vizsgákat jellemzi. Nyilván nem is indokolatlanul. A kérdés csupán az, mennyire ésszerűek ezek az indokok.
Vizsgáljunk meg néhányat! Fordítás: az írásbelik egyik legfontosabb követelménye. A régi nyelvoktatás mindig nagy előszeretettel épített erre, újabban egyre inkább mellőzik. Érthető, ha a megismerés alapelvére gondolunk (érzéki tapasztalat – racionális gondolkozás – gyakorlat). Az erre alapozó módszerek többnyire elég sok időt vesznek igénybe, de vitathatatlanok az előnyei is. A nyelvtanuló tartósan rögzít, s miután közvetlenül, más nyelv segítsége nélkül gondolkozik, gyorsabban reagál, és könnyebben is összpontosít. Ezek szerint iktassuk ki a fordításokat? Természetesen ne, hiszen fordítókra, tolmácsokra is szükség van. Csakhogy nem mindenki óhajt ám tolmács, még kevésbé műfordító lenni, továbbá lényeges különbség van szöveghű és szabad fordítás közt. Sajnos jelenleg sem az iskolák, sem a magántanárok nem foglalkoznak fordítástechnikai kérdésekkel, az idevágó irodalom is szegényes, ezért nem ártana átengedni ezt a penzumot inkább a Fordító- és Tolmácsképző Intézetnek. Ha viszont mégis ragaszkodnak hozzá a vizsgákon, méltányos lenne legalább néhány felvilágosítást adni, egy-két fogódzót, hogy mindegyik vizsgázó megértse, mit várnak tőlük, ugyanis egyesek pont emiatt buknak meg a vizsgákon. Pedig akadnak köztük egészen jól képzettek is, akiknek kisujjában van a nyelvtan, időnként mégis jóhiszeműen pontatlanok: pár szóval többet vagy kevesebbet mondanak, ha ezzel magyarosak és egyszerűek lehetnek.
Itt említhető meg a szótárhasználat kérdése is. Míg a szabad fordítást hagyományosan száműzik az írásbeli vizsgák gyakorlatából, a szótár – részben – tetszés szerint használható, ami, enyhén szólva ugyancsak érthetetlen, mivel itt lexikai tudást is mérnek.
De lépjünk tovább! A kiejtés és az intonáció a szóbeli során kap szerepet. Logikus, hogy magyaros kiejtéssel nehéz kommunikálni, gyakran épp emiatt nem értenek meg bennünket a németek. Nem kevésbé logikus viszont az a tény sem, miszerint a szülőföldi környezet vagy, mondjuk, a sváb nyelvjárás hatása alól senki, maguk a (hazai) vizsgáztatók sem vonhatják ki magukat. Ezért beszélnek némileg másként például a romániai, ausztriai, svájci vagy magyarországi németek. Hangsúlyozzuk: németek, nem nyelvtanulók, akiktől sok esetben mégis többet, németországi kiejtést várnak.
Minden vizsga izgalommal, a szokottnál nagyobb erőfeszítéssel jár, ami összpontosítás- és memóriazavart is okozhat. A vizsgázók némelyike lámpalázasan kapkod, átmenetileg nagyothall, így nem csoda, hogy olykor olyan hibákat is elkövet, amikre normális körülmények közt bizonyára nem került volna sor. Ez az a pillanat, amikor a vizsgáztató is… vizsgázik, hisz köztudott, milyen hatása lehet egy mosolynak, biztató tekintetnek, ha a vizsgáztató bizottság emberközelben képes és akar maradni.
(Petőfi Népe, 1987)
(folytatjuk)
Szóljon hozzá!