Tomi

Csak én tudom, ki voltál. Hozzám tartoztál, és elvesztettelek. Ötven éve… A világ, a haza, a család, az apád, az anyád, az iskola… már a nevedet sem tudja. Pedig éltél, voltál, egyszer, itt a Mecsek alján. Ott szemközt, a megkopott, kifakult mozi közelében éltünk, ahová tilalmas időkben, anyám cinkos szívétől segítve a sötétben kuncogtunk, és titkokat vártunk, és nem féltünk a vászonszörnyektől, nem féltünk mi senkitől, pedig az ég már feketéllett, és csak villanás jelezte, hogy jön a szörnyű vihar, az a széttépő, szétszakító orkán… ami jött… A romok alól nem tudtalak kihúzni. Megírták sorsunk már annak előtte, hogy ráléptünk volna arra a véres útra… ahol elvesztettelek.

Azt mondták – milyen egyformák, milyen szépek, ezek az ikrek… Nem egy anyától, nem egy apától, más isten szárnya alól pottyantunk a rút világba. Nem maradt belőled semmi. Csak a nem hegedő, vérző seb.

Vasárnap volt. A felhőcskék báránykái legelésztek az égi kékség rétjén. A falakhoz lapulva siettél valahová, és én nem mentem elébed, nem kérdeztem: hová sietsz kis barátom? Féltem. Kérdeni, szólni, hívni, odanézni. Igen, arra a bélyegre nézni. A testvéred voltam, és elfutottam. Előled, tőled…

Láttál engem, azt a törpe, hétköznapi parányi júdást, aki néma volt akkor, amikor egy szó, egy hang visszaölelt volna. Elvitt egy vonat azon a nyáron. Anyád tikkadt hangon sírta a neved a vagon mélyén.

Döngetted a deszkazárat, és beleordítottad fájdalmad jaját a szürke égbe… Puskatus volt a válasz. Ott verték szét fejed a forró sínek mellett. És röhögtek, és félrelöktek, el sem temettek.

A vonat ment tovább. Nélküled. Elzúgott a vihar, és én hívlak. Ötven éve.

Még egyszer gyere, és vágd el kötelét a gyávaság fáján tikkadt ajakkal nevedet suttogónak.

Tomi, gyere vissza!! Várlak.