Mess Béla | Hajnali látogató

Szépirodalom - próza

Hajnali látogató

– A szerző készülő “Emlékszikrák” című könyvéből –

A nyár derekán, egy szép napsütéses, mondhatnám kánikulai hétvégére kedves, szűkebb körű baráti összejövetelre kaptam meghívást vadászházunkba. Két lelkes új vadász, Zoli és Gábor, hívta meg vadásztársaságunk néhány idősebb vagy tapasztalt vadásztársát, főleg ismerkedési céllal, egy halászlére és egy kis baráti koccintásra. Vadászházunk fái alatt a városban szinte elviselhetetlen kánikula is elviselhetőbb, sőt mondhatnám kellemes hőmérsékletre szelídült. Az igazán mesterien elkészített halászlé, a jégbehűtött sör és a kedves, viszonylag szűk körű baráti társaság igencsak kedves hangulatot teremtett, úgy hogy közel jártunk az éjfélhez, amikor a társaság feloszlott.

Minthogy nekem másnap reggel Szekszárdra kellett mennem Zsófi unokám diplomaátvevő ünnepségére, vadászházunk pedig útba esett Szekszárd felé, ezért úgy döntöttem, hogy a vadászházban alszom (itt kellemesebb is volt a hőmérséklet, mint a városi emeleti lakásban), és innen indulok másnap reggel a nagy családi eseményre. A két lelkes ifjú vadász pedig még egy hajnali disznólesre akart kimenni A. Jóska barátunk “vezérletével”. Így hát éjféltájt azzal búcsúztunk, hogy ők hajnalban csendesen kimennek, de jókor reggel már haza akarnak indulni, tehát mire én felkelek 7-fél nyolc körül, ők már nem is lesznek itt.

A finom és bőséges vacsora után, a vadászház csendjében, a hűs szobában igencsak jót és mélyet aludtam. Egyébként is mindig nagyalvó mivoltomról voltam híres, és ezt a jó tulajdonságomat öreg koromra is megőriztem.

Mély álmomból, úgy 7 óra tájban, arra riadok fel, hogy valaki igen erélyesen kopog a ház főbejáratán. Mikor magamhoz tértem, ami nem is ment olyan gyorsan, már újra türelmetlenül, ha lehet még hangosabban kopognak. Kikiabáltam hát: “Hallom! Jövök már!” Erre a kopogás abbamaradt. Az bizony kis időt vett igénybe, mire a galérián elhelyezett vendégszobából a viszonylag szűk és meredek falépcsőn 76 éves csontjaimat “levezényeltem”. Nem jutottam azonban még a lépcső közepéig sem, mikor az erélyes kopogás újra kezdődött, de most már egész dallamot kiverve: “Tamm, ta-ta-tamm, ta-ta-tamm, tamm, tamm”. Arra gondoltam most már, hogy nyilván sikerült valamelyik új vadásznak egy süldőt, vagy netalán egy kant lőnie, ezért van ez a féktelen jókedv, türelmetlenség. Most már én is tréfára fogva a dolgot, kikiabáltam, az előzőnél is jóval hangosabban: “Nyughass már! Hallom, de repülni nem tudok! Megyek már!” Erre végre elhallgatott a kopogás.

Minthogy a főbejárati ajtó egy meglehetősen bonyolult szerkezetű hármas vagy négyes harmonika ajtó, no meg a zárja sem éppen a legjobb állapotban van, én nem szeretem ezt nyitogatni. Inkább oldalt, a mellékbejárat egyetlen zárral működő, egyszerű ajtaját szoktam használni. Most is ezt tettem, bár ez úgy 5-6 lépés kerülőt jelent. Már éppen az oldalajtó zárjába dugtam a kulcsot, amikor az én türelmetlen látogatóm ismét elkezdte az erélyes, ritmusos kopogást. Most már dühösen rántottam fel az ajtót és kilépve nagyon kiáltottam: “Az ördög vigyen el! Itt vagyok már!” Erre egy éles “Csitt” kiáltás felülről, és szaggatott szárnypergés volt a válasz, és egy nagy tarka harkály rémülten szállt el az épület fa homlokzatáról, majd a szélső tuja-fa csúcsáról szemrehányóan nézett le rám, aki megzavarta reggelijének megtalálását.

Én legalább ennyire meglepetten bámultam rá vissza az első pillanatban, aztán hirtelen hangosan felnevettem. Egyszerre világossá vált a helyzet! A vadászház deszka homlokzatán kopácsoló harkállyal folytattam eleinte derűs, aztán dühös párbeszédet. Amikor a madár ősi ösztöne szerint elkezdett az épület homlokzatának valamelyik deszkájában vagy gerendájában vélt, vagy remélt pondró után kutatni, arra bentről emberi kiáltás válaszolt. A szegény harkály ijedtében abbahagyta a kopácsolást és figyelt, honnan jöhetett ez a nem várt, fenyegető hang? Majd semmi gyanúsat nem észlelve folytatta abbahagyott munkáját, mire a benti hang még hosszabban, még hangosabban megszólalt. Persze, hogy a szegény madár ijedtében ismét abbahagyta reggelijének keresését. Ez a játék aztán még néhányszor megismétlődött addig, amíg egy vészjóslóan kiabáló ember meg nem jelent három méterrel alatta. Ez a közelség aztán végképp megrémítette a szegény “harkálydoktort” (gyermekeim nevezték így ezt a kedves, tarka madarat kiskorukban, mert a mese szerint ő gyógyítja a fákat, kikopogtatva, hol is van a baj?).

Nem tudom, ő aztán hol találta meg az aznapi reggelivalót, én viszont egy derűs, életreszóló élményt kaptam kedves hajnali látogatómtól.

Lehet, hogy most néhányan dühösen teszik le ezt a szerintük “se füle, se farka” írást. Jól is néznénk ki, ha mindenki egy-egy történetet kanyarintana abból, ha meghallja a harkály kopácsolását – gondolják. De hát már csak ilyen egy vadászember! Pláne egy ornitológusba oltott vadász, amilyen fura szerzet én vagyok! A természet minden rezdülésében meg tudja látni a szépet, a kedveset, és tud benne gyönyörködni. Nem kell ahhoz egy vérbeli vadásznak 10 kilós agancsú szarvasbikát, vagy 25 cm-es agyarú kant elejtenie, de még csak lövést sem kell tennie, sőt esetleg még vadászható vadat sem kell látnia, vagy akár puskát kézbe vennie ahhoz, hogy maradandó vadászélménye legyen! Ezt a természet iránti rajongást, alázatos szeretetet kívántam szolgálni összes eddigi könyvemmel és ezzel a szerény kis írásommal egyaránt.

Ha ezt csak néhányan is megértik, főleg pedig el tudják fogadni, akkor nem “pazaroltam hiába a papírost”, ahogy Arany János mondta egy tréfás kis versében.

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Hajnali látogató”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés